Kritika
Batman - A denevérember (Batman)
Kritika
A harminc éve tartó tánc a sápadt holdfénynél.
Töredelmesen bevallom, hogy az utóbbi időben nem csak az döbbentett meg minden korábbinál mélyebben, hogy baszottul öreg vagyok már, de emellett rendre tudatosabb meglepettséggel szembesülök azzal, hogy mennyire gyorsan telik az idő. Utóbbi lelkiállapotnak egyik fontos állomása az idén pontosan harmincadik életévét beöltött, Tim Burton rendezésében napvilágot látott Batman-mozifilm lett. A Batman – A denevérember (csak a miheztartás végett) című alkotás igazi megkerülhetetlen mérföldkőnek számít a filmtörténelemben, és egyáltalán nem azért, mert sikere elindította a képregényadaptációs forradalmat. Mert nézzünk szembe a tényekkel: nem indított el az égvilágon semmit (maximum csak a saját filmes frencsájzát), Hollywood még jó ideig nem tudott mit kezdeni a szuperhősökkel, és ez csak a 2000-es évek elején változott meg, ugyanakkor a Burton-féle Batmanre rengeteg rendező, forgatókönyvíró és filmes hivatkozik mind a mai napig, számtalan művészt és alkotást megihletett már, no meg azt se felejtsük el, hogy sokaknak többek közt pontosan ez az a produkció, ami leginkább definiálja a karaktert. Mert Batmanben sok más tulajdonság mellett az a jó, hogy mivel kereken 80 éve velünk van, számtalan verziójával és értelmezéssel találkozhattunk már, így gyakorlatilag a Sötét Lovag minden generációnak mást jelent. Minden rajongó különböző műveken keresztül értelmezheti őt, mindannyian kedvünkre megtalálhatjuk azokat az alkotásokat, amelyek tetszenek, és amelyeken keresztül kialakíthatjuk saját egyéni Batman-képünket.   



És bár ’89-ben még a kanyarban sem voltam, az én saját Batman-képemet Burton filmje, a ’90-es években futott animációs sorozat, a piacról szerzett sárgakazis videojátékok és a Semic által kiadott képregények határozták meg a legjobban. Persze ebbe a további három folytatás is belenyúlt, amelyeknek minősége ma már erősen megkérdőjelezhető, ámde mivel gyerekkoromban minden szar film jó volt, ez megbocsátható, illetve Christopher Nolan zseniális Batman-trilógiája is sokat tett az ügy érdekében – de ettől függetlenül nekem mindigis a fent említett művek jelentették és jelentik még ma is Batmant. Pedig még csak nem is ez az etalon a Batman-filmek között, ugyanakkor egy páratlanul színes korszak egyik fontos megtestesítője. Legalább akkora szerepe volt abban, hogy komolyan vegyék a képregényeket, mint maguknak a képregényeknek, ráadásul mivel a film jó helyen volt, jó időben, a nagy siker pont kapóra jött, így itthon is elindulhatott egy Batman-sorozat, abban az időszakban, amikor a rendszerváltás hajnalán végre mi is nagy kanállal kóstolhattunk bele a nyugati popkultúrába. Szóval a változás szele minden téren tapintható volt, az itthoni átalakulófélben lévő képregényes kultúrában ugyanúgy, mint a hollywoodi filmiparban és úgy en bloc a képregényiparban is. A ’80-as évek második felében új korszak köszöntött be, amikoris Alan Moore és Frank Miller lefektette a modern szuperhős-képregények alapjait a Watchmennel, A sötét lovag visszatérrel, Az első évvel és a Gyilkos tréfával – utóbbi három komoly inspirációt is jelentett Burton filmjéhez.  



Akkoriban viszont a megváltozott képregényes berendezkedés ellenére sem volt könnyű meggyőzni a producereket arról, hogy jó ötlet egy élőszereplős Batman-film elkészítése. Egy évtizeddel korábban Richard Donner Supermanje óriási sikert aratott ugyan, de a folytatásokra már egyre kevesebben voltak kíváncsiak, ráadásul a sorozat jogai végül a trash-gyáros Cannon Filmsnél kötöttek ki, akik természetesen annak rendje és módja szerint kivéreztették a frencsájzt, és majdnem harminc esztendőre ki is nyírták a negyedik epizóddal. Tehát a pénzembereket érthető okokból nem érdekelték túlságosan a szuperhősök: az 1983-ban tervezett Batman-film sem kapott zöld utat, majd több évnyi ötletelgetés és jónéhány kukában landolt koncepció és forgatókönyv után a Warner végre rábólintott a projektre. És mivel az előbb említett komolyabb és sötétebb hangulatú képregényeket százezrek olvasták, így evidens lett, hogy a filmet is ebben a szellemben kell megcsinálni – nem csak a ’60-as években vetített komikus és parodisztikus Adam West-féle Batman szöges ellentéteként, de egy olyan lehetséges nyári blockbusterként, amit az idősebb nézők legalább annyira élvezhetnek, mint a fiatalabb korosztály képviselői. Ennek fényében érdekes, hogy a munkát pont az akkor még szinte kezdő Tim Burton kapta (aki egyébként a karaktert sem ismerte túlzottan), a címszerepet pedig az akkoriban inkább komikus színészként jegyzett Michael Keaton (bár az ő jelenléte érthetőbb, hiszen korábban már dolgozott együtt a rendezővel), főleg miután egy sor sokkal híresebb jelölt is volt ezekre a posztokra – de a stúdió merészsége végül kifizetődött.  



Előbbit már csak azért is meg kell említeni, mivel jórészt Burtonnek hála, a filmeseknek sikerült egy olyan Gotham Cityt „megépíteni”, amihez fogható azóta sem született a mozivásznon. Burton óta, ha beledöglenek sem tudnak ennyire sötét, ennyire gótikus és túlzsúfolt várost alkotni (és nem, ez Nolannek sem jött össze), amely gyakorlatilag harmadik főszereplőként együtt lélegzik a karakterekkel. Az Art Deco stílus (amely olyan filmeket idéz meg, mint a The Cabinet of Dr. Caligari és a Metropolis) és a német expresszionizmus, valamint a fasiszta építészet hatása letagadhatatlan, voltaképp ezek összessége teszi a filmbéli Gothamet sötét tónusú, ködbe burkolódzó és félelmet keltő nagyvárossá, amely magán viseli a ’30-as évek ponyvaregényeinek védjegyeit, ugyanakkor teljesen kortalan is, mert miközben a lakosságra az előbb említett stílusjegyek és a korszakra jellemző gigantikus épületek és óriási szobrok tekintenek le, addig a kalapos-öltönyös, Tommy Gunnal felszerelkezett gengszterek mellett látunk színestévéket, modern járműveket, kazettás magnót és számítógépeket – egy város, ahol bár megtalálhatóak a modern technika vívmányai, mégis mintha megállt volna az idő. Anno a Batman: The Animated Series egyik alkotója jellemezte legjobban ezt az anomáliát: az egész egy olyan világban játszódik, amelyben az 1939-es világkiállítás eltartott még hatvan évig. Ilyen erős atmoszférát (a képregényeken és a rajzfilmsorozaton kívül persze) legfeljebb csak az Arkham-videojátékok tudtak teremteni.  



Ez is hozzátartozik a Tim Burton-esszenciához. Teljesen beleillik a rendezői életművébe, de mégis valamiképp elkülönül attól: a rá jellemző motívumok, stílusjegyek és sajátos elemek mind-mind megtalálhatóak benne ugyan, de mégis képregényes az egész. A Batman-füzetek nyirkos és darkos keménysége találkozott Burton színes és színpadias, néha már enyhe burleszkbe illő fantáziavilágával, és ebből a randevúból egy mindkét fél számára egészséges, boldog, immáron három évtizede töretlen kapcsolat alakult ki. Ennek pedig az a titka, hogy a mozi egyszerre Batman-film és Burton-film – és ezért nem sikerült megismételni a bravúrt három évvel később a Batman visszatérben, ami már inkább Burton-film volt. A direktor nem is hazudtolta meg önmagát, és a koncepciót ezúttal is a torz karakterekre hegyezte ki, mint tette azt oly’ sokszor pályafutása során, így a reflektorfény középpontjában Batman és Joker, a két lelkileg meggyötört, pszichopata vonásokkal felruházott figura áll, illetve ennek a két szörnyszülöttnek a csatája. A történetben kettejük eredete és sorsa fonódik össze, és emelkedik fel egy teljesen új szintre, miközben a film nem hagyományos eredetsztori. Ahelyett, hogy a fogatókönyv lépésről lépésre bemutatná Bruce Wayne Batmanné válását, a filmet író Sam Hamm (aki saját bevallása szerint óriási képregénybuzi, és később ő írta a magyarul is megjelent Nincs igazságot) a flashbackekre húzta fel a narratívát, azaz tulajdonképpen Bruce Wayne múltja és Batman származása is egy darabokra hullott puzzle, amit a nézőnek a visszaemlékezések során kell összeraknia, és ez a kirakós a sztorivonal fontos részét képzi – lényegében fokozatosan oldódik meg a rejtély, amely végül egy utolsó, mindent eldöntő összecsapásban csúcsosodik ki, ahol ugyanazon érem két oldala találkozik saját teremtőjével.  



Ebből a szempontból a film egyértelműen a ’80-as évek második felének Batman-képregényeiből merít, és több ponton is párhuzamot von Batman és Joker között – utóbbi meg is kapja a maga tradicionális eredetsztoriját (a forgatókönyv gyakorlatilag félig-meddig a Gyilkos tréfát adaptálja), ezzel együtt pedig szinte a teljes figyelmet. Jack Nicholson természetesen simán ellopja a showt, nem véletlen, hogy sokaknak még mindig ő az abszolút első számú Joker: igazából ugyanazt az őrült, vihorászó, nárcisztikus elmebeteg figurát hozza, mint ez előtt és ez után oly’ sokszor, játéka mégis vastagon kiemelt fejezet a filmográfiájában – csupán Heath Ledgernek sikerült megközelítenie ezt a szintet, már ha nem számoljuk Mark Hamill Jokerét, de ő „csak”  a hangját adta a kultikus karakternek. Ennek fényében szinte már törvényszerű, hogy Michael Keaton háttérbe szorul, és csakis másodhegedűs lehet. Mármint szó szerint, mert hiába Batman-film, Nicholson neve szerepel a stáblista legelején. Mindenesetre ő mindenképp jól járt ezzel a filmmel, ugyanis nem fix gázsit kért, hanem részesedést a bevételekből, így az elkövetkező években több mint 60 millió dollárt akasztott le csak ezért a szerepért. Na nem mintha Keaton nem remekelne, sőt, Christian Bale és Ben Affleck mellett ő tudta a legjobban hozni a megnyomorodott lelkű milliomost, aki maszkot húz a külvilág felé, mert nem ez az igazi énje. Keaton egyedülálló módon adja át az árva, fájdalommal teli Bruce Waynet, akin látszik, hogy a puccos partik közben teljesen máshol jár, nem találja a helyt, és csak testi valójában van jelen. Egyszerűen kínos és kellemetlen számára ez a szerep, ezért kényelmetlenül feszeng, mintha ki akarna bújni a bőréből. Keaton könnyed, komikus múltja passzolt is ehhez, amit persze sokan félreértenek, de pont ezért volt formabontó, hiszen mozivásznon addig nemigen volt erre példa, sem lehetőség – és ne feledjük, hogy Keaton találta ki, hogy Batmannek eltorzított hangon kell megszólalnia.  



A nagy kockázat és a producerek aggodalmai ellenére a film óriási siker lett: globális szinten majdnem 420 millió dollárt termelt (nyilván akkori árfolyammal mérve), és csupán csak az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag tudta megelőzni. Nagy nyári blockbusterhez illően a hypeot is maximális sebességre kapcsolták, és ezzel ’89 nyarán valósággal elszabadult a Batmania. Nagyjából 750 millió dollár értékben adtak el merchandising-termékeket, gyakorlatilag nem lehetett úgy végigmenni az utcán, hogy ne látott volna az ember valahol minimum egy gigantikus Batman-logót – szóval akkoriban igencsak jó érzés volt a Sötét Lovag rajongójának lenni. És ebből a hatalmas csinnadrattából kivételesen mi sem maradtunk ki: a filmet még ugyanazon év decemberében bemutatták Magyarországon is. Ez részben egy új korszak előfutára volt, hiszen ez előtt az amerikai filmek legtöbbje csak évek múltán érkezett meg hozzánk (már ha egyáltalán megérkezett), azon alkotások, amelyek témájukkal vagy mondanivalójukkal kiverték a biztosítékot a cenzúrabizottságnál, itthon maximum csak külföldről becsempészett videokazettákon, vagy hangalámondásos VHS-eken élvezhettek az emberek. Azonban a Szovjetunió épp összeomlani készült, így a magyarok végre teljesen legálisan és bűntudatmentesen szívhatták magukba a nyugati popkultúrát. Láthatóan tetszett is nekik, a filmet majdhogynem 840 ezren látták, a magyar premierrel nagyjából egy időben került az újságosok polcaira a mozi képregényadaptációja is, 1990 januárjában pedig elindult az önálló Batman-képregénysorozat, amely szólóban 25 számot élt meg.  



A Batman – A denevérember tehát több szempontból is mérföldkőnek számít, akár egyénileg, akár univerzálisan nézzük. Bár már három évtized eltelt a bemutató óta, az idő vasfoga azért nem rágta meg annyira kegyetlenül – mondjuk az is igaz, hogy manapság talán már kevésbé passzolnak össze Prince slágerei Danny Elfman legendás scorejával. És akkor a bohókás vagy komolytalan pillanatokról ne is beszéljünk – ugyanakkor a humora még így 30 év távlatából is fényévekkel jobban működik, mint a jelenkori szuperhősfilmek nagy hányadának. Persze a mai popcornmozik és CGI-nagycirkuszok tengerében kifejezetten kisstílűnek tűnik ez az alkotás, de ez semmit sem von le az értékéből. Mindmáig nézhető, minőségi és megkerülhetetlen, sőt, kétségkívül felülmúlhatatlan atmoszférával felruházott képregényfilm. Nyilván a megítélésén azért javít valamennyire a retro részrehajló és megértő szemüvege. És persze a jókora nosztalgia: a mai gyerekeknek ez a film minimum furcsa, de a tapasztalt öreg rókák, akik még fiatalkorukban találkoztak először ezzel a művel, talán még mindig megborzonganak, amikor Joker szájából meghallják a nagy kérdést: „Táncoltál már valaha az ördöggel sápadt holdfénynél?
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
American Horror Story: A gyilkos ház (American Horror Story: Murder House)
Családi értékek.
Joker
Egy megbomlott elméjű kisember vallomásai.
Rambo V: Utolsó vér (Rambo: Last Blood)
Nem Rambónak való vidék.
Aki bújt (Ready or Not)
Mansonék bekaphatják!
Az: Második fejezet (It Chapter Two)
27 évvel később...