Kritika, sorozat
American Horror Story: A gyilkos ház (American Horror Story: Murder House)
Kritika, sorozat
Családi értékek.
Sokáig lehetne vitatkozni azon, hogy vajon létezik-e nagyobb és agyonhasználtabb amerikai horrorfilmes toposz a kísértetházaknál – előfordulhat, hogy igen, de hogy megszámlálhatatlanul sok érv szól a téma elnyűttsége mellett, az halálbiztos. Rengeteg művész kedvelt közege ez, nagy írók építették már saját történeteiket az elátkozott, szellemek járta kúriák köré, Shirley Jacksontól kezdve, Richard Matesonon át, Stephen Kingig bezárólag, és a filmipar sem rest évente legalább egyszer leforgatni valamilyen kísértetházas horrort, pedig ebben a témában úgy tűnik lassan nem lesz már annyi szufla, mint amennyit ki akarnak belőle sajtolni. Ennek ellenére rendre megpróbálkoznak vele, hogy bebizonyítsák ennek ellenkezőjét, legtöbbször szépen kudarcot is vallanak, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, de azért akadnak nézhető, sőt mi több, egészen élvezetes, a közönség figyelmére maximálisan érdemes darabok is, többek közt a 2011-ben indult American Horror Story című tévésorozat is. A Kés/alatt és a Glee – Sztárok leszünk alkotópárosa, Ryan Murphy és Brad Falchuk a széria első évadjának helyszínéül is egy ilyen hátborzongató, kívülről álomszerűnek tűnő, de belül sötét, veszélyes és halálos természetfeletti erők lepte szellemházat választott – ha ismerjük a duó korábbi munkáit (különösen a Kés/alattot, amely véleményem szerint az elmúlt évtized egyik legzseniálisabb sorozata), akkor máris lehet némi fogalmunk arról, hogyan is kell elképzelni ezt a fajta koncepciót.  



Nagyjából tényleg mindent meg is lehet benne találni, amit alapesetben elvár az ember egy ilyen sorozattól és ettől a párostól. Bővebben: lelkileg meggyötört, gyarló és esendő karaktereket, komikus, mégis életszagú helyzeteket, meglepő fordulatokat, jókora fekete humort, némi vért és sok szexet, erőteljes atmoszférával és egész évadon át kitartó, sohasem lanyhuló feszültséggel megtámogatva – és mindezt a horror-műfaj elemeivel nyakon öntve. Persze nincs új a nap alatt, így az alkotók nem is rejtették különösebben véka alá, hogy A gyilkos ház alcímmel ellátott első szezon írásakor olyan klasszikus sorozatok és filmek inspirálták őket, mint a Dark Shadows, a Rosemary gyermeke, a Ne nézz vissza!, A rettegés háza és Stanley Kubrick Ragyogása. Szép sorjában vissza is köszönnek a jól ismert monumentumok a sztoriban, miközben, ahogy az egy igényes és precízen kidolgozott horror-történethez illik, a zsáner elemei, különböző stílusjegyei és összetevői itt is csupán az alaphelyzetbe beintegrált eszközök. Színes és szórakoztató fantáziadús kellékek, ha úgy tetszik, egy szépen kifaragott keret, amely a karakterfejlődést és a szereplők közt lévő kémiát, valamint a teljesen hétköznapinak induló, ámde végül rémisztő, elmebeteg, gyakran sitcomokat idéző abszurdan humoros horrorshowba torkolló szituáció dramaturgiáját erősíti. A szilárd alapokra építkező díszletek – a kísértetház, a szellemek, az eltévelyedett, gyötrődő lelkek, a kúriába vissza-visszajáró, megváltást kereső figurák – mögött ott lapul a tradicionális amerikai család idilli képe, illetve ennek a sokkal kevésbé idilli és illúziórombolóan keserű valósága.  



Mert azt a különböző regényekből/filmekből/tévésorozatokból már régóta tudjuk, hogy a sztereotip amerikai famíliák tökéletessége és a kertvárosi miliő nyugodt, biztonságérzetet nyújtó közege mögött sokszor elnyomott traumák, be nem teljesült vágyak, sötét múltbéli dolgok és még sötétebb tettek bújnak meg, ahogy nemegyszer maguk a kertvárosok is egy saját, zárt közösséget alkotnak, ahol akár véres és kegyetlen ügyek is előfordulhatnak. Az American Horror Story első évadja is ezekre a motívumokra húzta fel a sztorit: a Harmon-család egy első látásra teljesen átlagos, hétköznapi és boldognak tűnő amcsi család, akik Bostonból Los Angelesbe költöznek, ahol az épp rossz csillagzat alatt kínlódó ingatlanpiacnak és némi szerencsének köszönhetően egészen korrekt áron sikerült vásárolniuk egy nagy és gyönyörű régi építésű házat. Ahogy a família, úgy az új lakhelyük is tökéletesnek látszik, azonban csakhamar fény derül Harmonék múltbéli tragédiájára és saját démonjaikra, amikkel folyamatosan küzdenek, ezzel együtt pedig lassacskán megismerik a ház sötét és véres múltját is, valamint korábbi lakóit, akik közül nem mindenki örül az új jövevényeknek…  



Nevéhez méltóan a sorozat (legalábbis az első évad) nem fukarkodik sem az „amerikaisággal” (hisz A gyilkos ház egyfajta bizarr, társadalomkritikát nem nélkülöző amcsi családregény), sem a horrorral (a történetet rogyásig pakolták paranormális elemekkel), sem pedig a különböző visszatekintésekkel, mellékzöngékkel, novella-szerű sztorikkal, amik egyrészt remekül kiegészítik a fő-cselekményt, másrészt önmagukban is tökéletesen megállják a helyüket. No persze a lényeg legfőképp az említett fő-cselekmény kiszolgálásán van, így hát az egészen az 1920-as évekig visszanyúló flashbackek során rengeteg karaktert, ezzel együtt pedig rengeteg történetet ismerünk meg, amik aztán szép fokozatosan beépülnek a sztori gerincébe. Az American Horror Story talán legnagyobb negatívumát pontosan ezen a terepen kell keresni: a széria legfőbb jellemzője, hogy minden egyes évadban egy rakás különböző dolgot rakosgatnak egymásra, szörnyeket, szellemeket, földönkívülieket, a túlvilágot, démonokat, boszorkányokat stb., és egy rakás mellékszálat, amit szinte minden esetben túl is bonyolítanak annyira, amennyire csak lehet. Ami alapjában véve még nem is lenne akkora baj, az már inkább gond, hogy ezeknek a szálaknak a nagy részével egyszerűen képtelenek mit kezdeni, és csak a hatásvadászatért, vagy a feszültség felfokozásáért vannak benne – amely után a szép nagyra felfújt lufi sem durran akkorát, mint kellene.  



Szerencsére az írók itt még nem vetették el annyira a sulykot, mint ahogy a későbbiekben, és az első évad (a gyakran vissza-visszatérő hibáktól függetlenül) kifejezetten jól elvan ebben a tartalmas és időnként kissé zavaros mederben. A legjobban úgy lehet jellemezni A gyilkos házat, mint a tradicionális amerikai családi értékek torz tükörképét és kifordítását: a családfenntartó férj és apa, aki folyamatosan kínkeserves harcot vív saját korlátai, vágyai és lelkiismerete ellen, a negyvenes éveiben járó anya, aki képtelen feldolgozni a hasában növekvő gyermeke elvesztését, és fogcsikorgatva küzd, hogy megbocsátson az állandóan félrekacsingató férjének, végül, de nem utolsósorban a kívülálló tinilány, aki majdhogynem megtestesíti mindazokat a negatív dolgokat, amit a kamaszkor rosszabbik oldala jelent – mindegyikük alaposan kidolgozott karakter (részben persze a dicséretre méltó színészi munka miatt is), és mindegyikük egy-egy sajátos darabját jelenti annak a képnek, amely a modern családi értékek és a modern társadalom (nem is annyira) karikaturisztikus rajzát mutatja be. Amikor az emberek egy házban laknak, mégsem ismerik a másikat, mégsem veszik észre a problémákat, mert igazából soha nem is foglalkoznak egymással, és csak élnek, jobban mondva úgy-ahogy tengődnek egymás mellett, a saját gondjaikkal és komplexusaikkal hadakozva. Ugyanakkor az évad vissza-visszatérő motívuma a gyermekáldás témája, mivel az élők és az ebben a világban kísértő szellemek is görcsösen, szakadatlanul utódokra vágynak, mintha ez jelentené számukra a feloldozást és a hőn áhított megváltást.  



Ebből következik a szomorú végkicsengés, egyben a meglepően nyugodt, keserédes happy end, hogy voltaképp a fokozatosan széthulló családot pontosan a tragédiák sora hozza össze, és hogy tulajdonképpen csak azután kezdték el igazán szeretni és megérteni egymást, miután meghaltak. Az egész történetet áthatja egyfajta abszurd-komikus hangulat, nemegyszer nem csupán kifejezetten vicces, de az ember konkrétan a fejét fogja, és heves röhögőgörcsben tör ki, valamint az összességében elmondható, hogy gyakran akkorákat lehet rajta nevetni, mint amekkorákat vígjátékokon soha, és mindig tudják valamivel emelni a tétet – aki tehát azt hiszi, hogy a kandalló előtt pucéran bőgő és recskázó Dylan McDermott az évad csúcspontja, az ne hamarkodja el, várja ki a végét. Voltaképp egy izgalmas és agyat megtornáztató sötét kirakós játéknak is felfogható az első szezon: az American Horror Story nem véletlenül tett szert hírnevére, igaz, hogy rajongótáborának tetemes részét pontosan ennek, illetve a második évadnak köszönheti – üröm az örömben, hogy ezt a színvonalat azóta csak nagyon-nagyon ritkán sikerült megismételni.
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Karácsonyi akciók / ajánlatok
Friss kritikák
Ragyogás (The Shining)
Megőrültem, tehát vagyok.
Terminátor: Sötét végzet (Terminator: Dark Fate)
Megrohadt élő szövet, elrozsdásodott fémváz.
Ad Astra - Út a csillagokba (Ad Astra)
Otthontalanul.
American Horror Story: A gyilkos ház (American Horror Story: Murder House)
Családi értékek.
Joker
Egy megbomlott elméjű kisember vallomásai.