Kritika
X-Men: Sötét Főnix (Dark Phoenix)
Kritika
Halva született főnixmadár.
Egészen kiskoromtól fogva szeretem az X-Ment. No persze gyerekfejjel nem elsősorban a nem is annyira bújtatott társadalmi üzenete és a való életre is könnyen lefordítható témái miatt tetszett meg (nyilván ezekből akkor még nem sok minden jött át), inkább a szórakoztató történetei és a menő karakterei (élükön Rozsomákkal, más néven Farkassal, megint más néven Pézsmapatkánnyal) voltak az oka annak, hogy a mutánsok egy életre belopták magukat a szívembe. Na meg az anno a Fox Kids csatornán vetített, egyébként méltán zseniális és nagy sikerű rajzfilmsorozat is sokat nyomott a latba, sőt, valójában az X-Men képregényekkel csak jóval a széria után találkoztam – immár egy kicsit idősebb és érettebb aggyal. Ennek köszönhetően hamar feltűnt, hogy sok más hasonszőrű képregénnyel ellentétben, ezek a füzetek nem a szokásos szuperhősös parafrázissal működnek, és sokkal többről szólnak, minthogy jön valami aktuális szupergonosz, aki le akarja igázni az egész világot, ezért hőseink felhúzzák a jelmezeiket, és elindulnak, hogy a földbe gyalulják a soron következő ellenfelet, és végül időben hazaérnek vacsorára. Persze majdnem 60 év alatt bőven akadtak ilyen sztorik is, de az X-Men mindigis jócskán túlmutatott ezen: az előítéletesség, a másság és a kitaszítottság témáit boncolgatta, mi több, a képregények lapjairól sokszor pontosan a valós társadalmi problémák köszöntek vissza azon embercsoportokon keresztül, akik képtelenek megtűrni a mutánsokat, folyton folyvást ellenséget látnak bennük, és torzszülöttként kezelik őket, akiket ki kell irtani. Ezek mellett kifejezetten ironikusan csapódott le az is, hogy az X-ek sok esetben egy-egy világpusztító fenyegetés megfékezése során nem is önmagukért harcoltak, hanem pontosan azokért, akik közül sokan mélységesen megvetették őket – de zokszó nélkül megtették, hiszen ettől szuperhős a szuperhős.  



Szerencsére a 2000-ben útjára induló filmes frencsájz megőrizte ezeket a tulajdonságokat: a szériaindító X-Men – A kívülállók és az X-Men 2 kulcsfontosságú elemként használta fel őket, ahogy az előzmény-trilógia startja, Az elsők is, de még a viszonylag gyengébbre sikerült epizódok sem felejtették el mozgóképre átörökíteni az eredeti alapanyag szellemiségét. Ezek az attribútumok pedig nem csak ahhoz járultak hozzá, hogy a képregényadaptációkat generációk szeressék meg, de a komoly témáknak hála komolyabb blockbusterek születtek, amik a gyakorlatilag a legértelmesebb frencsájzá tették az X-Ment a műfajon belül. Erre a történetre Az eljövendő múlt napjai, majd pedig a Logan nagyon szépen pontot is tett, így hát felmerül a kérdés, hogy mégis mi szükség volt az Apokalipszisra és mi szükség van most a Sötét Főnixre, mit tud még hozzátenni egy, amúgy már duplán lezárt sorozathoz? Nos, semmit az égvilágon – de azt a semmit is borzalmasan rosszul. Eleve nem voltak túl biztatóak az előjelek a Sötét Főnixszel kapcsolatban: a filmet pótforgatások, negatív visszhangú tesztvetítések, premier-tologatások és a Disney-Fox deal-ek árnyékolták be, így hát a végeredmény nem sok jót ígért, és sajnos egyáltalán nem alaptalanul. Nem elég, hogy totál jellegtelen és semmilyen, de még az eddig remek széria-tartozéknak bizonyuló mögöttes tartalmat is kigyomlálták belőle, így konkrétan semmiről, de tényleg az égegyadta világon SEMMIRŐL sem szól.  



Persze könnyű lenne betudni az egészet a sorsnak, vagy valami földöntúli átoknak (anno az előző rész kudarca okán ez sem volt annyira elképzelhetetlen), de felesleges lenne, egyszerűen csak arról van szó, hogy a producerek megpróbálták az utolsó leheletet is kiszipolyozni egy kivéreztetett frencsájzból, mielőtt még átadják a kilincset. Három esztendővel ezelőtt az Apokalipszis baklövése azért fájt jobban, mert azt az a Bryan Singer baszarintotta el, aki a legjobb X-Men filmeket hozta tető alá, ehhez képest a Sötét Főnix előzetes elvárásain az előbb taglalt rossz előjelek mellett az sem segített túlzottan, hogy a rendezést az a Simon Kinberg kapta, aki eddig csak forgatókönyvíróként és producerként tevékenykedett a franchise körül – ezzel a döntéssel gyakorlatilag be is verték az utolsó szöget ebbe a koporsóba. Kereshetnénk a különböző indokokat, de semmi értelme: nem is lenne Fox a Fox, ha egy ilyen nagyívű széria következő epizódját (történelme során már nem először) nem egy rendezésben tapasztalatlan emberre bízta volna, aki eddig szinte kizárólag csak szart adott ki a kezéből, ha nem álltak mellette nálánál tehetségesebb szakemberek. Mondjuk elsőfilmes direktorként még úgy-ahogy helyt áll (a vonatos finálé meglepően jó, bár addigra már megette a fene az egészet), de egész hosszú karriert maga mögött tudó íróként minden szempontból kudarc, amit összehozott.  



A karaktereknek semmi közük a korábbi önmagukhoz. Mindenki vergődik, mindenki szenved, egyes szereplők ötpercenként gondolják meg magukat, váltanak oldalt, vagy fordítanak hátat saját, egészen addig megkerülhetetlennek mondott meggyőződésüknek, egyes, korábban érdekes és izgalmas figurákat egy tollvonással kiírnak a sztoriból (szomorú látni mi lett pl. a filmről-filmre szépen kibontakozó Ravenből), másokat csak simán parkolópályára állítanak, de végeredményben a Sötét Főnixnek nincsenek győztes karakterei, vagy színészei. Mindenki alibizik, robotpilótázik, unottan kínlódja át magát egyik jelenetből a másikba (közülük talán Michael Fassbender az üdítő kivétel, de ebből a fekáliából sajnos ő sem tudott várat építeni), vagy szimplán tehetségtelen – Sophie Turner, ha belehal se lesz jó színésznő, ami főleg azért kínos, mert a film teljes mértékben az ő karakterére alapul. Ugye 2006-ban Az ellenállás vége című harmadik rész egyszer már feldolgozta ezt a Főnix-témát, balszerencsénkre nem valami fényesen: Singer elment Superman visszatért rendezni, Brett Ratner viszont nem volt elég jó ehhez a melóhoz, ettől függetlenül azért még meg-megtudott valamicskét őrizni a korábbi két film eszméjéből. Nem úgy a Sötét Főnix: álmomban sem mertem volna gondolni, hogy az összecsapott első adaptáció után ez a film rosszabb lesz, és nem is a teljesen sematikus akciójelenetek, vagy a visszafogott hangvétel a fájó, hanem az inkompetens, totál hozzá nem értő felfogás, amivel az eredeti alapanyaghoz nyúltak.  



Az 1980-ban megjelent The Dark Phoenix Saga a mostanra már méltán klasszikusnak és vitán felül zseniálisnak kikiáltott Chris Claremont-korszak egyik csúcspontja volt az X-Men képregényekben, nagyrészt azért, mert a szokásos szociológiai kérdéseken kívül azt is vizsgálta, hogy mivel járhat az, ha a gyarló és esendő ember olyan korlátlan hatalomhoz jut, amit nem képes megfelelően kezelni és kordában tartani. Ennél fogva szépen végigvezetve gyakorlatilag vissza is jutottunk a képregények eredeti témájához, egyúttal a legborzalmasabb és legfélelmetesebb felismerés minden addiginál nagyobb esélyéhez, hogy talán a mutánsok tényleg olyan fokú veszélyt jelentenek, ami egyértelműen az emberiség végét jelentheti, akár jók a szándékaik, akár nem. És bár ezt a Főnix-sztorit is ezerféleképpen írták már át (akár egy szappanoperában), azért erre ügyesen fel lehetett volna húzni egy filmet, annak ellenére, hogy eleve veszett fejsze nyele volt az egész. Végeredményben csak a felszínt sikerült kapargatni, vagy még azt sem, nem fejtegetnek benne semmi érdemlegeset, így aligha különbözik bármelyik másik nyári mozitól, ha csak nem abban, hogy még az átlag-szintnél is sokkalta rosszabb – a teljesen légbőlkapottan bedobott földönkívüliek pedig kb. annyira illenek bele az X-Men filmek világába, mint Rambo a Szex és New Yorkba.  



De mint mondtam, ez a csata már a legelején le volt játszva. A stúdió, a producerek, az író, a rendező, és bárki, aki akár egy percig is dolgozott a sztori megalkotásán, most komolyan azt várja tőlem, hogy a lezárás, sőt, egy dupla lezárás után érdeklődve nézzem ezt a filmet, sőt, immáron a második filmet, ami egy finálé után készült, izguljak a szereplőkért, vagy a szereplőkkel, szorítsak nekik, hogy túléljék, szurkoljak, hogy megmentsék a világot, miközben pontosan tudom, és velem együtt mindenki tudja, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Tudjuk, hogy ezek a karakterek néhány évtizeddel később csúnya és igazságtalan halált halnak majd, ami egyébként a mutáns faj majdhogynem teljes kipusztulásához vezet, a megmaradtak kínkeserves, szenvedésekkel, veszteségekkel, könnyekkel teli rohadt lehangoló küzdelméről nem is beszélve, és ez rögtön súlytalanná, sőt, teljesen értelmetlenné és érdektelenné tesz bármilyen további X-Men filmet, ami ezzel a gárdával készül. Mondjuk a fejesek eddig se nagyon foglalkoztak a sorozat idővonalának logikus felépítésével. Kevés olyan nagyívű frencsájz van a filmtörténelemben, aminek ennyire beleszartak a kontinuitásába, de a problémákat (legalábbis a nagy hányadát) úgy-ahogy sikerült megoldani az előzmény-trilógia első két epizódjában, viszont mostanra az idő múlásának ténye nevetségesen ütközik ki egyes karaktereken – gondolok itt elsősorban a Xavier-Magneto párosra, akiknek a film ideje szerint, 1992-ben már minimum 60 évesnek kellene lenniük.  



Nem mintha ez annyira számítana: ez a főnixmadár már döglötten érkezett erre a világra, és kvázi képtelenség másképp aposztrofálni, mint egy olyan alkotásként, ami maximálisan méltatlan ehhez a 19 éves szériához, és az a tény, hogy mindemellett még ennek a frencsájznak az utolsó felvonásaként funkcionál, egyenesen felér egy tökönrúgással. Mert ugye ez a lezárás, nyilván ezzel mindenki tisztában van: a Disney megvette a Foxot, így a karakterek majd valamikor átkerülnek az MCU-ba. Erre pár évvel ezelőtt még gondolkodás nélkül azt mondtam volna, hogy tök jó, jó kezekben lesznek a mutánsok, mostanra viszont, amikor filmjeiket egyre kevésbé veszik komolyan, és Kevin Feige többször is kijelentette, hogy nem hajlandó más irányt venni, így üdvrivalgás helyett inkább aggódhatunk amiatt, hogyan fogják majd használni a figurákat és az eredeti képregények felnőttes és fajsúlyos szellemiségét. Jobban mondva: találgathatunk, mennyire csinálnak majd viccet a mutánsokból, mennyi lesz az óvodás poénok aránya, és mennyire hígítják majd fel a komolyabb témákat, hogy értelmes szuperhősfilmből egy „tizenkettő egy tucat”-blockbustert faragjanak. Utóbbit egyébként a Sötét Főnix is keményen űzi: az utolsó olyan fűszálat is kigyomlálja, ami kicsit is hozzásegítené ahhoz a produkciót, hogy kiemelkedjen az üres és személytelen nyári látványfilmek posványából. Így ér hát véget ez az egykor dicsőséges képregényadaptációs eposz…
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
American Horror Story: A gyilkos ház (American Horror Story: Murder House)
Családi értékek.
Joker
Egy megbomlott elméjű kisember vallomásai.
Rambo V: Utolsó vér (Rambo: Last Blood)
Nem Rambónak való vidék.
Aki bújt (Ready or Not)
Mansonék bekaphatják!
Az: Második fejezet (It Chapter Two)
27 évvel később...