Geekz, képregény
A sötét lovag visszatér
Geekz, képregény
Az utolsó szuperhősképregény.
Több, mint harminc évvel ezelőtt egy feltörekvő fiatal képregényes tehetség egy unalmasabb napján (vagy talán új ihletforrás után kutatva) belegondolt abba, hogy minden idők egyik, ha nem a legismertebb szuperhőse, Batman, aki az idők során számtalan különböző verziót és reinkarnációt megélt, a szélsőséges, sötétben megbúvó kemény igazságosztótól, a rajzfilmszerűen komikus camp-figuráig, 1939-es első színrelépése óta szinte alig öregedett valamit a képregények lapjain. A műfaj szappanoperaszerű, végtelenített szabályait figyelmen kívül hagyva, az akkor még csupán szárnyait bontogató Frank Miller fejében, ezen gondolatmeneten tovább haladva hamar testet öltött az elképzelés, hogy milyen is lehetne egy olyan Batman, aki fiatalos és erőteljes éveit már régen maga mögött hagyta. Az enyhén szólva is érdekes és izgalmas fantáziakép nem hagyta nyugodni, így végül (a szakma és a popkultúra, az olvasóközönség, az utókor és még ki tudja kiknek a szerencséjére) papírt és ceruzát ragadott, amely elhatározás eredményeként megszületett minden idők egyik legmeghatározóbb és legzseniálisabb mesterműve: A sötét lovag visszatér. Azt érdemes rögtön az elején leszögezni, hogy egyáltalán nem egy unalmas, laza vasárnap délutánra való, egyszer olvasható képregényről van szó, nem az a „lapozgatni tökéletes” fajta, amit kétévente egyszer talán leveszünk a polcról, mert épp nincs jobb, nem: Miller agyszüleménye örökérvényű, halhatatlan alapvetés, ami mind a mai napig vitán felül aktuális, és amiről a legeslegutolsó isten háta mögötti képregényboltos is megkerülhetetlen legendaként mesél.  



A sötét lovag visszatér ugyanis, a szinte egy időben megjelent Watchmennel együtt új időszámítást nyitott a kilencedik művészet történelmében. Frank Miller és Alan Moore képregényei voltak az elsők, amelyek a szélesebb közönségnek is megmutatták, hogy ezt a műfajt (amit addig a legtöbben komolytalan, gyerekes hóbortnak gondoltak) nem csak, hogy komolyan lehet, de komolyan is kell venni – nem véletlen, hogy a szakértők 1986/87-től datálják a képregényipar felnőtté válását, és irodalmi magasságokba való felemelkedését. Teljesen magától értetődött, hogy onnantól kezdve már semmi sem lehetett ugyanolyan, mint azelőtt, és az addig lenézett, gyermetegnek és dedósnak gondolt, alsógatyájukat kívül hordó szuperhősökkel mostantól számolni kell – mindehhez pedig arra volt szükség, hogy mind a Watchmen, mind pedig A sötét lovag visszatér kőkeményen deheroizálja a szuperhős-mítoszt. Ironikus módon a zsáner pont úgy tudott megújulni, és minden korábbinál népszerűbbé válni, hogy gyakorlatilag fogta a műfaj elemeit, kiforgatta őket, majd pedig alapjaiban rombolta le az egészet – kvázi ebben rejlik az említett két képregény igazi sikere, és az ezek után következő társaké is. Miller a szuperhős-műfaj dekonstrukcióját alkotta meg ezzel a művel, ami rengeteg kisebb-nagyobb, fontosabb és kevésbé fontosabb elemből épült fel, kezdve a filmes eszközöktől és a disztópikus társadalomábrázolástól, a több évtizedes inkonzisztenciák feloldásán át, a kacagtatóan morbid televíziós bejátszásokig, amelyek remek keretet adnak a képregény hidegháborús paranoiával fűszerezett, kegyetlenül szatirikus anti-utópikus világának – és nem utolsósorban egy egész korszak életszagú, nem is annyira karikaturisztikus lenyomata is egyben.  



Miller Batmanje pedig tökéletesen idomul ehhez a puskaporos hordón vígan ugráló világhoz, és a teljes erkölcsi összeomlás felé szélsebesen haladó társadalomhoz. Ez a Denevérember jócskán túl van már a zenitjén, bár tíz esztendeje szögre akasztotta a jelmezt, de szülei meggyilkolásán még mindig nem tudta magát túltenni, és folyamatosan küzd elhallgatni képtelen alteregójával, ami tulajdonképpen már egy külön személyiségként van jelen a történetben. És végül, ahogy az várható, nemsokára győzelmet is arat Bruce Wayne-nel szemben, amelynek következtében Batman újra visszatér a játékba, hogy minden korábbinál keményebben, durvábban és drasztikusabban lépjel fel a bűnözők ellen. Amellett, hogy Miller egyértelműen Bob Kane eredeti elképzeléseihez szerette volna visszaterelni a Bőregér karakterét (azaz, hogy rendhagyóbb módszerekkel, olykor kifejezetten erőszakos kézzel tesz rendet a városában), jónéhány plusz réteget hozzáadott még a nyugdíjas éveiben járó Batman jelleméhez. Így lett az időközben nem kevés komikus töltetet magára szedő, sokszor már-már túlontúl humoros, az ’50-es, ’60-as évek könnyedebb, gyerekbarátabb képregényes felfogását jócskán megsínylő hősből egy megkeseredett, kiégett, pszichopata és skizofrén személyiségjegyeket mutató önbíráskodó, akinek fizikai megtestesülése is ehhez igazodik – Miller Batmanje igazi izomtömeg, egy robosztus hústorony, aki immár nem retten vissza attól, hogy bemocskolja a kezét, vagy akár öljön is, ha a szükség úgy hozza.  



De a keményebb kesztyűre szükség is van: Gotham Batman ténykedései alatt sem volt egy Paradicsom, de mióta visszavonult, és a város védelmezők nélkül maradt, romlottabb és veszélyesebb, mint valaha. Az utcákat gyilkosok, őrültek, tolvajok és gátlástalan erőszaktevők lepték el, minden napra jut legalább féltucat bűntény, a rendőrség szokás szerint tehetetlen, Gordon kapitány már a nyugdíjra készül, a szegénység és a nyomor soha nem látható méreteket öltött (a képregénybeli Gotham több szempontból is Miller későbbi remekművének, a Sin City-nek Basin City-jét vetíti előre), a várost kisajátító Mutáns-bandának semmi se szent, gyilkolásznak, kínoznak, akár gyerekeket is, habozás és lelkiismeretfurdalás nélkül. De a fertő terjedése ezúttal nem korlátozódik le Gothamre: a társadalom teljes egészében beteg, az USA gyakorlatilag egy fasisztoid nagyhatalom lett, egy tudatos és egyértelmű Ronald Reagan-paródiával az élen, aki a „szép új világ” lózungjait hajtogatva egy egész nemzetbe nevelte bele a hidegháborús paranoiát, amelynek köszönhetően a politikai viszony annyira gyenge lábakon áll a Szovjetunióval, hogy bármelyik pillanatban kitörhet a Harmadik Világháború. És ezen a hatalmas sakktáblán Superman is csak egy gyalog az amerikai elnök kezében, aki kényére-kedvére tologathatja ide-oda kedvenc kiscserkészét.  



A disztópikus viszonyos ábrázolása egyébiránt telitalálat: a bulvárszennyből élő, a nagy mamutvállalatok által lesilányított tömegkultúra nagyon könnyen befolyásolható embertömegeket termelt ki, akik kezesbárányként élő és lélegző áldozatai lettek a média hatalmas térhódításának és féktelen agymosásának. A cselekményt időnként egy-egy paneles híradós bejátszások szakítják meg, amelyek amellett, hogy remek képet adnak erről a fő-sorozatoktól függetlenül univerzumról, nagyszerűen keretbe foglalják a szatirikus és morbid állapotokat – ez a társadalom fénysebességgel robog az apokalipszis felé, ráadásként a káosz és a totális őrület elegyeként csak betegesen röhög mindezen. Látva ezeket a közjátékokat, nem is csoda, hogy pár évvel később Miller kapta a Robotzsaru 2 és a Robotzsaru 3 forgatókönyvének a megírását – az már sajnálatosabb, hogy a producerek mindkettőt kizsigerelték, pedig ha megtartják a vad és brutális stílusukat, akár még kultuszfilmek is születhettek volna. Ezzel szemben Miller korai hollywoodi szárnypróbálgatásai kudarcba fulladtak, munkái pedig feledésbe merültek. Nem úgy, mint A sötét lovag visszatér, ami bár le sem tagadhatná keletkezésének idejét, mégsem „ragadt benne” a ’80-as években. A televízióban vitatkozó szakértők, akik az égvilágon semmiben sem képesek egyetérteni, szinte már látnoki módon jósolja meg azt a világot, amiben ma élünk. Az erőszakra és hétköznapi tragédiákra gerjedő nép, az agymosott, belül kiüresedett biorobotként funkcionáló tömegek, a groteszk és elfajzott görbe tükör, az embereknek rossz példát mutató pojáca elnök, és nem utolsósorban a béka segge alatt vergődő világpolitikai helyzet remek mai korkép – többek közt ezért is maradt fent ennyire sokáig ez a képregény.  



Nyilván, ahogy az egy ekkora kult-klasszikustól elvárható, A sötét lovag visszatér vizuálisan is mérföldkő lett. Miller nem csak írta, hanem rajzolta is a sztorit, így a Fenegyerek: Újjászületésben és a Sin City-ben látható nyomasztó, noiros, sokatmondó és jellegzetes sziluettekkel teli képi világ természetesen garantált. Egyszer a mocskos, kékesszürke, esőáztatta Gotham, máskor a poszt-apokaliptikus környezetet meghazudtoló, lángba borult, narancssárga égboltú, barna-sáros pusztaság mászik le az oldalakról – és akkor ne feledkezzünk meg a nagyszerű fináléról, ahol a két őserő, Batman és Superman a romos Bűn Sikátorában esnek egymásnak, a havat remekül mímelő radioaktív hamu lehullása közben. Miller megmutatja, hogy nem kell ahhoz milliók életét követelő városrombolás, nincs szükség idegen invázióra ahhoz, hogy valami epikus legyen – az üdvösséghez elég két elszánt hős összecsapása, akik egyszer régen barátok voltak, immár azonban ellenségek, de még eltérő nézeteiktől függetlenül is tisztelik egymást valamilyen minimális szinten. A sötét lovag visszatér legendává válásához nagyban hozzájárult a kettősséget sugárzó panelkezelés: Miller általában négyszer-négyes elrendezéssel dolgozott, gyakran sűrít bele fontosnak tűnő monumentumokat kis képkockákba, majd ezeket szintén gyakori, egész oldalakat kitöltő rajzokkal ellensúlyozza, amelyek viszont első látásra, kivétel nélkül bele is égnek az olvasó agyába.  



Ezzel együtt a filmes eszközök beintegrálásával nem csak a képregényműfaj kapott egy hatalmas löketet a komolyan vehetőség felé, de a Bőregér alakja is kiszabadult a válogatott gúnyolódások kereszttüzéből, mindezt úgy, hogy Miller új értelmezést adott az addigi Batman-legendárium bizonyos kínos, időnként erősen camp-szerű elemeinek. Így amikor hősünk a mellkasán hordott hatalmas Batman-logót úgy aposztrofálja, mint egy figyelmeztető jelet a bűnözőknek, hogy a védtelen feje helyett a páncélba csomagolt világító sárga denevérre lőjenek, az egy negyedik falat áttörő verbálisan feltartott középső ujjnak is felfogható, ahogy Miller a rajongók fejében létező, sokéves, szintén csúfolódós megjegyzések céltáblájaként nevetségesen vergődő Batman-Robin „szerelmi kapcsolatot” is elegánsan és nagyon helyesen oldja fel. A Sötét Lovag sidekickje itt egy 13 éves kislány, Carrie Kelly, aki nyilván rendkívül vakmerő és tehetséges, de Miller nem billen át a ló túlsó oldalára. Nemcsak annak veszi elejét, hogy a karakterből egy mindent és mindenkit gond nélkül leverő, irreális fizikai erővel rendelkező erős és független nő váljon (ahogy ez manapság szokás), hanem hamar egyértelművé teszi azt is, hogy a közte és Batman között jelenlévő viszony csakis a parancsnok-katona (ahogy hősünk sokszor hivatkozik rá) kontextusában értelmezhető – tehát az, hogy Robin fiú, vagy lány, tökéletesen érdektelen. Ezen kívül a mű az elnyűhetetlen Batman-Joker kapcsolatot is előrevetíti, de azt majd Alan Moore Gyilkos tréfája és Grant Morrison Arkham Elmegyógyintézete szövi tovább.  



Azt hiszem ennyi méltatás után felesleges lenne tovább magyaráznom A sötét lovag visszatér erényeit és halhatatlan jelentőségét. A kilencedik művészeti ág megkerülhetetlen darabja, kötelező olvasmány mindenkinek, aki valaha szerette és egy kicsit is szereti a képregényeket, egyben minden idők abszolút legjobb Batman-története. És bár ez után is jelentek és jelennek meg bőven zseniális alkotások (többek közt Miller például mindjárt két folytatást is készített ehhez), A sötét lovag visszatér bizonyos értelemben véve az "utolsó szuperhősképregény".

Batman Különszám 2018/3-2019/1 (2018-2019)
DC Comics – A Legendás Batman #5: A sötét lovag visszatér (2019)
The Dark Knight Returns #1-4 (1986)
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Friss kritikák
Az: Második fejezet (It Chapter Two)
27 évvel később...
Volt egyszer egy... Hollywood (Once Upon a Time in Hollywood)
Hollywoodi (rém)álom.
Batman - A denevérember (Batman)
A harminc éve tartó tánc a sápadt holdfénynél.
Halloween: Feltámadás (Halloween: Resurrection)
Big Brother: Michael Myers Edition.
A Büntető (The Punisher)
Dolph Lundgren méltán elfeledett, Film+ gyanús Megtorlója.