Kritika
Az ír (The Irishman)
Kritika
A "szobafestés" mestersége.
Manapság, amikor Hollywood ipari mennyiségben tolja vég nélkül az egykaptafás tucatfilmeket, kifejezetten meglepő, hogy egy olyan volumenű film, mint Az ír, legördülhetett egyáltalán a futószalagról. Elkészülte igazi csoda, nem csupán azért, mert mostanság már tényleg ritkaságszámba mennek az ehhez hasonló visszafogott léptékű, lassabb tempójú produkciók, hanem mert olyan költségekkel és áldozatokkal járt, amelyeket a nagy stúdiók nem igazán szerettek volna bevállalni. Mert egyrészről ott van a 150 millió dollárt kóstáló büdzsé (jórészt a színészek digitális megfiatalítása végett) és a bő lére eresztett, három és fél órás játékidő, amiből nemigen szerencsés sokat levágni, másrészről viszont ott vannak a tények, hogy olyan színészóriásokat sikerült hozzá összetrombitálni, mint Robert De Niro, Al Pacino, Joe Pesci és Harvey Keitel, no meg azt se hagyjuk ki, hogy mindezt Martin Scorsese dirigálása alatt, aki azon kevés veterán rendezők közé tartozik, akik még mindig értik a szakmát, és még mindig képesek korszakos mesterműveket alkotni. Bármennyire is meglepő, még ezen csábító dolgok összessége sem volt elég arra, hogy Az ír egyből zöld utat kapjon, viszont a Netflixnek ez pont kapóra jött, így végül a népszerű streaming szolgáltató felületén, némi limitált mozis bemutatóval (ugyanis a film erősen pályázik néhány Oscarra, aminek ez az egyik kitétele) egybekötve napvilágot láthatott ez a maraton hosszúságú, zseniálisan eljátszott és briliánsan megrendezett gengszter-eposz, ami valljuk be, nagyon-nagyon kellett már a mostani felhozatalba.  



Mondjuk azt nem árt megjegyezni, hogy valóban komoly, ha lehet ezt mondani, kifejezetten meredek vállalkozás volt mozgóképre adaptálni Charles Brandt Hallom, szobafestő vagy című könyvét, amely voltaképp annak a Frank Sheerannek az életrajza (bár a könyvben általa elmondott dolgokat azóta sem sikerült bizonyítékokkal alátámasztani), aki nagyjából harminc évig volt a maffia ír származású bérgyilkosa, amely idő alatt rengeteg embert tett hidegre, köztük az akkori szakszervezetis főnököt, Jimmy Hoffát, akinek eltűnését és feltételezhető halálát amúgy mindmáig sűrű homály fedi. Az tehát, hogy ezt a több évtizedet felölelő életutat Martin Scorsesenek kell vászonra vinnie, legalább annyira értelemszerű, evidens és magától értetődő, mint amennyire nagy kihívás volt feldolgozni ezt a sztorit, ugyanazokkal a színészekkel, több idősíkban játszadozva, úgy, hogy a tempó mindvégig egyenletes maradjon. Persze az tény, hogy ilyen életművel, egy Aljas utcákkal, egy Nagymenőkkel, egy Casinoval, vagy épp egy Wall Street farkasával a háta mögött Scorsesenél alkalmasabb ember nem nagyon létezik a feladatra (nyilvánvalóan De Niro is így gondolta, miután Brandt könyvét elolvasva hosszú évekig győzködte a rendezőt, hogy csináljon belőle filmet), Az ír azonban a felszín alatt sokkal, de sokkal többről szól, mint egy hosszan építkező gengsztersztoriról, amely bűnös férfiak barátságáról, szövevényesen összefonódó sorsáról és egy letűnt korról mesél.  



Többről, mint a XX. századi amerikai történelem fontosabb eseményeiről (Disznó-öbölbéli invázió, Kennedy-gyilkosság), illetve ezek kapcsolatáról a szervezett bűnözéssel. Többről, mint zseniális színészek parádés jutalomjátékáról. Többről, mint egy remek Joe Pesciről, aki mindenki nagy meglepettségére itt nem egy megállíthatatlan, agresszívan robogó gőzgépet, egy megállíthatatlan, minden pillanatban robbanni készülő pszichopata atombomba Tommy DeVitót, vagy Nicky Santorót alakít (ha lehet hinni a szóbeszédnek, így el sem vállalta volna a szerepet), hanem Russell Bufalino maffiafőnököt, egy megfontolt, halk szavú, ha lehet ezt mondani szelíd vezért, aki minden gyengédsége ellenére mégis igazi tekintélyt parancsoló nagy ember, bármikor képes kiadni a gyilkos parancsot, ha úgy hozza a szükség – mert ha valakinek menni kell, akkor menni kell, így működik ez. Többről szól, mint egy szintén brillírozó Al Pacinoról, aki Jimmy Hoffa szerepében bőven kiélhette magát a tőle megszokott intenzitással (Pesci mellett egyértelműen ő vágja zsebre a showt), és kifejezeten üdítő, hogy az utóbbi évek gagyi szerepvállalásai után ismét a régi formáját hozza. Többről szól, mint egy Robert De Niroról, aki Frank Sheeran visszafogott megjelenítésével talán a leghalványabb teljesítményt nyújtja a triumvirátus tagja közül, jól lehet, így sem érheti szó a ház elejét, egyszerűen csak ilyen maga a karakter: nyílegyenes, erős jellem, aki csak teszi a dolgát, igazi hű alattvalója a maffiának, főnökei parancsait egészen addig nem kérdőjelezi meg, amíg meg nem kapja azt a bizonyos utasítást, amely után már tényleg semmi sem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Igen, ezek miatt is nagyszerű film Az ír, de valójában nem ez az igazi lényege.  



Mert miközben Joe Pescit és Russel Bufalinót nézed, azt az embert látod, aki annak idején ifjabb titánként, heves gesztusokkal, hangos szavakkal és gőzerővel söpört mindenkit félre, és nyilvánvalóan várod azt a pillanatot (a múltbéli tapasztalatok alapján), amikor Pesci elveszti a fejét, és dühös üzemmódba kapcsol – csakhogy ez a pillanat sosem jön el. Mert Pesci karakterén keresztül kapjuk meg a jelenkori Martin Scorseset is, aki bőven túl van már élete fénykorán és karrierje csúcspontjain. Nem az a buzgó, gyermeki szenvedéllyel és fiatalos lendülettel felvértezett újhullámos, mint egykor, hanem bölcs, megfontoltabb, ha lehet ezt mondani, öregesebb gondolkodásmóddal élő-lélegző rendező-legenda, aki ezek alapján készíti filmjeit. Ez nem az a Scorsese, aki a Nagymenőket és a Casinot hozta össze, hanem az az életművén elmélázó, az egykori pezsgő lüktetést maga mögött hagyó Scorsese, akinek például a Némaságot is köszönhetjük. Mert miközben nézed Robert De Nirót és Frank Sheerant, ahogy a filmben visszatekint addigi életére, nem tudod nem észrevenni, hogy rajta keresztül lényegében Scorsese is visszatekint saját életművére és karrierjére, számot adva színes, szerteágazó és sikerekkel teli pályafutásáról – Az ír ennek az elszámolásnak a csillogó borítékba becsomagolt búcsúleveleként funkcionál. Szintén Scorseset látod, amikor Al Pacino Jimmy Hoffáját nézed, aki az ’50-es években annyira népszerű volt, mint Elvis, a ’60-as években pedig annyira népszerű, mint a Beatles – csak az amerikai elnöknek volt nála nagyobb hatalmas, mindenki ismerte a nevét, manapság viszont szinte senki sem tudja, hogy kicsoda. A fiatal generáció számára maximum csak egy érdekes lábjegyzet, akárcsak Scorsese. Eredetileg nem akartam szót ejteni az utóbbi pár hétben lezajlott „balhéról”, ami a rendező bizonyos filmekkel kapcsolatos negatív kijelentései miatt tört ki, de azért az elég meredek, amikor a közösségi oldalakon a véresszájú fanboyok Scorsese kimondott szaval alapján (amik közel sem voltak annyira durvák és sértők, mint azt a média feltűntette) úgy leszarozzák a komplett ötven éves életművét, ahogy van – így kerül hát patikamérlegre egy neves rendező karrierje 2019-ben, az interneten.  



De ez csupán csak egy apró lábjegyzet, az összkép szempontjából egyáltalán nem lényeges. Az ír folyamatosan reflektál a valóságra, így egyszerre szól az idő múlásáról, és magának az elmúlásnak a kikerülhetetlen tényéről, ezzel együtt magával hozza azt a szomorú felismerést, hogy minden nagyszerűsége ellenére Scorsese is el fog távozni egyszer, és valószínűleg ezek a legendás színészek is utoljára álltak így össze együtt. Ezért a film a könyvvel ellentétben a fináléban váratlan fordulatot vesz, és miután hosszú órákon keresztül papolt bűnről, gengszterekről, korrupcióról, politikáról és miegymásról, hirtelen az öregedés, az elmúlás, a rengeteg elrontott élet és ezzel együtt a vészesen közeledő halál kerül pellengére. Kifejezetten melankolikus, de minimum szomorú végignézni, hogy azok az egykor életerős és nagyhatalmú keményfiúk demens, megvénült, tolószékes aggastyánokként vegetálnak, és várnak a szinte már-már megváltásként is felfogható halálra. Meglepően szívfacsaró, és jó eséllyel azt fogod majd észrevenni, hogy sajnálod ezeket az embereket, sőt, talán még együtt is fogsz érezni velük – annak ellenére, hogy mindegyikük kezéhez nem kevés vér tapad, és még úgy is ott a gombóc a torkodban, hogy tudod, voltaképp jogos, hogy idejutottak, és megérdemlik azt, ahogy és ahol vannak. Az ír nagyszerűségébe csak a már előbb említett digitális fiatalítás zavar be. Egyrészről érthető, hogy a karakterek fiatalabb verzióinak eljátszásához miért nem szerződtettek fiatalabb színészeket, másrészt viszont a zavaróan sima arcok azzal együtt, hogy ezek mellé nyolcan éves emberek mozgása társul, kifejezetten bizarr és nagyonis szemet szúró összképet adnak. És az sem segít túlzottan a helyzeten, hogy pontosan tudod, hogyan nézett ki pl. De Niro valójában akkor, amikor az általa játszott karaktert láthatjuk bizonyos életszakaszaiban. Az alkotók többször is elmondták, hogy rengeteg régi filmjét megnézték, hogy hitelesen adhassák vissza fiatalkori arculatát, de ennek mégis az lett a vége, hogy De Niro egyáltalán nem úgy néz ki, mint azon éveiben, amiket a filmben meg akarnak jeleníteni.  



Nem véletlen tehát, hogy a digitális fiatalítást még azok is ekézik, akik amúgy kikezdhetetlen mesterműnek tartják a filmet. Az élményt szerencsére nem rombolja le, mert a többi elem bőségesen kárpótol, hovatovább, még azt is nyugodt szívvel merem állítani, hogy idővel meg lehet szokni. Azonban mindehhez jön (vagy inkább jöhetne) még az a keserű adalék, hogy manapság már egyáltalán nem készítenek ehhez hasonló nagyívű, régi iskola szerinti gengszter-eposzt, és emiatt Az ír már alanyi jogon fel van értékelve – de ez inkább már csak felesleges szőrszálhasogatásnak számít. A film nem igazán mestermű, „csupán” egy olyan produkció, amire egyébiránt már nagyon nagy szükség volt. Bár nyilván Scorsese még viszonylag messze van attól, hogy az utolsókat kezdje rúgni, alapjában véve, ha úgy alakulna a dolog (mint ahogy persze nem fog) ennél szebb búcsúfilmet nehezen lehetne elképzelni fél évszázados pályafutásához.
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Friss kritikák
Tőrbe ejtve (Knives Out)
Az utolsó magándetektív.
Six Underground - Hatan az alvilágból (6 Underground)
– Ezek nem ötletek, hanem különleges effektek, Mr. Bay. – Nem értem a különbséget.
Watchmen: Első évad (Watchmen: Season One)
Tamás bátya zsebórája.
Bad Boys - Mindörökké rosszfiúk (Bad Boys for Life)
Rosszfiúkból öregfiúk.
Bad Boys II - Már megint a rosszfiúk (Bad Boys II)
Bayhem, felsőfokon!