Geekz, képregény
Joker
Geekz, képregény
Gothami gengszter-sztori, Martin Scorsese ajánlásával.
A Bűn Bohóchercege, azaz Joker mindigis a Batman-univerzum, jobban mondva úgy en bloc az egész DC Comics egyik, ha nem a legnépszerűbb figurája. Nem is csoda, hogy az évek során rengeteg képregényben feltűnt mellék-, vagy főszerepekben, de sok más gonosztevővel ellentétben neki még az is kijutott, hogy saját sorozatokat indítottak az ő nevével fémjelezve. És akkor még nem beszéltünk a rengeteg merchandising-termékekről, na meg a sikeres filmekről/rajzfilmekről, amelyek többek közt szintén az ő nagyságát dicsőítik – persze ehhez kellettek azok a zseniális színészek is, akik életre keltették. Az ilyen hatalmas népszerűségnek azonban megvannak a maga hátrányai, amelyek elől sajnos csak nagyon kevesen tudnak „elmenekülni”, miszerint, ha egyszer egy fiktív karakter már ekkora pop-kulturális ikon, és ráadásul még az eredeti sincs teljesen tisztázva, akkor miért ne vájkáljunk egy kicsit (értsd: a lehető legaprólékosabban és legpofátlanabbul, minden kis apró zegzugba bevilágítva) a múltjában, vagy miért ne tekintsünk bele a gondolataiba, abból a célból, hogy jobban megérthessük, ki is ez az ember valójában, és miért csinálja, amit csinál. Ez egy olyan karakter esetében, mint Joker, kifejezetten, sőt, inkább rettenetesen ingoványos talaj – hiszen nemcsak a személyiségének átütő ereje gyengülhet, de az őt övező hihetetlenül erős és markáns misztikum is teljesen odaveszhet. Szerencsére az ilyen és ehhez hasonló mítoszgyalázásokat többé-kevésbé sikerült elkerülni, még Alan Moore Gyilkos tréfája is inkább emelte, mintsem csökkentette a karakter renoméját – viszont a szakma nem átallott folyton-folyvást bizonygatni, hogy lehet még velős dolgokat hozzátenni Joker karakteréhez.  



A múlt évtizedben például Brian Azzarello gondolta azt, hogy van még mit elmesélni a Bűn Bohóchercegéről. Ennek eredményeként született meg a szimplán csak Joker címre keresztelt, eredetileg minisorozatként készülő, majd végül önálló, saját maga lábán tökéletesen megálló graphic novelként testet öltött képregény, Lee Bermejo rajzoló hathatós közreműködésével. Az eredeti, mindenféle kontinuitástól független történet 2008 végén jelent meg, néhány hónappal A sötét lovag premierje után, ami mint az köztudott, hatalmasat tarolt a mozikban, így már csak emiatt is felmerült a gyanú, hogy a Joker csupán egy jól időzített, amit gyorsan hipp-hopp dobtak össze, hogy meglovagolják a film keltette óriási hisztériahullámot. Bár ez voltaképp félig-meddig igaz (a DC szántszándékkal, direkt adta ki a képregényt a mozi után nem sokkal), ugyanakkor állítólag a mű már jóval készen volt – sőt, eredetileg Joker: The Dark Knight lett volna a teljes címe, de ezt a film miatt végül megváltoztatták. A párhuzam már azért is érdekes, mert a képregénybeli Joker kísértetiesen hasonlít a Heath Ledger-féle Jokerre – és még könnyen el is lehetne hinni ezt az egészet, ha az alkotásért nem az Azzarello/Bermejo páros felelne, akinek a hasonló tematikájú Lex Luthor: Az acélembert köszönhetjük. A vitathatatlanul zseniális mesterműben kiválóan modernizálták Superman ősellenségét, miközben belefurakodtak éjfekete szívébe és intelligens, de furmányosan veszélyes elméjébe – a kísérlet remekül sikerült, és ugyanezt tervezték Batman fő ellenlábasával is.  



A sztori elején Jokert hosszú idő után kiengedik az Arkham Elmegyógyintézetből, mivel az orvosok megállapították róla, hogy végleg kigyógyult az őrületből, és teljesen épelméjű lett – hogy erre mégis hogyan és miként kerülhetett sor, még csak halvány célozgatások és utalások szintjén sem kapunk választ. A szakemberek diagnózisától függetlenül azonban neki esze ágában sincs visszailleszkedni a társadalomba, és normális életet élni, helyette fegyvert fog, hogy visszaszerezze egykori birodalmát, amelyet rabsága alatt szétszaggattak a konkurencia dögkeselyűi. Ebben pedig újdonsült jobbkeze, a piti bűnözőként tevékenykedő Jonny Frost lesz a segítségére. A duó elindul a gothami éjszakába, útjukat pedig kilyuggatott maffiózók, lemészárolt nehézfiúk és olyan fokú vérfürdő övezi, amelyet rég nem látott már a város. Azzarello szerencsére tisztában volt vele, hogy semmi értelme nem lenne a címszereplő gondolataiban vájkálni, ezért a képregényt Jonny Frost narrálja, és az ő szemszögéből követhetjük nyomon a történéseket. A két „úriember” kapcsolata kifejezetten érdekes: kölcsönösen szükségük van egymásra, mert amíg Jokert Frost látja el információkkal, és gondolkodás nélkül elé ugrik a golyózáporban, addig a világéletében kisstílű gengszter épp Jokerben látja meg a lehetőséget arra, hogy végre felemelkedjen a prominensek közé, és hogy nagy ember lehessen.  



Ami Jokert illeti, Azzarello eszközölt rajta némi változtatást (ha úgy tetszik modernizálta), így végeredményben, ha gyökeresen nem is tér el az ő értelmezése a karakter korábbi verzióitól, mindenképp egy másfajta Jokert kapunk, mint azt eddig megszokhattuk. A legjobban úgy lehetne jellemezni, mint egy laza átmenetet a Ledger-fél kegyetlenül irracionális karakter és a Jared Leto-féle higgadt, nyugodt, de mégis kíméletlen gyilkos gengszterfőnök között. Sőt, főleg utóbbira hajaz, és ez sajnos nem feltétlenül jelent jót: Azzarello Jokere ugyanis mentes mindenféle színpadiasságtól, markáns stílustól, groteszk és fanyar humortól, és szinte már akármilyen karizmatikus stílustól, tehát nagyjából majdhogynem mindentől, ami alapjában véve meghatározza a megjelenését és személyiségét. Az eredmény: eme képregény Jokere őrültebb, mint a Nagymenők Tommy DeVitója és a Casino Nicky Santorója együttvéve. Kb. mint a lesittelt Tony Montana, akit hosszú évek után végre szabadon engednek, majd első dolga az, hogy belefejel egy hatalmas kokainhegybe, aztán adrenalintól, dühtől és őrülettől fűtve nekiáll, hogy brutális módon (vagy épp kimért rafkósággal) félresöpörje azokat, akik a hatalma visszaszerzése közben az útjába állnak. Az erős pszichopata hajlam még nem is lenne gond, hiszen Joker és az elmebaj kéz a kézbe járnak együtt, csakhogy az átlátható, racionális okokból elkövetett gyilkosságok és szögegyenes motivációk oda vezetnek, hogy Azzarello Jokere nem lesz több egy átlagos pszichopata gengszternél.  



A Lex Luthor: Az acélember bravúrját pont a karaktert övező rejtélyes kultusz miatt nem sikerült megismételni. Az a történet azért is volt jobb, mert ott nem is nagyon kellett modernizálni semmit, majdhogynem ugyanazt a Luthort kaptuk, akit megszoktunk a ’80-as évekbeli reboot óta, a figurához hozzátoldozott témák miatt pedig a gondolataiba és a lelkébe is sokkal izgalmasabb volt betekinteni – úgy lett zseniális és átütő, hogy új, addig nem látott dolgokat nem nagyon tudtunk meg róla. Joker viszont más tészta: ha túl sokat árulnak el róla, akkor oda a misztikum, ha túl keveset, akkor felesleges lesz az egész, és persze az sem túl jó, ha a figura hirtelen más irányt vesz, és a végén már annyira két szék közé esnek, hogy a karakter nemhogy elszakad a gyökereitől, de totálisan felismerhetetlenné válik. A Jokerben kis híján ez történik: bár a köd szerencsére nem oszlik el, de a modernizálási kényszer nem tett túl jó benyomást az összképre. És a realisztikus, XXI. századi szellemiséget a képi világ is megsínylette: nyoma sincs annak megszokott gótikus stílusú, óriási szobrokkal, szűk utcákkal, egész várost átszövő autópályákkal teli, expresszionista, art deco benyomást keltő Gothamnek, de még égbe nyúló, hatalmas felhőkarcolóknak sem. Helyette, mint valamelyik amerikai település átlagos külvárosa, minden le van robbanva, tele dokkokkal, gyártelepekkel és mocskos, szürke sikátorokkal. Ha ez még nem lenne elég, Bermejo ezúttal Mick Grayjel karöltve felelt a rajzok kihúzásáért, amelynek egészen érdekes, néhol fejezetten furcsa és zavaró eredményei lettek.  



A Joker alapvetően olvasmányos és többé-kevésbé igényesen kivitelezett, ugyanakkor teljesen elhibázott, túlmodernizált képregény. Ennek a túlmodernizálásnak az lett a vége, hogy Azzarello egy olyan Joker-értelmezést alkotott, amely elég messze áll a figura korábbi inkarnációitól, hovatovább, szinte teljesen felismerhetetlen – ellenben a szerzőpáros előző munkájával, a Lex Luthorral, ami minden tekintetben klasszikus, és sajnos a Joker még a cipőfűzőjét sem kötheti be.

DC Comics – A Legendás Batman #10: Joker (2019)
Joker (2008)
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
American Horror Story: A gyilkos ház (American Horror Story: Murder House)
Családi értékek.
Joker
Egy megbomlott elméjű kisember vallomásai.
Rambo V: Utolsó vér (Rambo: Last Blood)
Nem Rambónak való vidék.
Aki bújt (Ready or Not)
Mansonék bekaphatják!
Az: Második fejezet (It Chapter Two)
27 évvel később...