Kritika
Halálos iramban: Hobbs & Shaw (Fast & Furious Presents: Hobbs & Shaw)
Kritika
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
A különböző népszerű és nagy sikerű hollywoodi frencsájzokból kinőtt spin-off filmek sokáig amolyan ritkaságszámba menő, szökőévente előforduló, de akkor sem túl fényes pályafutást magukénak tudó darabok voltak. A legtöbb ilyen ötlet (példának okáért a ’90-es évek vége óta évtizedente minimum kétszer felemlegetett női James Bond, vagy a hányatott sorsú Gambit-film, amire igazán rádobhatnák már a földet) megmarad a tervezgetés szintjén, és a megvalósulásig sosem jut el (némely esetben ez mondjuk nem is olyan nagy baj), mintha a producerek berezelnének attól, hogy a dollárszázmilliókat termelő sorozatok mellékszereplőinek külön filmet adjanak – mindezidáig legalábbis ez volt a helyzet. Jó ideje viszont már más szelek fújnak az Álomgyárban, így az is simán megtörténhetett, hogy a híres-hírhedt Halálos iramban franchise is megkapja a saját oldalhajtását. Manapság már mindenki az univerzumépítésben látja a box office jövőjét, így már csak azért is törvényszerű volt egy ilyen spin-off megszületése, mivel a menő verdák, a jó csajok, a zúzós akciójelenetek és Vin Diesel családi bölcseletei az utóbbi időben igencsak jövedelmező vállalkozássá nőtték ki magukat. Mert hát sok mindent el lehet mondani erről a sorozatról, lehet szeretni, lehet utálni, de azt el kell ismerni, hogy tud valamit: anno egy döglődő, végnapjait élő szériából csinált óriási közönségsikert, amelynek köszönhetően immáron a leghúzósabb blockbusterek között jegyzik. Szóval nem csoda, hogy addig ütik a vasat, amíg meleg, és bepartizzák az ötödik rész óta fan favorit Luke Hobbsot, azaz Dwayne Johnsont és az agyonmosdatott, tömeggyilkosból jófiúvá avanzsáló, Jason Statham alakította Deckard Shawt egy kis közös ökörködésre.  



A Halálos iramban: Hobbs & Shaw már a kilencedik Halálos iramban-film, szóval ez a franchise réges-régen eljutott már oda, hogy saját rajongótábort találjon magának, és közben ne áruljon zsákbamacskát. Azaz, aki beül rá, pontosan tudja, mit kap a pénzéért cserébe: nem földhözragadt stílust, nem egy komoly kamaradrámát, nem precíz műgonddal megszerkesztett konfliktusokat, nem meglepő fordulatokat és nem is intelligens történetet, sőt, még úgy en bloc történetet se nagyon. Szóval ezek után legalább akkora hülyeség magas elvárásokat támasztani vele kapcsolatban, majd megnézni, aztán telefikázni a netet, hogy mekkora bugyuta szar, vagy kilencedjére is beülni „ugyanarra”, és csakazértis kiokítani a népet a közösségi oldalakon, hogy mekkora bugyuta szar, minthogy ennyi epizód után fennakadni a fizikát szó szerint telibefosó, totál elszállt kaszkadőrmutatványokon. Mert valljuk be, a hatalmas költségvetésen, a két nagy sztáron, a rengeteg puskaporon, a látványosabbnál látványosabb csörtéken, na meg pozőr izmozáson túl a Hobbs & Shaw ugyanúgy, mint az az előtti nyolc film, végeredményben pontosan az, ami: egy bugyuta szar. Persze az alkotók már régóta nem titkolják, hogy hülyék, ezúttal is fullba nyomják az idétlenkedést, csak most azzal a különbséggel, hogy a szokásos felállás helyett megkapjuk a korábban megismert két kopasz őserő közös buliját, illegális autóversenyek, meg a Diesel-família nélkül, erős buddy-feelinggel, és természetesen a CSALÁD elmaradhatatlan (és sokkal hihetőbb!) mantráival együtt.  



A koncepció hallatán a legtöbbeknek (legalábbis az akciófanoknak biztosan) mi más jutna eszébe, mint egy sor klasszikus haverfilm a ’80-as évekből, és való igaz, ami az akkori generációnak a Tango és Cash volt, vagy az azt követőnek a Bad Boys II, az a maiaknak a Hobbs & Shaw. Össze is szedték az elmúlt harminc esztendő akciófilmjeinek minden kliséjét, toposzát és jellegzetes motívumát. A szorult helyzetben lévő lekötözött főhős lazán elmondja az őt fogva tartó rosszarcúaknak hogyan és milyen sorrendben fogja őket megölni? A két eltérő személyiségű főszereplő kezdetben ki nem állhatja a másikat, majd a történet előrehaladtával fokozatosan megkedvelik egymást, legvégül pedig rájönnek, hogy csak úgy van esélyük, hogy ha félreteszik ellentéteiket, és összedolgoznak, aztán a fináléra haverok lesznek? Mindez legfeljebb egy újszülöttnek lehet poén, mindenki, aki kettőnél több filmet látott már életében, előre kisakkozza az egészet. Ennek megfelelően a történet is csak alibinek van. A világmegmentősdi ezúttal egy veszélyes vírus visszaszerzése körül bonyolódik, amit egy balul sikerült akció során Shaw húga (Vanessa Kirby a közönség megnyugtatása végett több ízben is bebizonyítja, hogy jóval több egy csinos bio-díszletnél) kénytelen volt magába fecskendezni, és nem elég, hogy ha nem szedik ki belőle, akkor a biofegyver nemsokára zacskós levest csinál a belső szerveiből, de a nyomában egy titkos társaság high-tech cuccokkal feltuningolt katonája (Idris Elba alias a Fekete Superman) is lohol.  



Amúgy nem Elba az egyetlen emberfeletti képességekkel megáldott karakter a filmben: Johnson és Statham gyakorlatilag már szuperhősök lettek, sem ököl, sem golyó, sem betonfal, sem a gravitáció, sem a logika nem talál rajtuk fogást, bárkit és bármit széttépnek különösebb erőlködés nélkül, így ha maradt is valamennyi súlya ennek a szériának, az mostanra már végképp elpárolgott. Az akció-szcénákat is ebben a szellemben alkották meg, ami magával hozza azt a szomorú felismerést, hogy David Leitch, az első John Wick, az Atomszőke és a Deadpool 2 rendezője, ha akarná, se tudná hozni a rá jellemző földhözragadt, realisztikus, csonttörésekkel, profi koreográfiával és vérrel kevert stílust – sem a felfogás, sem a korhatár nem ad erre lehetőséget, hiszen a Hobbs & Shaw lényegében egy PG-13-as rajzfilm. Így az akciójelenetek is az egymásra licitálgatásokról szólnak: adott a kérdés, hogy miután az elmúlt nyolc részben elborultabbnál elborultabb mutatványokat hoztak össze, mit tud még mutatni ez a széria, ami versenyre kelhetne például egy tengeralattjáró előli autós meneküléssel, az egy kézzel félrelökött kilőtt torpedóval, vagy akár a több tonnás széfek végighúzásával? A válasz: nem sok mindent. Persze azért itt-ott próbálkoznak, kapunk felpimpelt szuperkatonát, szupermotort, Statham ezúttal is megcsillogtatja harcművészeti tudását, Johnsonnak sem jelent nagyobb kihívást leverni bármilyen hatalmas és erős rosszarcút egy drabális palacsintahegy elfogyasztásánál, a fináléban pedig, amikor utóbbi egy mozgó teherautó platóján állva fél kézzel megtart egy láncot, amelynek másik végéhez egy Black Hawk helikopter van kötve (!!!), az szinte már akciófilm-történeti pillanat.  



Közben természetesen vég nélkül megy a verbális pöcsméregetés, amin ha felhőtlenül nevetni nem is, de minimum elmosolyodni azért lehet (érdekes amúgy, hogy a Halálos iramban-filmekben ezeken az őskori poénokon, meg favicceken vonyít a közönség, ha meg a való életben használja őket az ember, csak lenéző nyögés lesz a jutalma), így hát a Hobbs & Shaw, csakúgy, mint a többi epizód, büszkén felvállalja saját identitását. Van bőven ekéznivaló ezen a szérián, ugyanakkor azt nem lehet elvitatni tőle, hogy őszinte, és hogy remekül nyomja ezt az őszinteséget: semmi művészieskedő baromság, nyoma sincs a féktelen tempót megakasztó melodrámának, egy pillanatig sem akar többnek látszani, mint ami valójában. Ugyan ezúttal a sebesség egy csöppet takaréklángon ég (többek közt pont amiatt, mert már sokadszorra kapjuk ugyanazt a receptet, semmi komolyabb változtatással), de még mindig egy szórakoztató, kellemes és korrekt nyári trash. Amolyan „jóféle szar”. Néha kell ilyen is. És a blockbuster szezonban ezerszer inkább ez, mint az agyrohasztó amcsi vígjátékok, vagy a Disney ötszázadik élőszereplős remakeje.
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Karácsonyi akciók / ajánlatok
Friss kritikák
Ragyogás (The Shining)
Megőrültem, tehát vagyok.
Terminátor: Sötét végzet (Terminator: Dark Fate)
Megrohadt élő szövet, elrozsdásodott fémváz.
Ad Astra - Út a csillagokba (Ad Astra)
Otthontalanul.
American Horror Story: A gyilkos ház (American Horror Story: Murder House)
Családi értékek.
Joker
Egy megbomlott elméjű kisember vallomásai.