Kritika
Aki bújt (Ready or Not)
Kritika
Mansonék bekaphatják!
Idén igazán nem panaszkodhatnak a horror-rajongók: az év folyamán kaptunk bőségesen filmeket, amelyek a műfaj szerteágazó hírnevét voltak hivatottak öregbíteni – a legkülönfélébb módokon. 2019-ben gyakorlatilag tényleg hónapról-hónapra jött valami új agymenés, amin elcsámcsoghatott a közönség: az Álomgyár jóvoltából egy halálos labirintusban küzdöttünk az életünkért (Végtelen útvesztő), szembenéztünk önmagunkkal (Mi), ellátogattunk egy „kedves” kis svéd faluba (Fehér éjszakák), ezen kívül folytatásokból is kijutott bőségesen (Boldog halálnapot! 2, Az: Második fejezet), ahogy az újrafeldolgozások sem kerülték el a mozivásznakat (Kedvencek temetője, Gyerekjáték), és még a James Wan-iskola is újra megcsillogtatta a tucathorroros tudását (Annabelle 3). Tehát bőven volt miből csemegézni, a komoly és színes felhozatalban mindenki megtalálhatta a maga kedvencét, és bár messze még az év vége, a hosszú és forró nyár mintegy kellemes lezárásaként megérkezett az Aki bújt című produkció, amely kifejezetten szerény, összesen 6 millió dolláros költségvetésével szeretné a maga részét kihajtani a tortából. A filmet már jóval a bemutatása előtt megelőzte a híre, egy sor népszerű művész (olyanok, mint Stephen King vagy Guillermo del Toro) is kitwittelte, hogy mennyire jó szórakozott rajta, szóval ez az ajánlólevél kezdetnek nem rossz, és végeredményben tényleg a szórakoztató-faktor jegyében szabad csak értékelni Matt Bettinelli-Olpin és Taylor Gillett rendezését.    



Merthogy az Aki bújt tényleg nem tör nagy babérokra, és tényleg nem akar az égvilágon semmi mást, csak: szórakoztatni. Ebből következik, hogy a (legalábbis manapság) kifejezetten rövidre vágott, alig több, mint másfél órás játékidő alatt nem igazán foglalkozik a film hosszúra nyújtott felvezetésekkel, kidolgozott prológussal, lassacskán adagolt feszültséggel vagy végletekig árnyalt karakterekkel. De voltaképp elszabadult, groteszk horror-komédia lévén erre nincs is szüksége. Aprólékosan tető alá hozott expozíció? Több oldalt kitöltő komplex jellemrajzok? Világmegváltó fordulatok, esetleg újító szándék? Bitch please, a forgatókönyv már az első néhány percben letudja a formaságokat: az események katalizátoraként szolgáló esküvőt hipp-hopp lezavarják, a szereplők személyiségét és motivációját néhány alapvető, síkegyszerű jellemvonással skiccelik fel, gyorsan tisztázzák a szabályokat, aztán már indul is a morbid és vérgőzös macska-egér játék! Az Aki bújt már alapból egy olyan élethelyzetet ad meg kiindulópontként, ami önmagában hatalmas parafaktort és egyben rettenetesen nagy, akár még rémisztőnek is könnyen nevezhető mérföldkövet jelent. A házasság és az ezzel kéz a kézben járó beilleszkedés egy új családba már alapjáraton is félelmetes lehet, hát még ha az ember szíve választottjának pereputtya nem igazán mutat komolyabb érdeklődést vagy kedves érzelmeket az ara iránt. És akkor mit mondjon az illető, ha kiderül, hogy szerelme családja valami pszichopata, agybeteg átmenet a Manson-család és az Addams Family között, akik egy életre-halálra játszott bújócska keretein belül le akarják vadászni, majd pedig rituálisan feláldozni a friss menyasszonyt? Hát maradjunk annyiban, hogy Grace közel sem erre számított, amikor igent mondott jövendőbeliének…  



A cseppet sem terjengős intro után tehát a főhősnőt, akit az igencsak szemrevaló, egyébként filmről-filmre tehetségesebb Samara Weaving alakít (rendre sikerül bebizonyítani, hogy jóval több egy sima Margot Robbie-klónnál) rögtön bedobják a mélyvízbe (vagy inkább a sűrű, ragacsos vérfürdőbe), vele együtt pedig a néző is megmártózhat a fekete humorral bőségesen felturbózott, erősen morbid, de vitán felül élvezetes koncepcióban. A mellékkarakterek csupán sablonos archetípusok: a valóságtól elszakadt, a külvilágtól és a pórnéptől szándékosan elszigetelődött anyagias, önző, vagy épp egyenesen kretén, gyengeelméjű gazdagok, akik teljesen belehülyültek a jólétbe és a rengeteg pénzbe. Tényleg az égvilágon bármit megtennének, és meg is tesznek azért, hogy megvédjék befolyásos családjukat és vagyonukat (utóbbit jobban), még ha valószínűleg csak egy babonás tévképzet (?) miatt kényszerülnek rá a gyilkolásra – és itt persze a tapasztalt néző már alanyi jogon várná a magától értetődő társadalomkritikát, a szegények-gazdagok közti ellentétek allegorikus, metaforákkal teli bemutatását. Ahhoz képest, hogy teljesen törvényszerű, és tökéletesen adná magát a dolog (egy sehonnan jött ártatlan kiscsaj puskát ragad, és jól kicseszik az életére törő kékvérűekkel? Mi ez, ha nem audiovizuális elégtétel?), a film mindezt harsány poénokkal és megmosolyogtató jelenetekkel, nem pedig maró gúnnyal reagálja le. Nem egy ezek közül akár erős röhögőgörcsöt is kiválthat, a karikatúraszerű ábrázolásnak és a komolytalan hangvételnek köszönhetően.  



Végeredményben az Aki bújt nem visz végbe semmi eget rengetőt a műfajon belül, és egy pillanatra sem veszi magát komolyan, azonban ez rendkívüli módon előnyére válik, és jól áll neki. A halványan, alig tapintható mögöttes mondanivalója (amely inkább csak felesleges belemagyarázás) csakis a komikus pillanatokban és a stáb jópofa stílusban túltolt színészi játékában nyilvánul meg, de az ember hamar szemet huny efelett, no meg a kiszámítható cselekményen, vagy az ezerszer látott fordulatokon is hamar túlteszi magát, a klasszikus, jól használt suspense-elemek és az erőszakos éjfekete komédia összekeverésnek közepette. Ugyanakkor a film legnagyobb hibája pontosan ez a „kisléptűség”: dicséretes, hogy tudja hol a helye, ahogy az is, hogy hűen kitart saját identitása mellett, de ezalatt számos olyan jelenete és pillanata van, amikor fel-felsejlik, hogy akár még az év horrorja is lehetett volna belőle, viszont sajnos ahhoz nem elég merész, sőt, időnként nem elég vicces sem. Ez a kettősség kissé kellemetlen utóízt hagy maga után, sokszor csak egy csipetnyi ráadás kellett volna ahhoz, hogy pályázhasson az említett címre – de a behatárolt koncepció és a kis túlzással élve „mértéktartó” narratíva gátat vet ennek.  



Jól lehet, az Aki bújt félig-meddig még ezek nélkül is tökéletesen megvan. Figyelemreméltó és ékes tagja az idei horror-felhozatalnak, ebben az esztendőben, vagy akár azt is mondhatnám, hogy az utóbbi pár évben talán nem is született olyan film, amely ennyire frappánsan felvállalná önmagát és büszkén reklámozná, hogy mennyire elborult, agybajos trip, teljesen természetes, felhőlen térdcsapkodós élmény – azaz amolyan igazi Grindhouse-mozi.
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Karácsonyi akciók / ajánlatok
Friss kritikák
Ragyogás (The Shining)
Megőrültem, tehát vagyok.
Terminátor: Sötét végzet (Terminator: Dark Fate)
Megrohadt élő szövet, elrozsdásodott fémváz.
Ad Astra - Út a csillagokba (Ad Astra)
Otthontalanul.
American Horror Story: A gyilkos ház (American Horror Story: Murder House)
Családi értékek.
Joker
Egy megbomlott elméjű kisember vallomásai.