Geekz, képregény
Megtorló: Végszó
Geekz, képregény
Egy utolsó megtorlás.
A mainstream-képregényekben a minden szálat végleg elvarró finálé, avagy a hagyományos értelemben vett lezárás óriási luxus. Egyrészt az olyan nagy kiadóknak, mint a Marvel vagy a DC óriási biznisz ez, így nem csoda, hogy népszerű karaktereik közül sokan már több, mint fél évszázada füzetről-füzetre juttatja rácsok mögé a rosszfiúkat és menti meg a világot (ha esetleg meg is hal valamelyikük, az rövid úton úgyis feltámad),  másrészt az olvasók nehezen nyitnak az új dolgok felé, és nem szívlelik túlságosan a változást (igaz, az írók ötlettelenségének és gyakori biztonsági játékainak is nagy szerepe van ebben), így tökéletesen biztosra vehetjük, hogy ahogy apánk, előttük pedig nagyapánk, úgy a mi fiaink és unokáin is olyan szuperhős-képregényeket fognak olvasni, amelyekben még mindig Peter Parker a Pókember, Bruce Wayne a Batman és Clark Kent Superman. Szerencsére ebből a szappanopera-effektusból kellemes kiutat jelentenek azok a fő-sorozatoktól független, alternatív dimenziókban játszódó sztorik, amelyek a szuperhősök utolsó kalandjait mesélik el, és a fő-univerzummal szemben (ahol a karakterek lassabban öregednek) tisztességesen pontot is tesznek az addigi történésekre. Ez persze nem mindig sikerül túl jól: ha a mezei olvasó elképzeli, hogyan is kellene kinéznie például Hulk, az X-Men vagy Rozsomák utolsó kalandjának, először rögtön azon nélkülözhetetlen elemek ugranak be, amelyek egész pályafutásuk során meghatározták az adott hősöket – és ehhez jön még valami dráma, tapintható és szomorkás melankólia, esetleg a fináléban a dráma, pátoszos halál. Ezt pedig nem mindig tudták pöccre pontosan belőni.  



A Marvel egymástól független one-shotokból álló The End című szériája pont erre koncentrált, néha jobb, de többségében inkább rosszabb próbálkozásokkal. Hol a karakteridegen szellemiségnek, hol pedig a túltolt érzelgősségnek köszönhetően a különböző szuperhősök végnapjainak hangulatát sosem sikerült igazán elkapni – egyetlen kivétellel. Mert vegyük csak Frank Castlet, azaz a Megtorlót (egy gyilkolásra kiképzett vérprofi fegyverszakértő és harcművész), gondoljuk át, hogy mi határozza meg a személyiségét (családja elvesztése után egy bosszúra szomjazó, lelkileg megnyomorított emberré vált), mi motiválja és mi a célja (mindenkit könyörtelenül kinyírni, aki rossz fát tesz a tűzre), aztán vegyük számba a szomorú melankóliát (a harmadik világháború nukleáris rakétáinak pusztítása után alig egy maroknyira redukálódott a Föld lakossága), majd mindehhez adjuk hozzá Garth Ennist, és megkapjuk nem csak az igazi, ízig-vérig esszenciális Megtorló-történetet, de a koponyás önbíráskodó pályafutásának minden értelemben vett tökéletes, a lehető legjobb és leghitelesebb befejezését, ami csak kikerülhet egy olyan író asztaláról, akinél jobban még senki sem értette ezt a figurát. Egy atomfegyverek által felismerhetetlen rommá zúzott poszt-apokaliptikus jövő, amelyben alig maradt néhány túlélő, de azok is mind-mind pofátlanul korrupt, öltönyös hatalmasságok, akik közvetlenül felelősök milliárdok haláláért, és akik bunkerjeikben meghúzódva próbálják túlélni a világvégét, amit részben pont ők idéztek elő? Egy olyan meg nem alkuvó megállíthatatlan vérszomjas gyilkológépnek, mint Castle, ez maga a megtestesült mennyország, az arany tálcán kínált lehetőség, hogy végre teljesítse küldetését, és végleg kivágja a rákos daganatot a világ szövetéből.  



De ami Castlenek a Menny, az az olvasónak maga a Pokol: a Végszó egy radioaktív hamu lepte, nihilben, kiábrándultságban és mocsokban fürdő poszt-nukleáris rémálom, egy groteszk és perverz, de minden elemében elszabadult bűnös élvezet. A Kingpin boszorkánykonyhájából származó képregény (amely valójában egy új sorozat első száma) azonban nem csak a The Endet tartalmazza, hanem a The Cell című one-shotot is – alapjában véve semmi közük egymáshoz, viszont így, hogy egy kiadványban közölték le őket egymás után, kifejezetten remek egységet alkotnak, és együtt zárják le a karakter történetét. A Végszó fokozatosan és logikusan végigmegy a figurát definiáló témákon, így első ízben azt a szálat varrja el, amely katalizátorként szolgált arra, hogy Castle fegyvert fogjon, és megtisztítsa a világot az emberiség mocskától. Frank annyi év után végül börtönbe kerül, ahol az összes elítélt szemétláda tárt karokkal várja már, hogy bosszút állhassanak rajta a rengeteg legyilkolt társuk, beosztottjaik és rokonaik miatt. Ami másnak halálos ítélet lenne, az Franknek egy földbe ásott vödör, ami az összes mocsok patkányt egy helyre gyűjtötte össze – így most már keresnie sem kel őket, csupán annyi dolga volt, hogy bevallja „bűneit”, és lecsukassa magát, onnantól sima ügy az egész, nyugodtan áraszthatja el vízzel a patkány-csapdát. Szép lassan neki is áll, hogy a börtönkomplexum sötét és nyirkos folyosóin végig haladva, akár egy mindent magába szippantó halálos árnyék, sorban levadássza célpontjait, lőfegyverrel, késsel, ököllel, vagy bármivel, ami csak a kezébe akad.    



Ennis legtöbb Megtorló-története a patakokban folyó vér, az ártatlanul lemészárolt emberek, az önző, piszkos érdekek miatt tönkrement életek és a lehető legrosszabb oldalukról megmutatkozó gonosztevők közepette mindig adott egyfajta szomorú és végtelenül cinikus, de mégis valahol igaz konklúziót, miszerint az emberiség a velejéig romlott, és megérdemli a pusztulást. Ennis Megtorló-univerzuma tömve van korrupt cégvezetőkkel, korrupt politikusokkal, korrupt ügyvédekkel, korrupt bírókkal, korrupt rendőrökkel, korrupt tisztviselőkkel, még a legeslegutolsó jelentéktelen börtönőr is korrupt – és ezek, csak úgy, mint a maffia, az ártatlan embereken élősködnek. Ezért önkéntelenül is letörölhetetlen kaján vigyorra hajlik az olvasó szája, amikor a cellájukba betömörülő maffia-tagok félelemtől remegve lerágják tíz ujjukat, leizzadva, görcsölve rettegnek, és úgy várják a halálos ítéletük végrehajtóját, hogy közben találgatnak, hogy vajon melyikük lehet az, akiért a Megtorló hamarosan eljön, és sorban elmesélik egymásnak legdurvább, gyomorforgatóbbnál-gyomorforgatóbb bűneiket, szánalmasan vergődve, és reménykedve, hogy talán még megúszhatják a húsdarálót. És amellett, hogy betegesen vicces az egész, nagy, sőt, szó szerint kibaszottul hatalmas erkölcsi kielégülés, amikor Frank végül megérkezik, és rezzenéstelen arccal egytől-egyig lekaszálja őket. Aztán leül egy fotelbe, és a kilyuggatott hullák között várja „mindennek a végét.”  



Ezután ugrunk egy nagyot a nem túl távoli jövő káoszába, ahol a világ nagyhatalmai immáron nem csak üresen fenyegetőznek, hanem valóban atomrakétákat lőnek egymásra, ezzel megpecsételve az emberiség, és úgy en bloc az egész bolygó élővilágának a sorsát. Eközben a megöregedett Frank Castle a Sing Sing börtön egyik magánzárkájában üldögél, mialatt az őrökből kivégzőosztaggá avanzsálódott személyzet szorgalmasan ritkítja a bentlakók lélekszámát (hiszen hiába lesz minden élőből por és hamu nemsokára, azért egy rakás elítéltnek még a legkisebb esélyt se adjuk meg). Frank persze föléjük kerekedik, és egy évvel később előbújik a fegyház alatti bunkerből, egy piti bűnöző társaságában. Tudja, hogy az erős sugárzás miatt csupán órái vannak hátra, de mégis elindul, hogy beteljesítse a küldetését, amire annak idején felesküdött, és még utoljára megbüntesse azokat, akik rászolgáltak. Franket nem érdeklik a számok, neki tök mindegy hol van, hányan élnek még a Földön, nem foglalkozik a körülményekkel: csak megy előre, amíg bírja a lába, amíg lélegzik, és amíg még dobog a szíve. Mert számára nyilvánvaló, hogy a gonosznak bűnhődnie kell bármi áron, a lehetséges következmények figyelembe vétele nélkül. Akkor is, ha a tárgyalt rosszarcúak legyilkolásával tulajdonképpen kiirtja az emberi fajt. Ő persze nem haboz: gondolkodás nélkül lövi szét a nagymenő üzletembert, aki balgán azt hiszi, hogy egy hízelgő, jól előadott védőbeszéd elég ahhoz, hogy megóvja saját és az emberiség megmaradt, talán utolsó tagjainak életét.  



Frank természetesen nem alkuszik: neki lehetetlen eladni az ilyesmit, így szó nélkül kilyuggat mindenkit. Tévedhetetlenül ismeri az emberi fajt, annak legrosszabb tulajdonságaival együtt, átlát az ártatlannak és megnyerőnek tűnő mosolyon, amely Richard Corben egyedi, kellően groteszk rajzainak köszönhetően egy torz vigyort rejt, ami az emberiség söpredékének, civilizáció hulladékának és a nukleáris holokauszt elhozójának tökéletes lenyomata. A Végszó Frank Castle életének utolsó fejezete, egyben küldetésének abszolút beteljesülése: értelemszerűen ehhez pont az kellett, hogy a legeslegutolsó ember is eltűnjön a bolygóról, hiszen, ha nincs ember, nincs bűn, és akkor már nincs kit megbüntetni. Ennél a képregénynél nem volt, és valószínűleg soha nem is lesz velősebb sztori, amely jobban kifejezné a karakter lényegét és létének fő mozgatórugóját.

Megtorló: Végszó (2019)

The Punisher: The Cell (2005)
The Punisher: The End (2004)
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
American Horror Story: A gyilkos ház (American Horror Story: Murder House)
Családi értékek.
Joker
Egy megbomlott elméjű kisember vallomásai.
Rambo V: Utolsó vér (Rambo: Last Blood)
Nem Rambónak való vidék.
Aki bújt (Ready or Not)
Mansonék bekaphatják!
Az: Második fejezet (It Chapter Two)
27 évvel később...