Kritika
Terminátor: Sötét végzet (Terminator: Dark Fate)
Kritika
Megrohadt élő szövet, elrozsdásodott fémváz.
Kezdem rögtön a jó hírrel: ahogy azt előre sejteni lehetett, és ahogy azt az előzetes vélemények sugallták, a Terminátor: Sötét végzet tényleg a legjobb Terminátor-film a második rész óta. A bő 35 éve útjára indult franchise igencsak kitartó gépszörnynek bizonyult, hiszen az abszolút csúcspontnak, sőt, valóságos filmtörténeti klasszikusnak számító Ítélet napja óta próbálják bizonygatni a közönségnek, hogy van még mit mesélni erről a történetről (pedig így a félezredik alkalom után nagyon úgy néz ki, hogy nincs), és az alkotók eme akaratukat minden áron, akár tűzön-vízen, akár a legsűrűbb szarviharon át is képesek végigvinni, miközben figyelembe se veszik a lesújtó, földbedöngölő kritikákat, a komoly pénzügyi buktákat és a rajongók térden állva való elkeseredett könyörgését, hogy hagyják már békében kimúlni ezt a szériát, nem. Tízévente összehoznak legalább kettő új részt, miközben a szomorú igazság az, hogy rajtuk kívül az égvilágon senki sem akar már új Terminátor-filmet – és hogy ebben a sztoriban csak két részre való anyag volt.Szóval ennek fényében az, hogy a T2 utáni egyetlen logikus történetvonal lehetőségét látványosan elbaltázó Gépek lázadása, a jövőbeli háborút töketlen módon felhasználó Megváltás, és az említésre sem méltó Genisys után sikerült végre egy nézhető Terminátor-filmet összeeszkábálni, annyira azért nem egy nagy was ist das, főleg, hogy a franchise jogai visszaszálltak James Cameronhoz, aki mint producer és ötletgazda bábáskodott a produkció felett. De az igazi kérdés az, hogy ennek ellenére volt-e értelme még egy bőrt lehúzni a fémvázról, és újból nekiveselkedni annak, hogy méltó folytatás készüljön az első két felvonáshoz, azaz az „igazi harmadik rész”, ahogy arra sokszor hivatkoztak.Csak annyi a gáz, hogy ez már a negyedik próbálkozás, és egyrészt annak sem túl acélos, másrészt, ennyi gigantikus parasztvakítás után mégis mit nyom a latba, hogy sikerült egy mérsékelten korrekt filmet legördíteni a futószalagról? A válasz (és a tulajdonképpeni rossz hír), hogy sajnos nem sokat.



Bár az előző felvonás rendesen sírba tette a sorozatot, és a rajongók nagy hányada egyszerre sírt fel, hogy „soha többé”, a Sötét végzet azért mégis adott némi okot a bizakodásra. A gyengén pislákoló remény (legnagyobbrészt azért is Cameron jelenléte volt illethető) nem is tart ki túl sokáig, a frencsájz szülőatyjának keze nyoma sem tapasztalható a végeredményen egy-két ritka pillanat kivételével, a forgatókönyv pedig noha meglép néhány merész húzást, az egyiket rögtön az első percekben (amivel le is degradálják az első két rész jelentőségét), a többit a rendezői székben helyet foglaló Tim Miller (Deadpool) rábízza a nosztalgiára, meg a visszarángatott öreg színészekre. Manapság már ez sem meglepő, számtalan nagy múltú sorozat friss darabja támaszkodik a múltra és használja azt fel, ilyen-olyan módokon (lásd Jurassic WorldStar Wars: Az ébredő Erő, vagy az új Halloween), csakhogy a Sötét végzet azt az alapsémát húzza elő újra, amit az előző öt felvonásból négy már megcsinált, és ami már a harmadik epizódban sem működött.Tehát megint kapunk egy pár perces nukleáris tűz utáni jövőt, ahol emberek harcolnak gépek ellen (mondjuk a filmbeli jövőképnek most sincs túl sok köze az első két részben látottakhoz), egy jelenbe visszaküldött hipermodern Terminátort (szó, ami szó, Gabriel Luna a legjobb főboss Robert Patrick óta), egy szintén időgéppel érkezett védelmezőt (Mackenzie Davis hozza, amit kell a gépesített, felturbózott ember szerepében), egy elengedhetetlen autós üldözést (az akciójelenetek nincsenek túlzottan a helyzet magaslatán), néhány klasszikus beszólást, egy rakás kikacsintást és utalást, amely alapján a film akár az első két epizód összeollózott, Tesco gazdaságos remakeje is lehetne.



Miller felmondja a szokásos leckéket, és igyekszik összegyúrni mindent, ami miatt jók voltak a klasszikus filmek (sőt, a későbbi folytatásokból is kölcsönöz néhány azokban működő ötletet), ugyanakkor saját identitást és önálló gondolatokat már nem volt képes adni az alkotásnak.A mai modern világot tükröző témákra (mint pl. az automatizáció és ennek következtében az emberi munkaerő szükségtelensége), vagy a karakterek közti kapcsolatok érzékeny elmélyítésére (hol van már az a szív és az a lélek, ami Az ítélet napját hajtotta…) egyszerűen nincs idő, az újító szándék és a jelenkor követelményeinek való megfelelés is kimerül a divatos PC-vonal erőltetésében, amely során John Connort nyugdíjazzák, helyébe pedig egy „női John Connor”, Natalia Reyes lép, akiről még annyira sem lehet elhinni, hogy egyszer az emberiség megmentője és az ellenállás vezetője lesz, mint amennyire anno Nick Stahlról a T3-ban. Persze 2019-ben fajunk megváltója és messiása nem is lehet más, csakis egy kisebbségi nő, akinek nem holmi „keltetőgép”-szerepet osztott a sors, nem arra rendeltetett, hogy megszülje az emberiség utolsó reményét, hanem, hogy ő maga legyen a megmentő (szinte érzi az ember a rendező és az írógárda szurkáló könyökét az oldalában, látja a szemöldökráncolásukat és hallja a hangjukat, ahogy azt kérdezik, hogy „Ugye érted a lényeget?”), ami végeredményben kevésbé lenne zavaró, ha rendesen megírják a karaktert, erős hátteret adnak neki, karizmatikus jellemet, logikusan felépítik és alátámasztják, hogy miért lesz majd az, aki. Ehelyett csak sablonos szövegekre és Coelhót alulmúló életbölcsességekre futotta.Ebből is látszik, hogy a Sötét végzet maximálisan korunk filmje, mert amíg Cameron úttörő módon helyezte a középpontba főhősnőit, akiknek tényleg erős karakterük és karizmájuk volt, így a nézőnek egy pillanatig sem volt semmilyen kételye bennük, és nem sejtett a dolog mögött semmiféle hiteltelenséget vagy turpisságot, addig itt szinte már kiszúrja az ember szemét, hogy csak azért erőltetik a feminim-vonalat, mert a mai divat így diktálja.



Noha a film hemzseg a hibáktól, azt azért a számlájára lehet írni (mármint azon kívül, hogy sokkal összeszedettebb és intelligensebb, mint az azt megelőző három epizód együttvéve), hogy a nagy öregek azért megteszik a magukét. Arnold Schwarzenegger és Linda Hamilton egyértelműen élvezik a közös rivaldafényt, bár mindketten benne vannak a korban, ez különösen Arnoldnál bukik ki, aki mégiscsak 72 éves, és láthatóan kevésbé bírja már az iramot (a la Stallone és a Rambo V esete), előbbinél ez frappánsan nyilvánul meg (uralja is az öreg a filmet elég rendesen), utóbbi is egészen korrekt, gyakori látványos feszengése ellenére.Csakhogy, mint mondtam, a történtek után mindez egyáltalán nem elég. Bár az első két Terminátor mind a mai napig megállja a helyét (főleg persze a második rész), simán lekörözi a jelenkori blockbusterek legtöbbjét, viszont témájában kissé már avíttas, jobban mondva annyira már nem forradalmi és újszerű, hogy elvigyen a hátán egy önálló, modern epizódot. Manapság, amikor a moziban kéthavonta menekül meg a Föld valami világot fenyegető veszélytől, amikor szuperhősök repkednek össze-vissza, amikor komplett városokat gyalulnak le, és satöbbi, akkor pont egy Terminátor-filmnek nem érezni már a létjogosultságát, és ezen a Sötét végzet érdektelen, semmilyen, súly és tét nélküli akciójelenetei sem segítenek.Valamint a helyzeten tovább ront az a tény, hogy a 28 éve készült második rész a jelenkori technológiához képest szinte gyerekcipőben járó számítógépes trükkjei, vagy akár az eredeti film kézzel felépített díszletei és kaszkadőrmutatványai valahogy még mindig sokkal igazibbnak hatnak, mint eme produkció fröccsöntött műanyag CGI-je.



Szóval bizonyos szemszögből nézve a Sötét végzet valóban a legjobb felvonás Az ítélet napja óta, ugyanakkor egy másikból meg mégsem elég jó, sőt, a sorozat elmúlt 16 évét figyelembe véve kb. olyan, mint halottnak a csók. Az a kevés pozitívum, ami kiemeli a harmadik, negyedik és ötödik rész borzalmasan huszadrangú posványából, arra már nem elég alkalmas, hogy betonbiztos létjogosultságot teremtsen neki. Ezek után is inkább a „jobb lenne, ha el sem készült volna” című súly felé billen a mérleg, bár a legjobb lenne visszaküldeni egy Terminátort a ’90-es évekbe, hogy pofozza oda Cameront az írógéphez, meg a kamerához, hogy csináljon egy normális harmadik részt. Merthogy megint bebizonyosodott, hogy túl magasra lett téve a léc, és ismét értelmet nyert az a megállapítás, hogy a T2 után felesleges bármiféle folytatás. A Sötét végzet is teljesen szükségtelen, de legalább a tendencia javult. Ilyen tempóval a Terminátor 39 már egész jó film lesz.
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Karácsonyi akciók / ajánlatok
Friss kritikák
Ragyogás (The Shining)
Megőrültem, tehát vagyok.
Terminátor: Sötét végzet (Terminator: Dark Fate)
Megrohadt élő szövet, elrozsdásodott fémváz.
Ad Astra - Út a csillagokba (Ad Astra)
Otthontalanul.
American Horror Story: A gyilkos ház (American Horror Story: Murder House)
Családi értékek.
Joker
Egy megbomlott elméjű kisember vallomásai.