Kritika
Fehér éjszakák (Midsommar)
Kritika
Horror a Paradicsomban.
Tavaly Ari Astert, az akkor még elsőfilmes rendezőt Örökség című alkotása után rögtön kikiáltották a horror-műfaj új messiásának – és egyáltalán nem érdemtelenül. Manapság a fárasztó jump scarekkel operáló tucatdarabokat gyártó James Wan-ek, meg A gyászoló fiszem-faszomok világában mintha a filmesek elfelejtettek volna igazi zsigeri horrort alkotni, ami nem merül ki néhány olcsó kamu-riogatásban és literszámra folyó vérben, és ami hetekkel-hónapokkal a megtekintés után is a nézővel marad. Néhány ritka kivételtől eltekintve (A boszorkány, Tűnj el!, Halloween, Mi) ez nem igazán sikerült, az Örökség viszont nem csak az utóbbi évek gyenge terméséből emelkedett ki, de bármilyen nívós mezőnyben megállta volna a helyét. Mert hatásvadász elemek helyett precízen, lassan, sőt mi több, intelligensen építkezett, egy-egy képkockájában több rettegés és félelem vegyült, mint a Démonok között-univerzum teljes egészébe, és Az ördögűző-Ómen keresztségében fogant túlvilági démonhorror alatt a gyász lélekőrlő, komplett családokat megnyomorító elviselhetetlen, felfoghatatlan kínjának fájdalmasan hétköznapi és életszagú metaforája bújt meg. A hatása annyira átütőre sikeredett, hogy lidérces borzalma nehezen megy ki az ember fejéből – és audiovizuális megoldása, illetve stilisztikai eszközei könnyen okozhatnák akár álmatlan éjszakákat is. Ilyen debütálás után Aster második rendezésétől, a Fehér éjszakáktól sem vártunk kevesebbet.  



Ennek ellenére Aster nem intézte elég annyival az egészet, hogy leforgatta még egyszer ugyanazt, vagy szigorúan a saját és a zsáner komfortzónájában maradva próbálta megismételni korábbi sikerét (egyik változat sem lenne túl meglepő, számos példa volt már erre a filmtörténelemben), helyette egy sokkal lineárisabb és kevésbé sötét, ha úgy tetszik, jóval egyszerűbb filmet hozott össze, amely attól függetlenül, hogy némely tulajdonságában emlékeztet az Örökségre (alapmotívum, kiindulópont), mégis teljesen más kávéház a kettő. Itt is a gyász, illetve annak feldolgozása és a tragédián való továbblépés van fókuszban, ugyanakkor amíg Aster debütáló rendezésében mindez egy diszfunkcionális család széthúzásában, majd pedig széthullásában nyilvánult meg, addig a Fehér éjszakák afféle elvont, néha erősen művészieskedő folk horror köntösben boncolgatja a család tragikus elvesztését, egy már rég működésképtelen, kihűlt szerelmi kapcsolatot, majd a múlttal való leszámolást, és legvégül az elengedést. A film elején az erősen traumatizált Dani (Florence Pugh ha így folytatja, még nagyon-nagyon sokra viheti) szerelmével és annak baráti társaságával ellátogat egy külvilágtól elzárt svéd faluba, ahol látszólag tökéletes béke és harmónia uralkodik, az ottani hófehér ruhákba öltözött, folyton mosolygó közösség tagja pedig vígan sütkéreznek a zöld uralta réteken, a kellemesen szikrázó napsütés alatt. Persze a néző már a legelején tudja, hogy itt valami nagyon nincsen rendben, és pszichedelikus horror lévén türelmetlenül várja azt a pillanatot, amikor megállíthatatlanul elszabadul a pokol, és a tökéletesnek tűnő, ám épp ezért nyugtalanítóan furcsa csoportosulás végre kiteríti valódi lapjait.  



És Aster nem is csinál túl nagy titkot a cselekmény rejtélyeiből, és aztán már a történet végkifejletéből sem. Csavar egy bátrat a koncepción, és meglepő fordulatok, hagyományos sötétben és gyéren megvilágított helyiségekben lezavart bujkálások, menekülések vagy hentelések helyett eleve egy olyan közegbe helyezi a borzalmak színhelyét, ami elsőre teljesen idegennek látszik ettől a műfajtól – de csak elsőnek, mert aztán hamar rádöbbenünk, hogy az idilli (?) helyszín legalább annyira, ha nem jobban hátborzongató, mint amennyire szemet gyönyörködtető. És ahogy Aster a gyászt és a szeretethiány miatti lelki hányattatás témáit (újra) felhasználva egy gyökeresen más sztorit mesél el, ami mögött egyszerre lehet a bizarr szakítás-horrort, és a rengeteg csalódás, illetve keserűség után egy új, bizonyos szempontból idillibb, feltétel nélkül szerető új család megtalálását is meglátni, úgy a narratíva ehhez igazodva regél, kifejezetten ráérősen. Bárminemű komolyabb haláljelenet vagy darálás hanyagolásával (kivéve a finomkodás nélkül beszúrt szétszakadó fejeket) egy sor hipnotikus, LSD-trippes jelenet közepette, rengeteg rejtett szimbólummal, itt-ott elejtett sokatmondó félmondatokkal. Valójában ezek az elemek a ruhákra varrt jelekkel, a kiállított rajzokkal (az egyik ilyen kb. el is spoilerezi a sztorit) és a falakon sorakozó festményekkel mind-mind egy hatalmas kirakós különböző darabkái, amelyek csak arra várnak, hogy összeálljanak egy egységes egésszé – és ezt a nem túl bonyolult, ámde megfoghatatlan hatású puzzlet Neked, mint nézőnek kell befogadnod, majd teljessé tenned.  



A bő lére eresztett, majdhogynem két és fél órás játékidő bőven ki is szolgálja az ilyesfajta igényeket. A filmet uraló nyugtalanító és bőr alá kúszó idegőrlően zavaros kettősség és az ellentmondás a történet utolsó harmadáig bőszen ki is tart, mivel, bár a Fehér éjszakák nagyjából tényleg azt nyújtja, amire előzetesen számítani lehetett, mégis értetlenül és összezavarodva nézed majd a vásznat, miközben a 150 percből 120 percben azt fogod kérdezgetni, hogy mégis mi a jó büdös franc ez, főleg, hogy a lassan építkező cselekmény a fináléra már olyan méregerős mindfuckká válik, hogy nem tudod szörnyülködj inkább, vagy már csak simán elengedd magadat, és elmebajosan nevess kínodban. Aztán a végig jelen lévő nyomasztó feszültség és a horror tipikus elemitől tökéletesen mentes narratívába fektetett nézői türelem végeredményben meghálálja magát, és szép lassan minden értelmet nyer (a fontos és a kezdetben jelentéktelennek tűnő elemek egyaránt), legvégül pedig olyan felkavaró csúcspontokban teljesedik ki, amelyek éles tépőfogaikkal szinte lemásznak a vászonról, és megeszik a lelkedet – már ha fogékony vagy rá. Mert hát a Fehér éjszakák a horror műfajának alapból is rettenetesen megosztó mivoltát szinte már egy teljesen új szintre emeli, amit valószínűleg sokak gyomra nem vesz majd be, viszont a történet végig nyomasztó feszültsége jó eséllyel senkit sem hagy érintetlenül.  



Ezek után minden esély megvan rá, hogy Aster legyen a modern horror-műfaj legkiemelkedőbb alakja, és őszintén szólva melegen ajánlom is neki, hogy az újabb sikertől ne részegüljön meg, és ne menjen el iparozni (mint tette azt Fede Álvarez), és továbbra se maradjon meg a maga által kitaposott vonalon, helyette új utakat keressen, és következő filmjében is merjen bátor, kísérletezgető, esetleg újító lenni. Mindenesetre az már bizonyos, hogy nem csak a képeslapra való gyönyörű helyszín és a rettenetes, rémisztő borzalmak összekombinálásához ért, de ezek mellett még a humort is jól implantálja bele a koncepcióba. Valahogy így kell, és valahogy így kellene mindenkinek igazi, zsigeri horrorfilmet csinálnia. Mert a Fehér éjszakákat (csakúgy, mint az Örökséget) nem fogod egyhamar elfelejteni, az biztos.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
-58%
2 950 Ft (-58%)
1 250 Ft
-32%
950 Ft (-32%)
650 Ft
-58%
2 950 Ft (-58%)
1 250 Ft
Kritikák
Űrdongó
A Transformers-film, amire vártál - majdnem.
Alita: A harc angyala
A CGI-szem a lélek tükre.
Friss kritikák
Batman - A denevérember (Batman)
A harminc éve tartó tánc a sápadt holdfénynél.
Halloween: Feltámadás (Halloween: Resurrection)
Big Brother: Michael Myers Edition.
A Büntető (The Punisher)
Dolph Lundgren méltán elfeledett, Film+ gyanús Megtorlója.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw (Fast & Furious Presents: Hobbs & Shaw)
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Stranger Things: Harmadik évad (Stranger Things: Season Three)
A retro kiszúrja a szemedet!