Kritika
A Büntető (The Punisher)
Kritika
Dolph Lundgren méltán elfeledett, Film+ gyanús Megtorlója.
A filmtörténelemben számtalan olyan alkotás született már, amelyek bemutatásukkor alaposan leszerepeltek (anyagi vagy kritikai bukás vagy mindkettő egyszerre), szinte mindenki borzalmasnak tartotta őket, az emberek a hátuk közepére se kívánták az adott műveket, a gyártó stúdió és a forgalmazó is legszívesebben elásta volna az összes kópiájukat valahova a sivatagba, és ha tehették volna, akkor még a tér-idő kontinuumból is kitörölték volna őket. Valamilyen oknál fogva aztán ezek közül jónéhány mégis megtalálta a maga közönségét, nem keveset szépített rajtuk az idő, vagy esetleg szájról-szájra terjedve érdemelték ki helyüket a videotékák legfelső polcán – hogy aztán a későn érkező balszerencsés emberfia bosszankodjon egy sort, mert nincs ott a biléta a VHS-tok alatt ugye. Szó, ami szó, tényleg rengeteg kultusz-darabbá nemesedett film van a mozgóképes történelemben, ami először hideg fogadtatásban részesült, később viszont csiszolatlan gyémánttá vált – na, az 1989-ben készült The Punisher egyáltalán nem tartozik ezek közé! Honosított nevén A Büntető (igen, a magyar filmcímfordítási bizottság már akkor is maximális hatékonysággal működött) igazi esszenciális, megmásíthatatlan ’80-as évekbeli B (vagy inkább Zs?) kategóriás film, ami amellett, hogy magán viseli az akkori akciómozik és égetni való trash-filmek összes sablonját és kliséjét (a bosszúálló, soha-újra-nem-töltő főhőstől kezdve, a néger mellékszereplőn át, a polkorrektséget seggberúgó sztereotip olasz és a japán maffiózókig bezárólag), ráadásul még egy képregény-adaptáció is.



Gondolom ezzel nem árulok el nagy titkot (az internet korában már arról is tudomást szerzünk, amit egyáltalán nem akarunk tudni), szóval eme műremek a The Punisher című képregénysorozat alapján készült – legyen ez bármennyire is furcsa. Merthogy Mark Goldblatt (aki ezelőtt olyan kult-filmeken dolgozott vágóként, mint a Terminátor, a Kommandó vagy a Robotzsaru) rendezése és Boaz Yakin forgatókönyve a hangzatos címen, a karakter nevén és alapsztoriján kívül semmit sem vesz át az eredeti alapanyagból, még Frank Castle ikonikus koponyás pólóját sem – ami viszont tényleg totál érthetetlen. Helyette itt van nekünk a korszak egyik kiemelt faarcú izomhegye, Dolph Lundgren, aki nettó 89 percben be is bizonyítja, hogy miért nem lett belőle akkora akciósztár, mint tehetségesebb (Sylvester Stallone, Bruce Willis) és szerencsésebb (Arnold Schwarzenegger) kollégáiból. A film sztorija valójában nem eredettörténet (hasonlóan Tim Burton ugyanabban az évben fogant Batmanjéhez), a cselekmény öt esztendővel azután veszi kezdetét, hogy Castle (aki itt rendőr volt, mielőtt felcsapott önbíráskodónak), családját kiirtotta a maffia. Antihősünk olyan produktívan gyilkolja a gengsztereket, hogy a maffiának most már mindenképpen lépnie kell valamit, hiszen Castle öt év alatt összesen 125 emberüket tette hidegre (a filmben további hatvanat küld a másvilágra, ilyen-olyan válogatott módszerekkel), ezért az újdonsült főnök Gianni Franco (a holland Jeroen Krabbé megformálásában, aki itt olaszt játszik) összefogásra hívja a különböző családokat. Ez felkelti minden magára valami is adó ’80-as évekbeli B-film elmaradhatatlan szériatartozékának, a Jakuzának a figyelmét (ekkoriban az amcsi filmgyárosok már eléggé kacsintgattak a távol-keleti világ felé), akik akcióba lépnek, és elrabolják a maffiavezérek gyerekeit, hogy így szerezzék meg tőlük az érdekeltségeiket. 



És itt jön a nagy csavar: a nagyfőnökök lepaktálnak Castle-lel, aki be is táraz, hogy egyszemélyes hadseregként darálja le a Jakuzákat és vezetőjüket, Lady Tanakát (a nyolcvanas évtizedben egy karakternév tényleg felért akár egy egyoldalas jellemrajzzal), útját pedig nem kevés kilyuggatott rosszfiú szegélyezi majd. Ezek alapján A Büntető akár egy igazi kultuszfilm is lehetne, de minimum egy bűnös élvezet, amely az „annyira szar, hogy már jó” címke jegyébe szórakoztatja el az embert egy unalmas vasárnap délutánon, egy pizza, meg egy kétliteres kóla társaságában. Hiszen mást nem nagyon csinálnak benne, mint lövöldöznek, verekednek, ölnek, néha-néha elpuffogtatnak egy-két közepesen felejthető, bár egyetlen kivételtől eltekintve egészen emlékezetes beszólást (amikor kiderül, hogy a jó öreg Frank a teljesítmények embere), szóval mindez már alapból okot adna a felhőtlen trash-élményre – de mégsem jön össze neki. Hogy a filmbéli Castle mennyire nem klappol össze a képregénybeli megalkuvásra képtelen két lábon járó halálgyárral, most hagyjuk… bár, tulajdonképpen megérdemel néhány sort a téma. Az végeredményben elmondható, hogy a képregényes Castle nem nagyon kötne még csak laza szövetséges sem a maffiózókkal, előbb röpítene golyót a saját fejébe, a MAX-féle Megtorló pedig már csak elvből is rögtön kinyírná őket, aztán felfegyverkezve, egyes egyedül indulna neki a küldetésnek. De ami zavaróbb, az a gyakran beiktatott üresjáratok és a harmatgyenge akciójelenetek (talán a fináléban lezavart csörtét lehetne még valamennyire kiemelni), szóval összességében a film minden egyes pillanatából süt a vérbeli gagyi – és ez sajnos egyáltalán nem az a jópofa gagyi. 



S hogy Dolph Lundgren milyen a címszerepben? Nos, emberünkről tudni kell, hogy nem egy kifejezett színészóriás (ezt maximum a rendszerváltás utáni magyar kereskedelmi tévéadók próbálták elhitetni az emberekkel, mint Steven Seagal, Jean-Claude Van Damme és a többi trash-gyáros maszkulin esetében), de azért a rá kiszabott, nem túl bonyolult feladatot megoldja. Úgy néz ki a filmben, mint aki évek óta nem aludt, mint akit már csak az antidepresszánsok tartanak egyben, és aki még a reggeli kávéját is gépolajjal issza. Ráadásul a város alatti csatornában rendezte be a főhadiszállását, szóval erősen pöcegödör szaga lehet, állandóan koszos, és a bőrkabát is lerohadhat róla a harminc fokos melegben. Szóval tetőtől talpig megtestesíti az évtized B-filmes akcióhőseinek archetípusát, rezzenéstelen arcú, kőkemény, szikár, kíméletlen, igazi „beleszarok mindenbe” típus, és emellett Lundgren még csipetnyi komikumot és belecsempész a figurába (bár több mint valószínű, hogy egyáltalán nem szánt szándékkal), miközben ide-oda kaszál a kéziágyújával, olyan képet vág, mintha épp székrekedése lenne, vagy mintha komoly aranyér problémákkal küzdene. Körülbelül úgy fest, mint Max Payne az első videojátékában, csak Maxnek gazdagabb mimikája volt. Manapság már nem lenne meglepő, sőt, egyenesen magától értetődő dolognak számítana, hogy az ilyen film a mozik helyett rögtön DVD/BD kombóra jön ki – a ’80-as években azonban még más szelek fújtak. 



A filmet eredetileg 1989 augusztusában mutatták volna be a mozik az Egyesült Államokban, de a forgalmazó New World financiális gondokkal küszködött, és az új tulajdonosok nem mutattak különösebb érdeklődést a széleskörű mozis terjesztés iránt, ezért eladták a jogokat a Live Entertainmentnek (azaz a mostani Lionsgatenek), így a film végül VHS-en és Laserdiscen kötött ki a tervezett mozis premierhez képest két évvel később. Ugyanakkor Németországban és Franciaországban pl. vetítették egy ideig, de a produkció nagyon hamar feledésbe merült. Ma is csak annak köszönheti fennmaradását a köztudatban, hogy néha-néha nagyritkán előkerül, ha korai Marvel-filmekről esik szó – mondjuk sok vizet így sem zavar, lévén, ha kicseréljük a film címét és a főszereplő nevét egy tök random valamire, akkor akár egy tizenkettő egy tucat akciófilm is lehetne a’80-as évekből. Mondjuk a képregényes háttérrel együtt sem áll ettől annyira messze.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
-32%
950 Ft (-32%)
650 Ft
-58%
2 950 Ft (-58%)
1 250 Ft
-32%
950 Ft (-32%)
650 Ft
Kritikák
Űrdongó
A Transformers-film, amire vártál - majdnem.
Alita: A harc angyala
A CGI-szem a lélek tükre.
Friss kritikák
Batman - A denevérember (Batman)
A harminc éve tartó tánc a sápadt holdfénynél.
Halloween: Feltámadás (Halloween: Resurrection)
Big Brother: Michael Myers Edition.
A Büntető (The Punisher)
Dolph Lundgren méltán elfeledett, Film+ gyanús Megtorlója.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw (Fast & Furious Presents: Hobbs & Shaw)
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Stranger Things: Harmadik évad (Stranger Things: Season Three)
A retro kiszúrja a szemedet!