Kritika
Aladdin
Kritika
Egy nem annyira új élmény...
Amióta a Disney rájött, hogy mekkora üzlet klasszikus rajzfilmjeiből élőszereplős mozifilmeket adaptálni, nyakra-főre készíti a színes-szagos, gazdag CGI-vel megtámogatott adaptációkat, amik, ha egyöntetű kritikai elismeréseket nem is mindig gyűjtenek be, de az anyagi siker szinte minden esetben garantált, és valóban, ezek az alkotások rendre hasítanak a kasszáknál, papírforma szerint, ahogy kell. Na nem mintha erre annyira nagy szüksége lenne ennek a cégnek, ami lassan már mindent felvásárol, amit csak lehet, és egyedüli megkérdőjelezhetetlen monopóliumként uralkodik majd Hollywoodban, akár egy fenyegető, mindent a markában tartó tejhatalmú megavállalat valamelyik disztópikus science fictionből. Ezzel együtt az is felmerül, hogy nekünk, nézőknek vajon mennyi szükségünk van ezekre az élőszereplős változatokra, attól függetlenül, hogy akik a Disney kultikus rajzfilmjein nőttek fel, azoknál eleve magától értetődik, hogy engednek a csábításnak, és már maga a jól csengő cím is mágnesként vonzza be őket a moziterembe – de mégis, az egésznek valahogy mindigis erősen rókabőr-szaga volt. Mindezek ellenére véleményem szerint eddig nem igazán lőttek mellé ezekkel a produkciókkal, a kívánt szerepet többé-kevésbé mindegyik remekül töltötte be, ugyanakkor az Aladdint már a bejelentésétől kezdve erősen negatív légkör övezte, és ez a kiadott képekkel, előzetesekkel és egyéb sajtóanyagokkal csak tovább rosszabbodott – ezek után nem csoda, hogy mindenki kíváncsi volt arra, hogy végül mégis mi a jó fene lesz ebből.  



Persze a nagyobb felhajtás sem meglepő, hiszen Hamupipőke ide, A szépség és a szörnyeteg oda, az Aladdin talán a legfontosabb és legkimagaslóbb mű a Disney osztatlan sikerrel tündöklő ’80-as, ’90-es évekbeli reneszánszából. Nem túlzás azt állítani, hogy egy egész nemzedéken hagytak nyomot a maradandó moziélmények és azok a bizonyos lila színű Disney-videokazetták, generációk (gyermekek és felnőttek egyaránt) szerették és nézték őket, különösen az Aladdint, aminek természetesen a fülbemászó, felejthetetlen slágereit is bárhol, bármikor hibátlanul fel tudjuk idézni. Szóval mindezek fényében szinte már evidens, hogy a közönség húzta a száját az élőszereplős megvalósításra, a bollywoodi moslékkonyhát idéző túlcicomázott képi világra, a színészek nem sok jót ígérő énekhangjára (hozzá kell tennie, az ilyesmi ritkán sül el jól a hasonló stílusú filmekben), de a legtöbb ellenérzést mégis Will Smith váltotta ki, aki (mentségére legyen mondva) lehetne akár a világ legjobb színművésze, Robin Williams felülmúlhatatlan Dzsinijével akkor sem tudná felvenni a versenyt. Továbbá az is érdekes, hogy pont Guy Ritchiet sikerült a rendezői székbe ültetni, akinek imázsa eléggé más kávéház, mondjuk abból a szempontból, hogy manapság ő is inkább csak iparozik, annyira mégsem tűnik furcsa választásnak – a lóláb az Aladdin esetében sem lóg ki.  



Mert hát ez az alkotás mégiscsak egy kőkemény biztonsági játék, és mint olyan, egyedi rendezői látásmódra egyáltalán nincs szüksége. Így gyakorlatilag bárki dirigálhatta volna, a végeredményen ez akkor sem változtatna sokat: Ritchie persze megteszi, ami ebben a helyzetben tőle telik, néhány képkockán halványan még felfedezhető a saját stílusa, de összességében teljesen az eredeti rajzfilmre, és ezáltal a maximális kiszámíthatóságra támaszkodik. Ami szintén nem újöntetű dolog, ugyanakkor a korábbi élőszereplős adaptációkkal szemben az Aladdin még annyira sem merész, vagy akár a legminimálisabb szinten is bátor, mint amilyenek azok voltak. Jobban mondva azért vannak nagyon-nagyon ritka alkalmak, amikor elszakad az alapanyagtól, de azok olyan pillanatok, hogy bár ne is tette volna: nyilván ezt a filmet sem kerülhették el a jelenkori Hollywood leggyilkosabb fejlövései, így az alkotók nem elégedtek meg annyival, hogy Jázmint ismét csak talpraesett, karakán és bátor hercegnőnek ábrázolják. Ehelyett (az egyébként szemrevalóan gyönyörű) Naomi Scott egy akaratosabb, makacsabb, ha lehet ezt mondani erősebb, politikai ambíciókat dédelgető Jázmin hercegnőt alakít, aki elkeseredetten küzd az elnyomás ellen, és persze lehetetlen nem kihallani ebből az egészből a független, erős nő alakját, akinek egy férfiak uralta világban kell megállnia a helyét, és bebizonyítania, hogy született vezéregyéniség. A feminizmus tehát maximális fordulatszámon pörög, ami még egy új dalt is eredményezett – látványosan ki is lóg a jól ismert slágerek közül.  



De ezt és néhány felejthető apróságot leszámítva nagyjából ugyanazt kapjuk, mint az 1992-es rajzfilmben, csak élőszereplős formában. Sorban ugranak be az idézhető beszólások, az ismerős párbeszédek, az emlékezetes beállítások, az örökérvényű muzsikák (nem is annyira rosszul előadva), van még néhány visszatérő szinkronhang is (Jágó majdnem viszi a filmet, az őt alakító papagáj tehetséges színművész), mindezt egy új köntösben, ami miatt a 2019-es Aladdin, ha nem is új, de mindenképpen egy más élmény lett. A produkció egyértelmű ütőkártyája pedig pont az, akit a premier előtt a legtöbbet ekéztek, azaz maga Will Smith. Egykoron talán a legnépszerűbb sztár volt a szakmában, a neve garancia volt a sikerre, egy-egy új filmjére csak úgy csődült a nép, ugyanúgy meghatározta a gyerek- és tinikorunkat, mint ahogy a Disney-művek is, viszont már több mint tíz éve takaréklángon ég, és képtelen egy értelmes mozit összehozni. Valóban tíz esztendeje már, hogy minden következő szerepéről azt reméljük, hogy „na, talán majd ez lesz az”, talán végre eljön az az áhítozott pillanat, ami legalább egy kicsit visszahozza a ’90-es, 2000-es évekbeli Will Smitht – nos, ez idáig nem sikerült, és ha azt mondom, hogy óriási fordulat, hogy ez pont az Aladdinban, Dzsiniként jött neki össze, azzal még mindig nem tudom eléggé átadni az alapjában véve is mérhetetlen meglepettséget.  



Mindent összevetve a kifejezetten rossz előjelek ellenére (vagy épp azok miatt) egészen kellemes csalódás lett az Aladdin – legalábbis nem sokkal rosszabb, mint bármelyik korábbi élőszereplős Disney-adaptáció. Nyilván sokat nem, sőt, lényegében tényleg az égvilágon semmit sem ad hozzá a rajzfilmhez. Végeredményben egy szolgai feldolgozás, ami egy-két kósza változtatgatástól eltekintve (basszus, remélem azért Az oroszlánkirály élőszereplős verziójában nem Nala ül majd fel a trónra) majdhogynem centiről-centire ugyanaz, mint az eredeti – azzal a különbséggel, hogy ebben hús-vér színészek játszanak. És valahol ezekben a különbségekben rejlik a 2019-es Aladdin lényege: mert amíg az eredeti rajzfilmre évszázadokkal később is generációk fognak emlékezni, addig ezt az új adaptációt valamikor, jó sok év múlva, talán, esetleg megint elővesszük majd valamelyik internetes videótékából, egy családi maraton apropóján, de sokkal valószínűbb, hogy a keresési eredmények között akadunk majd rá teljesen véletlenül, és csodálkozva konstatáljuk: „jé, tényleg, volt ilyen is!”
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Friss kritikák
Az: Második fejezet (It Chapter Two)
27 évvel később...
Volt egyszer egy... Hollywood (Once Upon a Time in Hollywood)
Hollywoodi (rém)álom.
Batman - A denevérember (Batman)
A harminc éve tartó tánc a sápadt holdfénynél.
Halloween: Feltámadás (Halloween: Resurrection)
Big Brother: Michael Myers Edition.
A Büntető (The Punisher)
Dolph Lundgren méltán elfeledett, Film+ gyanús Megtorlója.