Kritika
Pókember: Idegenben (Spider-Man: Far From Home)
Kritika
Európai vakáció.
Fiatalabb koromban mindig mély iszonyattal, ha nem egyenes utálattal viseltettem azok felé, akik egy-egy jó nyári blockbuster-filmet nézve képtelenek elengedni magukat a moziban, minden percben csak a hibákat keresik az adott alkotásban, és órákon keresztül kínosan feszengenek a székükben, mert minden pozitívum ellenére nem tetszik nekik, amit látnak. Nem kedvelik a karaktereket, gyengének tartják a koncepciót és gügyének a fordulatokat, egy-egy poént hallva csak elégedetlenül sóhajtoznak, vagy fújjolnak, és bármekkora élmény-dózist is kapnának az arcukba, egyszerűen semmivel sem lehetne a kedvükre tenni. Valahol tényleg sajnáltam egy kicsit ezeket az embereket, mert amíg ők morogtak magukban (vagy nyíltan), illetve alig várták, hogy hazaérjenek, hogy a számítógépük elé leülve rögtön szétfikázhassák a filmet az internetes fórumokon, addig engem pillanatok alatt berántott a mozi varázsa, és a stáblistáig el se engedett: együtt lélegeztem a szereplőkkel, szurkoltam nekik, beleéltem magamat a helyzetükbe, együtt hasítottam előre a cselekménnyel, és boldogan hagytam, hogy sodorjon magával a történet hulláma. Mert lényegében erről szól a mozi, és erről szólnak a filmek: a varázsról, a szórakoztatásról, az érzelmekről, arról, hogy arra a néhány órácskára, amíg tart, ki tudj szakadni a gondokkal teli valóságból, kis időre el tudd engedni a szürke és unalmas hétköznapokat. Azaz, hogy mosolyogj, amikor kell, nevess, amikor kell, sírj, amikor kell és érezz, amikor kell, tehát, hogy szó szerint jól érezd magadat, amikor belépsz egy kitalált világba.  



Aztán teltek az évek, filmek jöttek-mentek, és végül az a meglepő helyzet állt elő, hogy bármennyire is utáltam anno a moziban zsörtölődő, morgó, bazmegelő vén faszokat, lassan azt kellett észrevennem, hogy én is kezdek egy lenni közülük. Itt legfőképp az utóbbi esztendők képregény- és szuperhős-filmes termésének nagy részére gondolok: az egykor kissé lenézett és elsősorban egy külön szubkultúra szórakozásának betudott műfaj mára már a legnagyobb divattá vált Hollywoodban, és bár korábban is születtek sikeres produkciók a zsáneren belül, a stúdiók (élükön a Marvellel) olyan fontos filmtörténeti mérföldköveket raktak le, amelyek visszavonhatatlanul meghódították az egész világot. A szélesebb közönség megnyerésével együtt azonban annyira elkommerszesedtek a szuperhősfilmek, hogy ennek következtében megtörtént az, ami minden frencsájzzal megtörténik, amikor túl népszerű lesz és túl sok rajongót szerez: többé már nem lesz az adott szubkultúra sajátja. És ez magával hozta azt a filmről-filmre egyre jobban kibukó tényt, hogy a stúdiók nem a képregényrajongóknak akarnak megfelelni (ami persze érthető, amúgyis kevesen vagyunk), hanem az előbb említett szélesebb közönség igényeit nézik elsősorban, köztük a hétvégente moziba járó laikusokét is, akik tetszik-nem tetszik, mindig többségben vannak, és többségben is lesznek – és hát az ő igényeik, nos… maradjunk annyiban, hogy enyhén szólva igencsak alacsonyan helyezkednek el.  



Szó, ami szó, a Marvel Kapitány, majd pedig a Bosszúállók: Végjáték láttán elég szar érzés volt szembesülni azzal, hogy ezek a filmek már nem nekem készülnek, és hogy nem én vagyok a célközönség. Utóbbi esetében különösen fájt ez a felismerés, hiszen mégiscsak egy 11 éve tartó korszak lezárásáról volt szó – és amellett, hogy nyilván nem akarom magamra fogni az egészet, ekkor éreztem először igazán, hogy baromira öregszek, és lehetséges, hogy velem van a baj. Ettől függetlenül már eleve komoly előítéletekkel futottam neki a Pókember: Idegenbennek is, és az irányába tanúsított előzetes elvárásokba bőven bejátszottak negatív (a tavaly megjelent zseniális videojáték és az Irány a Pókverzum! magasra tette a lécet, szóval kérdés, hogy innen hova tovább), ahogy pozitív felhangok is, ugyanis az MCU előző Póki-filmje, a Hazatérés annak idején hatalmas meglepetés volt, ezzel együtt olyan friss és szórakoztatóan magával ragadó nyomot hagyott maga után, amelynek köszönhetően csont nélkül kiemelkedett az akkori Marvel-mozik, és úgy en bloc a többi képregényfilm közül is. És ez azért mégiscsak olyan fegyvertényt jelent, amire érdemes alapozni: no persze azt cseppet sem állítom, hogy az Idegenben miatt egy csapásra másként tekintek a korábbi Marvel-produkciókra, és hirtelen minden hiba meg van bocsájtva nekik (közel sem!), sőt, az elkövetkezendő filmjeiket sem fogom nagyobb lelkesedéssel várni, de ez a folytatás az elődjéhez hasonlóan szintén grandiózus meglepetés, egyben annyira kellemes felüdülés a Végjáték „kudarca” után, hogy az Idegenben simán megveri az utóbbi évek MCU-filmjeinek legtöbbjét, a Végtelen háborún kívül.  



És ez legfőképp a rendező, Jon Watts érdeme. Tulajdonképpen most sem csinált mást, mint korábban: az Idegenben, ahogy a Hazatérés is, lényegében egy ’80-as évekbeli John Hughes-film, amelynek bohókás, könnyed, humoros, de mégis drámai hangvételére szuperhősfilmes tematikai elemeket húztak. Watts láthatóan érti a klasszikus Pókember-képregények esszenciáját, ráadásul a minden bizonnyal olajozott humorérzékének hála a film komikus vonalát is sikerült azokhoz a füzetekhez igazítani, és ennek köszönhetően végre valahára született egy Marvel-mozi, ami (többé-kevésbé) tényleg vicces, és nem óvodás szintű agyzabáló poénokkkal akarja az utolsó görcsös lónyerítést is kierőszakolni a tisztelt publikumból. De ami még fontosabb, az Idegenben nagyszerűen használja a karaktereit, különösen a kissé esetlen, kissé bátortalan, ám egyenesen imádnivaló és jószívű főhősét, Peter Parkert, aki igazából hősködés helyett csak csajozni akarna, de persze megint a nyakába szakad egy világot fenyegető probléma. Időrendileg a Végjáték után járunk: miközben a világ Vasember nélkül maradt, Peter tulajdonképpen nem csak egy hőst és példaképet, de egy apafigurát veszített el, ennél fogva az alapból, még a tapasztaltabb embereknek is komoly kihívást jelentő helyzetet tovább nehezíti, hogy Peter ezúttal már nem számíthat egy felnőtt és érett mentor támogatására, helyette a megfelelni akarás, valamint az új apafigura- és identitáskeresés közepette egyes egyedül kell megbirkóznia az aktuális ellenséggel.  



Az Idegenben szépen megörökölte a Hazatérés frappánsan átmodifikált vezérmotívumát, amely miatt a legtöbben szerették, azaz, hogy miután a korábbi adaptációk szó szerint agyonhasználták az időközben unalomig túltolt Ben bácsis bölcsességeket és lózungokat, a Marvel stúdió bátran kilépett az addigi Pókember-filmek komfortzónájából, ugyanazt elmesélve, de mégis másképpen – és a folytatás tovább viszi ezt a vonalat, a Pók-legendáriumot gyönyörű európai helyszínekkel bolondítja meg, miközben ugyanannyira „coming-of-age” sztori, mint elődje. Merthogy a szuperhősös felszín alatt az MCU Falmászó-értelmezése még mindig egy őszinte és szellemes tinivígjáték, tele helyzetkomikummal – és persze sziporkázó mellékszereplőkkel, valamint egy csipetnyi önreflexióval. Előbbi nem kicsit meglepő, hiszen a Hazatérés egyetlen idegesítő pontja az volt, hogy az alkotók mintha direkt azt akarták volna, hogy a karakterek még csak véletlenül se nézzenek ki úgy, mint a képregényekben, és igazából „MJ”, meg a körülötte kialakult teljesen felesleges túltolt agybaj, a „jaj, ez akkor most igazából nem is az az MJ, hanem egy tök új MJ” mizéria sem szólt másról, mint a rajongók felhergeléséről – viszont ezúttal szinte mindenki felnő a feladathoz. Főleg Zendaya: a Hazatérés lezserül odadobott „neszebammeg” figurája után MJ itt egy kifejezetten kedvelhető, aranyos karakter lett, a közte és a Peter közti szerelmi szál pedig magasan kiemelkedik az utóbbi évek sematikus képregényfilmes próbálkozásai közül.  



Utóbbi dolog, azaz a metapoénként is gond nélkül értelmezhető téma is a pozitívumok sorát gyarapítja, a való világ és a való élet bizonyos aspektusaira gyakran reflektáló cselekmény nem csak reális képet ad a jelenkor globális viszonyairól, de nagyjából meg is határozza, mennyire kell komolyan vennünk a filmet, hogy hol végződik a fikció és hol kezdődik a valóság – hasonlóan például a Vasember 3-hoz, vagy az Amerika Kapitány: A Tél Katonájához. Jake Gyllenhaal túlzás nélkül brillírozik Quentin Beck-ként, alias Mysterio-ként, alakítása még úgy is fenomenális és meghökkentő, hogy a film úgynevezett „nagy fordulatát” valószínűleg még a hozzá nem értők is jó előre kiszagolták már mérföldekről, a képregények világában járatosabbak pedig már a legelején AZT A bizonyos pillanatot várják – de nincs ezzel semmi baj, mert kiválóan adták elő és játszották meg az egészet. Bár a történetbe és a forgatókönyvbe kb. ezer helyen bele lehetne kötni (a legtöbb ilyen kisebb-nagyobb dolog az első újranézés alkalmával rögtön ki is szúrható), őszintén szólva a magam részéről nagyon kellett már egy ilyen képregényfilm. Amit elejétől a végéig tudok élvezni, amin tudok mosolyogni és nevetni, amiben együtt tudok érezni a főhőssel, amelyben szurkolhatok neki, és nem utolsó sorban, ami képes elvarázsolni anélkül, hogy kínosan fészkelődnék a vetítőteremben, mert nem érzem igazán magaménak a koncepciót. Az Idegenben bármiféle kivetnivaló nélkül teljesítette ezeket a feltételeket, és kitűnő vizsgázott.  



A Hálószövő újabb kalandja egy bravúros és vérpezsdítő üde színfoltja az idei évnek. Egy elolvaszthatatlan jégkocka a rekkenő hőségben, hűsítő moziélmény a nyári szezon közepén, ami nem mellesleg látványfilmnek is legalább annyira jó, mint szuperhősös-produkciónak és alázatos képregény-adaptációnak. Nem csupán egy zseniális blockbuster – annál sokkal, de sokkal több!
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
Űrdongó
A Transformers-film, amire vártál - majdnem.
Alita: A harc angyala
A CGI-szem a lélek tükre.
Friss kritikák
Batman - A denevérember (Batman)
A harminc éve tartó tánc a sápadt holdfénynél.
Halloween: Feltámadás (Halloween: Resurrection)
Big Brother: Michael Myers Edition.
A Büntető (The Punisher)
Dolph Lundgren méltán elfeledett, Film+ gyanús Megtorlója.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw (Fast & Furious Presents: Hobbs & Shaw)
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Stranger Things: Harmadik évad (Stranger Things: Season Three)
A retro kiszúrja a szemedet!