Kritika, sorozat
Stranger Things: Harmadik évad (Stranger Things: Season Three)
Kritika, sorozat
A retro kiszúrja a szemedet!
Óriási várakozások előzték meg a Stranger Things harmadik évadját. A 2016-ban debütált netflixes sorozat körülbelül olyan szintű pop-kulturális nosztalgiarobbanás volt a ’80-as éveknek, mint annak idején a Grand Theft Auto: Vice City. És ahogy a Rockstar Games videojátékának köszönhetően egy komplett generáció ismerte meg az évtized zenei slágerjeit és klasszikus gengszterfilmjeit, úgy a Duffer-tesók sorozata az egész korszak megfoghatatlan és (sajnos) már letűnt életérzését hozták el a tévéképernyőre. A korabeli Steven Spielberg, Stephen King, John Carpenter és John Hughes életmű felhasználásával és jókora gyermeki bájjal meséltek, a retro neonfényes napszemüvegén keresztül – a recept határozottan működött, és a produkció szinte azonnal hatalmas jelenséggé vált. Mert hát miért is ennyire menő a nosztalgia, különösen a ’80-as évek? Mintha azt kérdeznénk, hogy miért pont a Retro Rádió az ország leghallgatottabb rádiócsatornája. Visszavágyódunk egy olyan időszakba, amit ismerünk, mert az komfortot ad, és még ha nem is éltünk akkor, valamiképp mégis megfogja az embert a korszak bája, hangulata és (sokszor persze szánt szándékkal boldogabbnak és jobbnak beállított) világa, amely egy sokkal ideálisabb közeget sugároz, ahol sokkal jobb volt élni. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy amíg a jelen általában kiábrándító, a jövő pedig egyre kilátástalanabb, addig gyakorlatilag a múlt az egyetlen biztos pont, ami biztonságot nyújt – és nem utolsósorban ahová mindig jó visszavágyódni.  


Nem is csoda, hogy a Stranger Things sikere óta mindenki valami ilyesmit akar csinálni, és mindenki fullba nyomja a nosztalgiát. A tyúk is a tojás tipikus esete ez: attól függetlenül, hogy már a Duffer-fivérek is korabeli filmek és tévésorozatok tucatjaiból lopkodtak (hozzá kel tenni: kifejezetten ügyesen), sok más Stranger Things után készült filmre (pl. Az, ’84 nyara) is nagyban hatott a széria stílusa. Ami viszont a sorozat harmadik szezonját illeti, bár a legtöbben már a legelejétől teljesen biztosak voltak benne, hogy jó lesz, azért a nagy várakozásba némi ambivalencia is vegyült. Már az első évad után is nagy kérdés volt, hogy hogyan lehet folytatni a sztorit, ez az érzés a második, egyébként szintén remek szezon után csak még tovább erősödött. Merthogy először (1983-ban) kaptunk szerethető karaktereket, egy utánozhatatlan stílust és egy nem túl eredeti vagy fordulatos, de mindenképp izgalmas történetet. Lényegében egy kerek sztori volt, remekül lezárva – még ha az utolsó jelenet sejtette is a folytatást. Másodjára (1984-ben) tulajdonképpen ugyanazt megkaptuk újra elmesélve, de a szereplők mégis nagy jellemfejlődésen mentek át, így a fő-konfliktus majdhogynem háttérbe szorult, bár ezt a kiszámítható mivolta miatt nem nagyon bánta senki. A Stranger Things 3 ezzel szemben valahogy nem akar összeállni: a hangsúlyos témák továbbra is megvannak ugyan, viszont a narratívát nem az atmoszférikus hangulatteremtésnek rendelték alá, helyette ráhúzták az egészet a korhű ruhákra, zenékre, filmekre és a rengeteg vég nélküli pop-kulturális utalásra.  



A fő-motívumok legtöbbje szerencsére ezúttal is jól működik. Egy év telt el a legutóbbi Hawkins-i incidens óta, immáron 1985-ben járunk, közeledik a nagy dobra vert július 4-i ünnepség, főhőseink nyári szünetüket töltik, az idősebb barátaik pedig épp a munka világában próbálnak boldogulni, és készülni a felnőtt életre. Azonban a sötét túlvilági erők továbbra is tartogatnak meglepetéseket, és az Upside Down sem tűnt el nyomtalanul, most épp a szovjetek akarják kinyitni a másik dimenzió kapuját, egy Hawkins-i pláza alatt berendezett titkos bázisról. A Stranger Things 3 tehát a felnőtté válásra, jobban mondva annak kiábrándító realitására helyezi a hangsúlyt, miközben elég tisztán látszik, hogy két évad után már az alkotók se nagyon tudnak mit kihozni a misztikus/szörnyes szálból (az egész leginkább A dolog és A massza farvizén úszkál, de a legfrappánsabb utalás mégis a Terminátorhoz köthető), szóval alibiznek, de azt legalább félig-meddig ügyesen csinálják. A coming-of-age amúgyis hálás téma, a gyermeki álmokat szétzúzó rideg valóságnak pedig megvannak a maga érzelmi csúcspontjai: a főszereplő gyerekek legtöbbje szembenéz a változással, amely a gyermek-, illetve a kamaszkor teljesen normális velejárója, és amíg ez a fiatalabbaknál a zűrrel teli romantikus kapcsolatokban és a többek közt emiatt is aprónként széthúzó baráti társasságban nyilvánul meg, addig az idősebbeknél ez a munka szürke, gyakran igazságtalan világán és a felnőttlét viszontagságain keresztül fejeződik ki.  



Viszont a sorozat koncepciójában a legnagyobb változás, hogy a Stranger Things 3 maga mögött hagyta az őszi-téli időszak miliőjét, a gondtalan, felhőtlen és némileg (értsd: nagyon-nagyon) színes, napsütéses nyári hangulatra cserélte le, ami még nem lenne baj, de a hagyományok elhagyásával és a nyári napsugaraik elburjánzásával a karakterek kreténebbek a poénok meg erőltetebbek lettek, a retrót pedig olyan szinten pofátlanul tolják bele a néző arcába, ahogy csak a csövön kifér – és még ennél is tovább. Mintha mindegyik szereplő önmaga karikatúrája lenne, gyakorlatilag mindenki ugyanazt nyomja, mint az előző két szezonban, csak sokkal rosszabbul, ráadásul mintha a karakterek nagy része teljesen elfelejtette volna, hogy mi mindent történt az elmúlt két esztendőben, szóval egy rakás gyanús (vagy nagyon gyanús) jelre csak legyintenek, majd amikor végül beüt a baj, mindenki meglepetten néz, mint aki nem látott még másik dimenzióból érkező szörnyeket és egyéb erősen paranormális dolgokat – aztán persze jön a futás, meg a sikítás. Miközben főhőseink és főhősnőink életét az Upside Down félelmetes kreatúrái keserítik meg, a néző az indokolatlanul sok retro-feelingtől fogja kaparni az arcát: a jelenetenként beszúrt minimum féltucat korabeli és a hányingert keltően giccses színvilág még hagyján, de amikor az újfajta Coca-Cola dobozát is egy percig zoomolja a kamera, hogy a legeslegutolsó birka néző is biztosan tudja, hogy a ’80-as években járunk, az már a retro-őrülteknek is túl sok a jóból.  



A túltolt nosztalgia viszont akár az alkotók ötlettelenségének és fogyatkozó kreativitásának is bizonyítéka lehetne. Persze nyilván lesz következő évad, és az után még ki tudja mennyi, de eléggé képlékeny, hogy lehet ezt még egyáltalán tovább húzni, úgy, hogy a sorozat megmaradjon egy aranyos retro-tablónak, és ne csapjon át egy hosszú nosztalgia-videoklipbe, amely kizárólag csak azzal akarja (és tudja) magát eladni, hogy egymásra hányt zenékkel, ruhákkal, könyvekkel, filmekkel, meg még egy rakás pop-kulturális elemmel mutatja be erősen túltolva, hogy milyen volt a ’80-as évek (vagy a közönség nagy hányadának, hogy egyáltalán létezett ilyen évtized). Sajnos a Stranger Things 3 is elég határozottan elindult ebbe az irányba. Őszintén szólva nehéz lenne elengedni ezeket a karaktereket, de az is igaz, hogy a csúcson kellene abbahagyni – addig, ameddig még van hova lenézni.
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Karácsonyi akciók / ajánlatok
Friss kritikák
Ragyogás (The Shining)
Megőrültem, tehát vagyok.
Terminátor: Sötét végzet (Terminator: Dark Fate)
Megrohadt élő szövet, elrozsdásodott fémváz.
Ad Astra - Út a csillagokba (Ad Astra)
Otthontalanul.
American Horror Story: A gyilkos ház (American Horror Story: Murder House)
Családi értékek.
Joker
Egy megbomlott elméjű kisember vallomásai.