Kritika
Volt egyszer egy... Hollywood (Once Upon a Time in Hollywood)
Kritika
Hollywoodi (rém)álom.
Szerintem egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy amikor Quentin Tarantino új filmet csinál, annak premierje mindig piros betűs ünnep sok rajongó naptárában, és minimum felér egy díszesen becsomagolt karácsonyi ajándékkal. A szenvedélyes videotékás mozifanatikusból halhatatlan forgatókönyvírónak/rendezőnek felcsapott fenegyerek lassan harminc éves pályafutása alatt nagyjából mindent el is ért, amit csak el lehet érni az Álomgyárban: filmjeit rendre elismerik a nézők és a kritikusok, minden következő műalkotásának bérelt helye van a különböző fesztiválokon, a szakma teljeskörű figyelmét kiérdemelte, rajongótábora mára már szinte rocksztári méreteket öltött, fiatal, kiugrásért keményen dolgozó tehetségek egész sorát inspirálja, nem egy klasszikusa pedig betonbiztos helyen csücsül az örökzöld kultusz-filmek megkophatatlan panteonjában – mindemellett az, hogy a legnagyobb filmsztárok is odaadnák fél karjukat azért, hogy vele dolgozhassanak együtt, majdhogynem már apró csekélységnek számít. Szóval ezek után simán megtehetné azt, hogy az elvárásokat és saját rajongóit elegánsan leszarva csak és kizárólag önmagának készítsen filmet. Teljesen magától értetődő dolog lenne, és voltaképp nem igazán lehetne hibáztatni érte. A legújabb alkotásával kapcsolatban pontosan ezen a téren érte a legtöbb negatív kritika, a gondolatmenet viszont több helyen is hibádzik: Tarantino ugyanis amellett, hogy nyilván részben önmaga szórakoztatására parádézott (mint eddig mindig), ezt a filmet nekünk, igazi filmrajongóknak csinálta. Tehát új rendezése nem valami üres művészi maszturbálás, bár kétségtelenül megtalálhatóak benne ennek jellemzői, de közben egy lazaságtól, vagányságtól és gyengédségtől fűtött szexi korkép – azaz személyes is, meg nem is. Sőt, megkockáztatom: eddig még egyetlen egy Tarantino-film sem szólt ennyire közvetlenül és egyenesen hozzánk, nézőkhöz, mint ez.  



A Volt egyszer egy Hollywoodot már a legelején egy nyílt szerelmeslevélként aposztrofálták, amely a ’60-as évek végi amerikai filmgyártáshoz íródott, és a bemutatása óta kb. minden kritikában meg lett említve, így lassan túlpörgetett klisé lesz, de mégis, ennél jobban és hitelesebben nem nagyon lehet jellemezni Tarantino kilencedik filmjét. Akik mélyebben benne vannak a mozi világában, azok közül nagyjából mindenki tisztában van vele, hogy kevés szenvedélyesebb, ambiciózusabb és tájékozottabb rendező létezik manapság Hollywoodban, meg úgy en bloc az egész filmtörténelemben, ugyanakkor az is számtalanszor bebizonyosodott a szakmában, hogy ennyi még nem elég az abszolút üdvösséghez. Nem elég, hogy az embernek elképzelései vannak, amiket meg akar valósítani, nem csupán a koncepció a lényeg, jól is kell tudni megcsinálni azokat, márpedig Tarantino jól csinálja, amit csinál, mostanság ugyanúgy, mint ahogy a múlt évtizedben, vagy mint ahogy karrierje elején. Csakhogy ezúttal visszavett megszokott védjegyeiből, így a Volt egyszer egy Hollywood kevésbé tarantinósabb Tarantino-film, ennek ellenére mégis esszenciális darabként foglal helyet az életműben, mi több, egy új, eddig ismeretlen oldaláról is megismerhetjük a legendás rendezőt – egyszer enyhe gyengédséggel, máskor sűrű melankóliával mesél, karakter- és történetközpontú dialógusokon keresztül, a korábbiaknál jóval meglepőbb hangsúlyossággal.  



Merthogy a Volt egyszer egy Hollywood maga mögött hagyja a tipikus Tarantino-elemek nagy részét, leginkább a sztoritól totálisan független frappáns és pattogós szövegeléseket, na meg a magvas elmélkedéseket. Újfent felcserélődtek a funkciók, ezúttal maga a történet kapta ezt a „mellékzöngés” szerepet: hagyományos értelemben vett sztori kvázi nincs, nem arról szól az egész, hogy a szereplők eljussanak A pontból B-be. Nincs konkrét cél, nem egy beépített rendőrt kell megtalálni, nem egy ellopott táskát kell visszaszerezni, és nem egy rabszolgasorba taszított nőt kell megmenteni, vagy ilyesmi, ehelyett rendezőnk rábízza az egészet a nosztalgiára és a karakterekre, hadd sodorják ezek a nézőt a végkifejlet felé. Előbbivel kapcsolatban nagy segítségére van a film operatőre, Robert Richardson, akivel már nem ez az első közös munkájuk, képei pedig zseniálisan megteremtik azt a kort és azt a közeget, amelyről Tarantino mesélni szeretne. A kamera hosszan elidőzik a ’60-as évek végének utcáin, épületein, benzinfaló járművein, ma már hajmeresztő ruháin és frizuráin, az akkori film- és sorozattermésen, illetve azok forgatásain és díszletein, olyan piszkosul ütős, vonzó és pulzáló atmoszférát vászonra álmodva, amit még a manapság kifulladásig túltolt retro-mánia legtöbb képviselője is megirigyelne. A korszak hátterének megfestése vitán felül zseniális, szinte lemászik a képernyőről a színekben gazdag, rockzenétől hangos, dohányfüstben és whiskey-szagban fürdő környezet, mindez a meseszerűség pedig (hiszen a miliő összességében annyira ’60-as évek, hogy még maga a valós ’60-as évek sem volt ennyire ’60-as évek, de ezzel semmi baj) folyamatosan a szádba rágja, hogy ne törődj a történettel, ne várd, hogy görgessék előre a cselekményt, itt most a nagybetűs Feeling a lényeg.  



Nem mintha utóbbival bármi probléma lenne. A Volt egyszer egy Hollywood karakterei hamisítatlan Tarantino-figurák, a filmsztárrá válásért foggal-körömmel küzdő, ámde rendre kudarcot valló western-színész Rick Daltontól kezdve (Leonardo DiCaprio talán még sosem volt ennyire sebezhető, érzékeny és emberi), a coolságot megtestesítő laza, de mégis amolyan régiesen keménycsávó háborús veterán, most kaszkadőrként és lóti-futiként dolgozó Cliff Boothon át (Brad Pitt régóta nem volt már ilyen jó, de hogy itt komplett karrierjének legszimpatikusabb szerepét hozza, az kétségtelen), a bájos, egyszerre esendő és tűzről pattant Sharon Tateig bezárólag (Margot Robbie briliáns, rövid jelenléte és kevés szövege nemhogy nem baj, de kifejezetten a film és a cselekmény szerves részét szolgálja). A rengeteg kisebb-nagyobb mellékszereplőről nem is beszélve, akik nem egy esetben valóban létező személyek, és akik összességében két nagy csoportba sorolhatók: vannak a nagy öregek, mint Rick vagy Cliff, a régi Hollywood képviselői, a klasszikus stúdiórendszer arcai, akik bőrükön már egyre jobban érzik, hogy csillagjuk szép lassan leáldoz, és ezért, valamint a gyors változásokkal kéz a kézben járó bizonytalanság miatt nem értik igazán, hogy mi is zajlik körülöttük, hiszen úgy tűnik, a régimódi értékeknek és macsóságnak talán mindörökre vége lesz.  



Aztán ott vannak a fiatalok, az úgynevezett „újhullámosok”, mint Roman Polanski vagy Bruce Lee, akik még nem vették be teljesen az Álomgyárat (az majd csak jó pár év múlva jön nekik össze Steven Spielberg, Martin Scorsese, George Lucas, Francis Ford Coppola, és sokan mások közreműködésével), de már a levegőben van a változás szele, hogy egyszer majd a filmesek következő generációja fogja uralma alá hajtani Hollywoodot. De ezen a trónon senki sem uralkodhat örökké: a film egyaránt megmutatja ennek a helynek a jó és a rossz oldalát is, mert miközben egyeseket felemel, másokat viszont letaszít, és azokat, akik valakivé válnak ebben a nehéz és sok szempontból embert próbáló iparban, épp olyan könnyen meg is rághat, aztán könyörtelenül kiköphet a gépezet. A Volt egyszer egy Hollywood őszintén, néha vidáman és humorosan, máskor szomorúan és kiábrándító módon regél erről a korszakról, pontosabban 1969-ről, amikoris az Álomgyár eme két berendezkedés között vergődött toporzékolva, miközben a hippi-mozgalmak lassan, de biztosan szerveződtek egyre nagyobb tömegekbe, és miközben Amerika egyre kilátástalanabb és mocskosabb háborút vívott Vietnámban – és a régi kor végét többek között a Szelíd motorosok, a Manson-család és Sharon Tate brutális meggyilkolása hozta el. De Tarantino fiktív világában mindebbe még egy kis „igazságszolgáltatás” is vegyülhet – ami a Becstelen brigantyk teaszűrővé lőtt Hitlerje után egyáltalán nem meglepő.  



Mert a film egyébként kifejezetten nyugis, sőt, rendkívül vérszegény, főleg tarantinói mércével mérve, de aztán az utolsó fél órában valósággal elszabadul a pokol, amit legalább annyira lehet a hosszan gyöngyöző, fenyegetően növekvő feszültség gyógyító és jóleső levezetéseként is értelmezni, mint ahogy a valós áldozatok iránt mutatott tisztelgésként aposztrofálni. Mivel a Volt egyszer egy Hollywood szerelmeslevél, valósággal hemzseg az utalásoktól, az apró kikacsintásoktól és a referenciáktól, csakúgy, mint a rendező korábbi munkái, de ebben az esetben valóban annyi, de annyi jópofa pillanat, sokatmondó kameraállás, gesztus, vagy félmondat van, ami majd csak a többedszeri újranézések alkalmával tűnik fel, vagy esik le. Nyilván nem szab gátat az élvezetnek az, ha esetleg nem ismerjük az idézett ’60-as évekbeli színészeket és filmeket, de mégis óriási pluszt tud adni, ha tájékozottabbak vagyunk. Mivelhogy az élmény minden esetben adott, az már más kérdés, hogy hányan lesznek majd képesek azonosulni ezzel a stílussal, és befogadni az old school narratíváját, ami annak idején szinte már elvárás volt, manapság viszont kifejezetten furcsa és idegen a moziba járó közönség nagy részének. Ezért talán a Volt egyszer egy Hollywood lesz az eddigi legmegosztóbb Tarantino-film, pedig egy rakás A-kategóriás szupersztárral és majdnem 100 milliós költségvetéssel, plusz a nagy Quentin nevével (aki már rég nem az a függetlenfilmes fenegyerek, mint egykor) gondolhatnánk, hogy alapból mainstream az egész, de nagyobbat nem is tévedhetnénk: annak néz ki, annak van álcázva, de valóbaján a lehető legmesszebb áll tőle.  



Ennyi méltatás és dicsérő szó után összegzésként általában a szokásos sallang szokott következni, miszerint „nem ez Tarantino legjobb filmje, de..”, viszont ettől most eltekintenék, mivel nyilván egyáltalán nem ez az, hiszen azt már megcsinálta 1994-ben, a Ponyvaregénnyel, így ilyesmit teljesen felesleges leírni. Azonban a Volt egyszer egy Hollywood mindettől függetlenül is egy újabb mestermű, nem csupán egyetemes, de tarantinós mércével mérve is – sőt, ezúttal jóval több is, mint egy következő zseniális klasszikus. Kedvenc rendezőnk ezúttal egy új arcáról mutatkozik meg, amit eddig csak nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem láthattunk – ez pedig mindenképp dicsérendő, főleg, hogy ilyen hosszú karrierrel a háta mögött képes volt előállni valami újjal és valami mással, még ha nem is mutatott teljesen fityiszt megszokott stílusának. De ezzel semmi probléma, pont ezért szeretjük: mert ő az egyik a kevesek közül, aki még képes igazi, klasszikus és tradicionális értelemben vett filmet készíteni, semmivel sem összehasonlítható, kuriózumnak számító moziélménnyel megajándékozni a közönséget. Olyat adni nekünk, amit ilyen elbűvölő, laza és menő, egyáltalán nem erőlködő, mindenféle műmájer izzadságszagú vagánykodást nélkülöző módon csakis ő tud. És tulajdonképpen totálisan magától értetődő, hogy ezt a ’60-as évek végének megidézésével érte el: elvégre kisgyerekként ennek a korszaknak a filmjeibe szeretett bele, ez az időszak inspirálta a legjobban, és többek között ennek a dekádnak köszönhetjük, hogy itt van velünk.
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Karácsonyi akciók / ajánlatok
Friss kritikák
Ragyogás (The Shining)
Megőrültem, tehát vagyok.
Terminátor: Sötét végzet (Terminator: Dark Fate)
Megrohadt élő szövet, elrozsdásodott fémváz.
Ad Astra - Út a csillagokba (Ad Astra)
Otthontalanul.
American Horror Story: A gyilkos ház (American Horror Story: Murder House)
Családi értékek.
Joker
Egy megbomlott elméjű kisember vallomásai.