Akik a ’90-es években töltötték gyerek-, vagy fiatalkorukat, minden bizonnyal emlékeznek rá, hogy annak idején a Men in
Black – Sötét zsaruk című mozifilm mennyire menő volt. Egy egyszerűbb és
bizonyos szempontból talán ideálisabb éra hírnökeként egy csapásra
kultuszdarabbá nemesedett, mindezt úgy, hogy bár egy képregénysorozat alapján
készült (gyorsan tegyük hozzá, hogy egyrészt az eredeti alapanyag hangvételéhez
nem sok köze volt a filmnek, másrészt a premier előtt a kutya sem tudott erről
a szériáról, és utána sem futott be valami nagy karriert) szinte már eredeti
ötleteken alapuló produkciónak is nevezhetnénk – ami anno azért még nem volt
annyira ritka a nyári blockbusterek között, mint manapság. Szó, ami szó, a film
a maga idejében kiváló szórakozásnak bizonyult (igazság szerint ma sincs sok
szégyenkezni valója, sőt!), és ahogy egy minden magára valamit is adó,
felhájpolt hollywoodi szuperprodukcióhoz illik, természetesen mindenki erről
beszélt, mindenki látni akarta, a csapból is ez folyt a korabeli filmes
magazinoktól kezdve az orrba-szájba vetített tévés reklámokig bezárólag, és
mivel a főszerepet az akkori világ abszolút elsőszámú szupersztárja, Will Smith
játszotta, több nem is kellett a sikerhez. Ezen kívül a Men in Black univerzuma és szabályrendszere remekül ki volt találva a (sokak szerint a
valóságban is létező) fekete ruhások titkos szervezetével, a high-tech
kütyükkel (a neutralizáló pl. egyértelműen a mozgóképes történelem egyik
legemlékezetesebb kelléke), a mindenféle idegen lénnyel, a sziporkázó
karakterekkel (Vincent D’Onofrio Edgar-öltönye felülmúlhatatlan), és a könnyed,
sallangmentes, teljesen magától értetődő humorral, ami példa nélkül simult bele
a koncepcióba.
Így hát kevesen húzták a szájukat, amikor kiderült, hogy készül a folytatás – azt meg még kevesebben gondolták, hogy ez a téma egyszerűen nem bír el egynél több filmet. Az eredeti ugyanis annyira megismételhetetlen lett, hogy még az azt dirigáló Barry Sonnenfeld rendezőnek sem jött össze még egyszer a bravúr. Viszont azt az MIB2 számlájára lehetett írni, hogy legalább volt valamilyen, szemben a jó tíz esztendővel később született harmadik epizóddal, ami meglepően humortalanra, unalmasra és semmitmondóra sikeredett. Addigra már Will Smith sem volt akkora név, és az sem segített túlzottan a végeredményen, hogy szegény Tommy Lee Jones minden jelenetben úgy nézett ki, mint aki épp készül meghalni, és minden olyan pillanatban, amikor csak mozdulatlanul ült, vagy állt, azért aggódtunk, hogy vajon él-e még. Az MIB3 fiaskója után nehéz volt elképzelni, hogy képesek lesznek még egyszer összehozni egy ennyire sematikus, se íze-se bűze filmet, de a tisztességes iparos F. Gary Gray (aki a Straight Outta Compton és a Halálos iramban 8 után elhitte, hogy megint tud rendezni) magabiztos vigyorral adta át a sörét az előző részek alkotóinak, és egy olyan működésképtelen, piszkosul monoton produkciót nyomott ki magából, ami még úgy is hatalmas csalódás, hogy alapból sem vártunk tőle túl sokat.
A Men in Black – Sötét zsaruk a Föld körül eredetileg egy MIB/Jump Street crossover lett volna, Channing Tatum és Jonah Hill főszereplésével, de a producerek végül többé-kevésbé maradtak a bevált sémánál, így egy tradicionálisabb MIB-filmet készítettek, ami… nos, hogy folytatás, spin-off, vagy esetleg valamiféle soft-reboot, azt nem igazán lehet eldönteni, bár ezen nem is érdemes gondolkodni egy másodperc erejéig sem. A sztori mondhatni a szokásos, azzal a különbséggel, hogy az ügynökség immár egy egész világra kiterjedő szervezetté terebélyesedett, amely természetesen a Föld minden részén igyekszik felvenni a harcot a galaxis különböző pontjairól érkező fenyegetésekkel, és megóvni a boldog tudatlanságban élő emberiséget. Szóval az új MIB ismerős lapokat dob be: megint veszélyben a bolygó, megint megpróbálják leigázni a civilizációt, szóval megint meg kell állítani a rosszfiúkat- és lányokat. És megint itt van nekünk egy feketeöltönyös páros, ezúttal egy Tessa Thompson alakította újonc, aki elszántan igyekszik, hogy a titkos szervezet tagjainak számát gyarapítsa, nyilván ő a legokosabb, legtökösebb és legkeményebb személy mind közül, rajta kívül nagyjából mindenki folyton-folyvást rossz helyen szimatoló dilettáns marha, és ennek apropóján be is került egy buta szőke nő a filmbe (aki egyben az említett páros második fele), ahogy a régi szép időkben, csakhogy őt ezúttal Chris Hemsworthnek hívják.
Nem mintha amúgy különösebb baj lenne a színészekkel, épp ellenkezőleg: Hemsworth és Thompson is hozza, amit kell, mindenféle görcsös erőlködés nélkül, kisujjukból kirázva és álmaikból felkeltve is rutinból alakítják a komikummal megbolondított figurákat (nem csoda, eddigi karrierjük jórészében mást se játszottak, csak ilyen karaktereket), még Liam Neeson is beugrik a megszokott és szarrákoptatott mentoros-tanítgatós szerepkörben – valami azonban mégsem klappol a filmmel. Egyszerűen nincs meg benne a lendület, totálisan üres, ritmustalan, érdektelen, az égvilágon nem rendelkezik semmiféle hajtóerővel, így aztán az alig két órás játékidő minimum kétszer olyan hosszúnak érződik. Már-már tényleg megdöbbentő, hogy mennyire nem képes igazi, összetett filmként működni, hiszen kb. az egész forgatókönyv pár perces szegmensekre lett felfűzve, ezért inkább tűnik egymástól független videoklip-válogatásnak, vagy egy „legjobb jelenetek best of-nak”, mint egységes koncepciójú mozinak. Persze a „legjobb” jelzőt itt csakis kőkemény idézőjelekkel szabad értelmezni, és csakis önmagához érdemes mérni az új MIB-t, vagy legalábbis az előzőt két felvonáshoz. De ahogy korábban is említettem, nem jobb, sőt, nagyjából ugyanolyan, mint a harmadik rész, de az a két ismerős főszereplő miatt legalább nyomokban emlékeztetett a nagyszerű eredetire, bár a poénokat már ott is nagyítóval kellett keresni, itt nemkülönben. Mindent összevetve van belőle vagy kettő, nem meglepő módon azok miatt sem fogjuk a térdünket csapkodni és a röhögéstől fuldokolni.
Azt mondjuk gondolni sem mertem volna, hogy erre a filmre pont az alig fél percig tartó feminista célozgatás miatt fogok emlékezni. Igen, nyilván az új MIB sem menekülhetett meg ettől az egyre borzalmasabb emancipációs marhaságtól, úgy látszik, hogy ez a lassan mindent elsöprő hullám már eljutott odáig, hogy a kitalált filmbeli női karakterek már az egyszerű szavak jelentésével sincsenek tisztában (a la X-Men: Sötét Főnix), és mindenhol mindenben az őket elnyomó erőszakos férfitársadalom fenyegetését látják. Na nem mintha ettől rosszabb, vagy jobb lenne a produkció, de legalább segített benne, hogy alig fél nappal a megtekintése után még fel tudjak belőle idézni valamit. Mert, amellett, hogy se jónak, se rossznak, még csak simán idegesítőnek, vagy irritálónak sem mondanám: egyszerűen piszkosul semmilyen, dögunalmas, álmosító kínpad. Az viszont némiképp felemelő, hogy legalább saját nevét nem szégyeníti meg – igaz, ez a széria gyakorlatilag már a második résznél megdöglött.
Így hát kevesen húzták a szájukat, amikor kiderült, hogy készül a folytatás – azt meg még kevesebben gondolták, hogy ez a téma egyszerűen nem bír el egynél több filmet. Az eredeti ugyanis annyira megismételhetetlen lett, hogy még az azt dirigáló Barry Sonnenfeld rendezőnek sem jött össze még egyszer a bravúr. Viszont azt az MIB2 számlájára lehetett írni, hogy legalább volt valamilyen, szemben a jó tíz esztendővel később született harmadik epizóddal, ami meglepően humortalanra, unalmasra és semmitmondóra sikeredett. Addigra már Will Smith sem volt akkora név, és az sem segített túlzottan a végeredményen, hogy szegény Tommy Lee Jones minden jelenetben úgy nézett ki, mint aki épp készül meghalni, és minden olyan pillanatban, amikor csak mozdulatlanul ült, vagy állt, azért aggódtunk, hogy vajon él-e még. Az MIB3 fiaskója után nehéz volt elképzelni, hogy képesek lesznek még egyszer összehozni egy ennyire sematikus, se íze-se bűze filmet, de a tisztességes iparos F. Gary Gray (aki a Straight Outta Compton és a Halálos iramban 8 után elhitte, hogy megint tud rendezni) magabiztos vigyorral adta át a sörét az előző részek alkotóinak, és egy olyan működésképtelen, piszkosul monoton produkciót nyomott ki magából, ami még úgy is hatalmas csalódás, hogy alapból sem vártunk tőle túl sokat.
A Men in Black – Sötét zsaruk a Föld körül eredetileg egy MIB/Jump Street crossover lett volna, Channing Tatum és Jonah Hill főszereplésével, de a producerek végül többé-kevésbé maradtak a bevált sémánál, így egy tradicionálisabb MIB-filmet készítettek, ami… nos, hogy folytatás, spin-off, vagy esetleg valamiféle soft-reboot, azt nem igazán lehet eldönteni, bár ezen nem is érdemes gondolkodni egy másodperc erejéig sem. A sztori mondhatni a szokásos, azzal a különbséggel, hogy az ügynökség immár egy egész világra kiterjedő szervezetté terebélyesedett, amely természetesen a Föld minden részén igyekszik felvenni a harcot a galaxis különböző pontjairól érkező fenyegetésekkel, és megóvni a boldog tudatlanságban élő emberiséget. Szóval az új MIB ismerős lapokat dob be: megint veszélyben a bolygó, megint megpróbálják leigázni a civilizációt, szóval megint meg kell állítani a rosszfiúkat- és lányokat. És megint itt van nekünk egy feketeöltönyös páros, ezúttal egy Tessa Thompson alakította újonc, aki elszántan igyekszik, hogy a titkos szervezet tagjainak számát gyarapítsa, nyilván ő a legokosabb, legtökösebb és legkeményebb személy mind közül, rajta kívül nagyjából mindenki folyton-folyvást rossz helyen szimatoló dilettáns marha, és ennek apropóján be is került egy buta szőke nő a filmbe (aki egyben az említett páros második fele), ahogy a régi szép időkben, csakhogy őt ezúttal Chris Hemsworthnek hívják.
Nem mintha amúgy különösebb baj lenne a színészekkel, épp ellenkezőleg: Hemsworth és Thompson is hozza, amit kell, mindenféle görcsös erőlködés nélkül, kisujjukból kirázva és álmaikból felkeltve is rutinból alakítják a komikummal megbolondított figurákat (nem csoda, eddigi karrierjük jórészében mást se játszottak, csak ilyen karaktereket), még Liam Neeson is beugrik a megszokott és szarrákoptatott mentoros-tanítgatós szerepkörben – valami azonban mégsem klappol a filmmel. Egyszerűen nincs meg benne a lendület, totálisan üres, ritmustalan, érdektelen, az égvilágon nem rendelkezik semmiféle hajtóerővel, így aztán az alig két órás játékidő minimum kétszer olyan hosszúnak érződik. Már-már tényleg megdöbbentő, hogy mennyire nem képes igazi, összetett filmként működni, hiszen kb. az egész forgatókönyv pár perces szegmensekre lett felfűzve, ezért inkább tűnik egymástól független videoklip-válogatásnak, vagy egy „legjobb jelenetek best of-nak”, mint egységes koncepciójú mozinak. Persze a „legjobb” jelzőt itt csakis kőkemény idézőjelekkel szabad értelmezni, és csakis önmagához érdemes mérni az új MIB-t, vagy legalábbis az előzőt két felvonáshoz. De ahogy korábban is említettem, nem jobb, sőt, nagyjából ugyanolyan, mint a harmadik rész, de az a két ismerős főszereplő miatt legalább nyomokban emlékeztetett a nagyszerű eredetire, bár a poénokat már ott is nagyítóval kellett keresni, itt nemkülönben. Mindent összevetve van belőle vagy kettő, nem meglepő módon azok miatt sem fogjuk a térdünket csapkodni és a röhögéstől fuldokolni.
Azt mondjuk gondolni sem mertem volna, hogy erre a filmre pont az alig fél percig tartó feminista célozgatás miatt fogok emlékezni. Igen, nyilván az új MIB sem menekülhetett meg ettől az egyre borzalmasabb emancipációs marhaságtól, úgy látszik, hogy ez a lassan mindent elsöprő hullám már eljutott odáig, hogy a kitalált filmbeli női karakterek már az egyszerű szavak jelentésével sincsenek tisztában (a la X-Men: Sötét Főnix), és mindenhol mindenben az őket elnyomó erőszakos férfitársadalom fenyegetését látják. Na nem mintha ettől rosszabb, vagy jobb lenne a produkció, de legalább segített benne, hogy alig fél nappal a megtekintése után még fel tudjak belőle idézni valamit. Mert, amellett, hogy se jónak, se rossznak, még csak simán idegesítőnek, vagy irritálónak sem mondanám: egyszerűen piszkosul semmilyen, dögunalmas, álmosító kínpad. Az viszont némiképp felemelő, hogy legalább saját nevét nem szégyeníti meg – igaz, ez a széria gyakorlatilag már a második résznél megdöglött.
