Kritika
Joker
Kritika
Egy megbomlott elméjű kisember vallomásai.
Idén csak nagyon kevés mozifilmnek jutott ki akkora hírverés és hype, mint a Jokernek, sőt, az az igazság, hogy talán nem is volt rajta kívül még egy olyan produkció, ami így versenyre kelt 2019 abszolút csúcs-blockbusterével, a Bosszúállók: Végjátékkal. Persze a Joker hiába nőtt ki hasonló gyökerekből (erre később még bővebben is visszatérünk), egyáltalán nem játszik egy ligában a majdhogynem három milliárd dollárt termelő mozgóképes monstrummal. Mi több, még a közönséget is erősen megosztotta (jobban, mint bármi más ebben az esztendőben), attól kezdve, hogy bejelentették, már jó pár hónappal a tényleges premierje előtt heves indulatokat, illetve hangos üdvrivalgásokat váltott ki. És mint az ilyen megosztó filmeknél általában, úgy az emberek többsége most is két nagy csoportra oszlott: az egyik a véresszájú képregénybuzik hada, akik már a legelejétől szívből utálják az alkotást, főleg annak alapanyaghoz való fokozott hűtlensége miatt, a másik csoportosulás pedig a habzószájú fanatikusok szövetsége, akik már az első előzetes után a gatyájukba élveztek, akiknek az óriási eufória közepette bármilyen alkotói döntést és magyarázatot be lehet adni a filmmel kapcsolatban, akkor is állva tapsolnának, és hevesen bólogatnának egyetértően – és jajj annak a nézőnek vagy kritikusnak, aki akár csak kicsit is más véleményen van, mint ők. A film egy teljesen új, minden korábbi változattól független Jokert mutat be? Remek! A film egyáltalán nem vesz alapul egyetlen darab képregényt sem, és úgy összességében sem lesz köze azokhoz? Zseniális ötlet! Egy gőzölgő teáskanna játssza a főszerepet? Ez az, már most imádom!  



Valahogy így tudnám leírni azokat a túlfűtött állapotokat, amik az utóbbi hónapokban lengték körül a Jokert (és amik most, a bemutatása után csak még forróbbá váltak), na nem mintha bármelyik tábor jobb lenne a másiknál – és manapság a DC-mozik sincsenek túlzottan könnyű helyzetben. Ezért nem is tudni, melyik a szerencsétlenebb megoldás: beágyazni a DC-moziverzumba, ami mind a mai napig képtelen igazán magára találni (aminek mellesleg van már egy – amúgy teljesen felejthető – Jokere), vagy inkább hagyni az egészet a fenébe, és egy önálló, sem a képregényeket, sem a korábbi filmeket szem előtt tartva készíteni egy saját maga lábán megálló Joker-filmet. Todd Phillips az utóbbit választott, így rendezése nem csupán a lehető legmesszebb áll egy hagyományos képregényfilmtől, de ezt a Joker-verziót lehetetlen beilleszteni a szuperhős-műfaj nagyjából bármelyik kontextusába. Így az a fura helyzet állt elő, hogy eme film legnagyobb negatívuma a címbéli kötődése az eredeti alapanyaghoz, ennek megfelelően gyakorlatilag a Jokernek (néhány nevet és laza kapcsolódási pontot leszámítva) az égvilágon semmi köze nincs a képregényekhez. Sőt, én még ennél is tovább mennék: véleményem szerint valószínűleg annyi történt, hogy Phillipsék írtak egy önálló forgatókönyvet, és később igazították azt hozzá az ismert és méltán körberajongott karakterhez, hogy maga a film nagyobb hírverést kapjon. Mivel normál esetben lényegesen kevesebben lettek volna kíváncsiak rá, mint ahogy a kissé hasonló beütésű Sosem voltál ittre, amit csak azért is érdemes megemlíteni, mert abban is Joaquin Phoenix alakította a főszerepet – és mert az a film a Jokerrel ellentétben tényleg hiányérzet nélkül mutatta be egy megbomlott elme fokozatos leépülését.   



Szó se róla, Phoenix korosztályának egyik, ha nem a legnagyobb és legjobb színésze. Csakhogy a film már a legelső perctől kezdve ezerrel sulykolja a komolyságot, egyszerűen érezni az egész hangvételen és a karakteren is, hogy Phoenix alapjáraton megoldaná a feladatot, és mindenféle plusz manír és erőlködés nélkül teljesítette volna azt, amit a szerep megkövetel tőle, de Phillips végig a sarkában járt, mint egy túlzottan maximalista karmester, és folyamatosan traktálta volna, hogy ebben és ebben a jelenetben most tényleg nagyon erősen hozza az épelméjűséget folyton-folyvást keresztbe röhögő elmebeteget, még akkor is, amikor a karakter már „kész volt”, és Phoenix mindent beletett, amit csak bele lehet tenni, úgy, hogy az még pont ne tűnjön kényszeredett és mesterkét ripacskodásnak. Annak idején Stanley Kubrick Ragyogásával kapcsolatban a film alapjául szolgáló regény írója, Stephen King alaposan kikelt az adaptáció ellen, miszerint a főszerepet alakító Jack Nicholsonnal az a probléma, hogy kinézete és a kisugárzása miatt már az első perctől látszik, hogy a karaktere őrült, ami pont azért hibádzik, mert a könyvbéli megfelelője alapvetően egy normális ember, aki szépen fokozatosan jut el a visszafordíthatatlan megőrülésig. A Jokerben kb. ugyanez a helyzet: a figura nemhogy már a bevezetőben kattant, de soha az életben nem is volt épelméjű, ennek megfelelően nagyjából ugyanott van a történet elején, mint a történet végén, így tehát tradicionális karakterfejlődés, mint olyan, nincs a filmben.  



És amikor Phillips sem cselekedeteiben, sem pedig szavaiban nem képes maradandóan és jelentőségteljesen átadni a főhős tragikus és sorsszerű buktatóit, amelyeknek köszönhetően az örökké eltaposott, elesett, szellemileg és lelkileg egyaránt sérült Arthur Fleckből szépen lassan megszületik a társadalom és az épelméjűség bármely formáját maga mögött hagyó felszabadult pszichopata Joker (hiszen ez a két karakter ebben a filmben kvázi ugyanaz a személy), akkor jobbára vizuálisan próbálja prezentálni a figura mentális leépülését. És bár a forgatókönyv azzal, hogy Arthur önvédelemből lepuffant három gazdag bankárt, egyáltalán nem ad erős és hiteles alapot az „öljük a gazdagokat” jelmondatú mozgalomhoz, amely során Gotham dühös, nyomorban tengődő szegényei a gyilkosság hatására felsorakoznak Joker mögé, és fellázadnak az őket semmibe vevő felső tízezer ellen (a filmben egyébként borzalmasan lesarkítva mutatják be a két réteget), emellett pedig még az is hibádzik, hogy Joker itt gyakorlatilag egy antihős, annak ellenére, hogy a képregényekben a büdös életben nem volt az, és (a filmbeli karakterrel ellentétben) egyáltalán nem azt testesítette meg, amire sokan vágynak, hanem egy kíméletlen, bármiféle együttérzésre képtelen nyílegyenes őrült gyilkos, aki még a saját múltjával sincsen tisztában (mondjuk a szkript pongyola karakterfejlődésének köszönhetően a film kb. annyira eredettörténet, mint amennyire szuperhősmozi), azt meg kell hagyni, hogy ha a vizualitásról, az operatőri munkával, a zenéről, és úgy en bloc a képi világról van szó, akkor abban a Joker zokszó nélkül zseniális.  



Phillips láthatóan annyira Martin Scorsese akar lenni, hogy majd’ beledöglik, így a Jokert valósággal átjárja a legendás rendező stílusa, és néhány klasszikusa is megidéződik, mint pl. a Taxisofőr vagy A komédia királya (az abban a filmben játszó Robert De Niro itt akár Rupert Pupkin idősebb, már befutott változata is lehetne), Gotham ábrázolásáról nem is beszélve, ami nyilván még mindig messze van egy gótikus metropolisztól, de legalább már hasonlít rá. A túlzsúfolt, mocskos és szemeteszsákokkal teli nyomornegyedek lemásznak a vászonról, a sztriptízbárokkal és pornómozikkal teli romos utcák láttán szinte az orrában érzi az ember a társadalom perifériájára szorult kerületek és sikátorok bűzét, és a végtelen reménytelenséget, amit az ott élő emberek éreznek nap, mint nap, céltalanul, jövőkép nélkül tengődve a patkányok rágta szennyben. Lawrence Sher operatőr és Hildur Guðnadóttir zeneszerző hangulatos és erős pillanatokat teremtenek együtt (sajnos csak pillanatokat), a lépcső, mint metafora példának okáért csillagos ötöst érdemel: Arthur, még viszonylag normálisan felfelé battyog, egykedvűen és kiábrándulva veszi a lépcsőfokokat, elkeseredetten, de még azért valamennyire kitartóan kapaszkodik az épelméjűségbe, majd Jokerként kimaszkírozva, öltönyben, már vígan táncolva lépked lefelé a komplett őrület irányába, felszabadultan, teljesen befogadva a totális elmebajt, felismerve a tényt, hogy voltaképp ez az elvetemült pszichopata az ő valódi énje. Elmebeteg lévén nem is lehet vele különösebben azonosulni, ugyanakkor érdekes, hogy némely nézők hogyan értelmezték a filmben látottakat, és bár a Joker nem tesz egyértelműen állásfoglalást, sem a gazdagok, sem a szürke, hétköznapi polgárok mellett, mégis van egy nem túl szerencsés üzenete.  



Ebből a szempontból érthető is a film hatalmas közönségsikere. Manapság a gazdagok és az alsóbb társadalmi osztályok között egyre nagyobb szakadék tátong, egyre többeket nyomnak el egyre kevesebbek, a világ láthatóan szélsebesen halad a káosz és a mérhetetlen dilettantizmus felé, mindenki különlegesnek érzi magát, de a legtöbben egyáltalán nem azok, mindenki baszott jól akar élni, de mégsem tud, és miközben a politikusok között is egyre többen képviselik a kisembereket leszaró, lenéző és kizsigerelő ideológiát, valamint a hatalomra, a pénzre és a gyűlöletre alapuló elképesztő idiotizmust, addig a bolygó átlagpolgárai egyre dühösebbek, elégedetlenebbek, telve vannak álmokkal, beteljesületlen vágyakkal, komplexusokkal, frusztrációkkal, sokan kanapéforradalmárként tespednek az önsajnálatban, mások viszont hiába teszik a dolgukat, hiába küzdenek és dolgoznak, egyszerűen önhibájukon kívül nem jutnak egyről a kettőre, és ezek a tömegek, mivel egyre jobban unják, hogy mindig jön egy új arc, aki azt ígéri, hogy minden fasza lesz, aztán csak még mélyebbre nyomja a fejünket a szarban (Thomas Wayne ennek megfelelően kapott is egy kis Trump-beütést), így érthető módon valamiféle elégtételt akarunk, maradandó és példát statuáló tetteket, amelyek következtében megfizetnek azok, akik a boldogulni próbáló emberek nyomorán élősködnek. És mivel Phoenix Jokere az elnyomott kisembert testesíti meg, akire senki sem figyel, aki tenné a dolgát, de azt a kizsigerelő rendszer egyszerűen nem hagyja, ezért végül kezébe veszi az életét, és odacsap azoknak, akik rászolgáltak, ezért egyáltalán nem meglepő, hogy ennyien szeretik ezt a filmet.  



Ugyanakkor az, hogy ez a Joker-verzió eme sértett elégedetlenség szimbóluma lett, és hogy a filmben tényleg valóságos tömegek sorakoznak fel egy elmebeteg mögött (mert ne szépítsük a dolgot, legyen bármennyire is sanyarú a sorsa, Arthur Fleck pont az az ember, akinek a képe nyugodtan ott viríthatna a pszichopata szó mellett az értelmező kéziszótárban), kissé ellentmondásos ízt ad a filmnek, amit csak még jobban fokoz az, hogy a koncepció véresen komolyan veszi magát – pedig némi fekete humor, és egy kis szatirikus felhang mennyivel jobbá tehette volna a végeredményt. Azt meg külön képmutatónak érzem kissé, hogy egyes nézők azt állítják, hogy mennyire padlóra küldte őket ez a film, még most sem térnek magukhoz, nem kapnak levegőt, egyszerűen nem akarnak hinni a saját szemüknek, meg hú, meg há. Ez összességében legalább annyira fals, minthogy azt gondolni, hogy a főszereplő jól tette, amit tett, és a problémára ez az egyetlen ésszerű megoldás (pedig nem), másrészt ez valamennyire a mai elpuhult, a saját környezetének bizonyos ingereire teljesen közönyös társadalom bizonyítéka is egyben. Nap, mint nap történnek borzalmas dolgok (még borzalmasabbak is, mint a filmben), és nemegyszer gyakorlatilag tényleg az orrunk előtt, csak mi szarunk rá, és az utcákon is járkálnak olyan emberek, mint Arthur Fleck, csak nem törődünk velük, vagy nem vesszük őket észre. Kb. olyan ez, mint megdöbbenve, sírva és meghatódva megnézni egy dokumentumfilmet a környezetszennyezésről, aztán meg zavartalanul odadobni a műanyag-poharat a járda szélén tornyosuló szemétkupac tetejére.  



De sebaj, majd úgyis jön a sok megveszekedett fanatikus, és majd jól megmondják, hogy „na, ez többet ér, mint az összes DC, Marvel és egyéb más képregényfilm együttvéve”. Volt már ilyen film, nem is egy, de az nem a Joker. Azon felül, hogy gyakorlatilag nem volt még olyan produkció, ami rendeltetése ellenére ennyire ne tartozott volna bele a műfajba, nincs benne semmi eredeti, csupán innen-onnan összelopkodott ötletekből és ezerszer látott sablonokból építkezik, eszmei értéke sem túl acélos, a karakterábrázolást és az őrültté válás lépcsőfokát tekintve is számtalan más film volt, amely jobban, erősebben mutatta be ezt a folyamatot (csak azokat nem reklámozták ennyire, és két kattintással többet kell rászánni, hogy megtaláljuk őket), és mint társadalomkritika, szinte teljesen működésképtelen. A Joker legnagyobb trükkje mégis az, hogy mielőtt elkezded nézni, teljesen el kell vonatkoztatni a karakter minden eddig megismert verziójától. Nekem nem sikerült. Ez van.
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
American Horror Story: A gyilkos ház (American Horror Story: Murder House)
Családi értékek.
Joker
Egy megbomlott elméjű kisember vallomásai.
Rambo V: Utolsó vér (Rambo: Last Blood)
Nem Rambónak való vidék.
Aki bújt (Ready or Not)
Mansonék bekaphatják!
Az: Második fejezet (It Chapter Two)
27 évvel később...