Kritika
Az oroszlánkirály (The Lion King)
Kritika
A National Geographic legújabb természetfilmje, a Disney támogatásával már a mozikban!
A jelenkori Hollywood (pontosabban inkább a Disney) egyik, ha nem a legnagyobb vesszőparipája már jó néhány éve, hogy a kultikus, tömegek és generációk által körberajongott rajzfilm-klasszikusaiból élőszereplős mozifilmeket készít – egy-két ritka kivételtől eltekintve a lehető legkisebb változtatással. Mert hát a hagyományos, régimódi értelemben vett rajzfilmek már kimentek a divatból (sajnos), az animációs produkciókkal pedig a Pixar hasít folyamatosan, és különben is, új ötletek helyett sokkal könnyebb, gyorsabb és kényelmesebb inkább régi klasszikusokat élőszereplős formába önteni (kvázi újraforgatni), hiszen ezek a sztorik már készen vannak, a karaktereket már réges-régen megalkották, a közönség pedig (akinek kis túlzással ma már tényleg szinte bármit el lehet adni) ismeri ezeket a történeteket/figurákat, szóval tisztában is van vele, hogy mit kap a pénzéért, így boldogan ül majd be többedmagával (főleg persze gyerekekkel) a vetítőterembe. Azért illúziója ne legyen senkinek: ez az egész a pénzről szól. Persze a szórakoztatóiparban nyilván minden a pénzről szól, ez legalább akkora megkerülhetetlen tény, minthogy az ég kék, a fű meg zöld, ugyanakkor a Disney láthatóan egyre kevésbé titkolja, hogy ezekkel az alkotásokkal igazából nem a mozgóképes művészet határait akarja feszegetni, inkább csak a saját zsebét szeretné még jobban tömni. És erre a feltevésre eddig Az oroszlánkirály a legerősebb bizonyíték.



A mesét természetesen mindenki ismeri, mindenki látta már vagy két milliószor, generációk nőttek fel rajta, a mai napig őrzi megkophatatlan zsenialitását, nem egy mondata még a való életben is idézhető – tehát, hogy kultusz-darabról van szó, enyhe kifejezés. Sokáig minden idők legnagyobb bevételt hozó rajzfilmje volt, így hát nem meglepő, hogy a korábbi sikerek okán a Disney nagyon hamar arra a következtetésre jutott, hogy ebből is készít egy remake-et. Az oroszlánkirály viszont egy kicsi más tészta, ugyanis ez az első olyan élőszereplős Disney-produkció, amelyben nincs emberei karakter, a legelső perctől a legeslegutolsóig full CGI az egész, így ezúttal az „élőszereplős” megnevezés sem állja meg szász százalékig a helyét, hiába a fotorealisztikus látványvilág. Trükktechnikailag egyébként vitán felül egyenesen bámulatos és elképesztő teljesítmény, amit a szakemberek összehoztak: az összes állat a legmesszemenőbb részletekig ki van dolgozva, a természetfilmekkel vetekedő mozgáskultúrától kezdve a legutolsó szőrszálig bezárólag, már-már hajlamos azt hinni az ember, hogy ezek tényleg lefilmezett, élő-lélegző állatok, és nem csupán számítógépes animációk. A látvány tehát zokszó nélkül elsőrangú, a megvalósítás minden ízében profi, a CGI felsőbbrendű és határozott fityiszt mutat az összes korábbi próbálkozásnak, egyszerűen nincs rá jobb szó: gyönyörű – és nem utolsósorban hatalmas probléma. 



Merthogy Az oroszlánkirály remake annyira maximális fordulatszámon pörgeti a hiperrealizmust, hogy az szó szerint kiöl szinte minden különlegességet és érdemet a rajzfilmből, na meg az egyéniséget a karakterekből, akik így a National Geographic-os feeling miatt néha inkább már közönséges állatok, mint emberi érzelmekkel, tulajdonságokkal és motivációkkal felruházott mély, drámai, vagy épp humoros figurák. Jon Favreau rendező elmondta párszor, hogy a remake több ponton is más lesz, mint az eredeti, azaz nem meséli el újra szóról-szóra ugyanazt a történetet, ennek ellenére ez az élőszereplős verzió majdhogynem párbeszédről-párbeszédre, jelenetről-jelenetre, sőt, konkrétan beállításról-beállításra lekoppintja eredetijét. Az égvilágon nincs benne semmilyen plusz monumentum, ami hozzáadna valamicskét a dramaturghoz, vagy a karakterekhez – sőt, a fotorealisztikus látványvilág ezeket az átvett, ismerős elemeket inkább csorbítja, és teljes mértékben átérezhetetlenné teszi. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint amikor valamilyen emocionális pillanat jönne, és a CGI-figurák arcairól egyszerűen nem tükröződnek vissza azok az érzelmek, amik a rajzfilmfigurákon annak idején igen.



De még ez is semmi ahhoz képest, amikor a szereplők hirtelen dalra fakadnak: nyilván az fel sem merülhetett, hogy a filmből pont a klasszikus, mindenki által kívülről fújt muzsikákat hagyják ki (amelyek legendás mivoltuk mellett szerves részei a cselekménynek és a narratívának), viszont azzal, hogy a fülbemászó és lendületes dalokat összevegyítették a realisztikus szellemiséggel, végeredményben kiveszett a lényeg az egészből. Főleg, hogy a rengeteg danolászás közben beszúrt emlékezetes képi elem és a parádés vizuális megvalósítás kéz a kézben járt, és voltaképp együtt mesélték a történetet – mondanom sem kell, ennek a filmben nyoma sincs. És, ahogy előbb említettem, maguk a karakterek is megsínylik ezt: amíg az eredeti mű profi animátorainak köszönhetően Simbát bármikor, bárhol, ezer közül is fel lehet ismerni (bár ez igazából a fő- és mellékszereplők mindegyikére igaz), vagy amíg Zordonnak már puszta kinézete is sugározta a figura aljasságát, irigységét és romlott jellemét, addig a 2019-es verzió mindezt képtelen átadni. Tehát egész egyszerűen baromira nem működik az egész. És ennek az élőszereplős realizmusnak többek közt az lesz a vége, hogy elkezdesz olyanokon agyalni, amik a rajzfilm közben még csak kósza gondolatok szintjén sem merültek fel soha: mint például az apja halála után nem sokkal már vígan énekelgető Simba, a bogarakat evő antilop (az oroszlánt már meg se említem…), vagy a több helyen is erősen támadható „élet körforgása” című előadás.



Nagyon nehéz lenne pontosan megindokolni, hogy végülis miért készült el ez a remake – mármint a pénzen kívül ugye. Arra mindenesetre jó volt, hogy előcsalogassa a szokásos „mindig, minden fos” tömeget, akik most csakazértis telefikázhattak minden létező internetes felületet azzal, hogy már az eredeti rajzfilm is szar volt, és akik szeretik, azok minden bizonnyal megragadtak egy 6 éves gyerek szellemi szintjén. Hát végülis ez is egy szempont, de most nem ez a lényeg: a 2019-es Oroszlánkirály az év egyik, ha nem a legfeleslegesebb filmje, amit ettől függetlenül meg lehet nézni, és talán itt-ott még szórakoztató is, azonban már-már mélységesen megdöbbentő és totálisan illúzióromboló, hogy ez a sztori mennyire nem képes működni ilyenfajta keretek között. Az már csak külön poén, hogy a film tulajdonképpen a jelenkori Hollywood megfelelőjeként is értelmezhető: hogy a nyári blockbuster-szezonban egy 25 évvel ezelőtti rajzfilm élőszereplős feldolgozása robbant kasszát a mozikban. Hát ilyen világot élünk, gyerekek…
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Karácsonyi akciók / ajánlatok
Friss kritikák
Ragyogás (The Shining)
Megőrültem, tehát vagyok.
Terminátor: Sötét végzet (Terminator: Dark Fate)
Megrohadt élő szövet, elrozsdásodott fémváz.
Ad Astra - Út a csillagokba (Ad Astra)
Otthontalanul.
American Horror Story: A gyilkos ház (American Horror Story: Murder House)
Családi értékek.
Joker
Egy megbomlott elméjű kisember vallomásai.