Kritika
Watchmen - Az őrzők (Watchmen)
Kritika
Zack Snyder megosztó képregényfilmje, több mint tíz év távlatából.
Nemrégiben töltötte be tizedik életévét Zack Snyder rendező 2009-ben bemutatott képregénymozija, a Watchmen – Az őrzők, amely már premierjekor megosztotta a közönséget, minősége, illetve létjogosultsága mindmáig éles, bár mára kissé lanyhulni látszó vitákat képez a film és a képregény rajongói között. A produkció eléggé vegyes kritikákat kapott, és a pénztáraknál sem aratott különösebb sikert, valamint az utókor köreiben is megoszlanak róla a vélemények. Egyesek (főleg akik az író Alan Moore és a rajzoló Dave Gibbons eredeti művét is szent és sérthetetlen alapvetésként kezelik) a pokolba kívánják, mások korszakos mesterműként tekintenek rá, amelynek köszönhetően kvázi „felnőttek” a szuperhősfilmek, és ami alapjaiban változtatta meg mindazt, amit addig a képregényfilmekről gondoltunk, megint mások már eleve teljesen szükségtelennek tartották, hogy a Watchmenhez bármiféle folytatás, előzmény vagy adaptáció készüljön. Hogy hol is lapul az objektív igazság, az valószínűleg sosem fog kiderülni (ahány ember, annyi vélemény ugye), és nem is az én tisztem, hogy megfejtsem, vajon melyik tábornak van igaza, ugyanakkor szerintem, hangsúlyozom, szerintem, még mielőtt megrohamoznak a véresszájú Snyder-fanok (bár később úgyis megfognak), a Watchmen-film valahol utóbbi két megállapítás, azaz az örökérvényű klasszikus és a tökéletesen felesleges adaptáció szélsősége között létezik félúton. Egyszerre jó és rossz is, más-más okból: jó, mert már az alapanyag is zseniális (és ugyan hogyan is lehetne érdektelen egy olyan adaptáció, ami nagyjából kilencven százalékban leköveti a nagyszerű képregényt), de közben rossz is, a különböző rendezői instrukcióknak és annak hála, hogy az eredeti mű üzenete a filmben úgy ahogy van, kőkeményen félre lett értelmezve.  



Zack Snyder szerény véleményem szerint a jelenkori Hollywood talán legnagyobb kóklerje, de minimum egy megalomán pöcs, aki magát óriási, rendíthetetlen képregénybuzinak tartja, viszont rendre csak azt bizonyítja be, hogy halvány lila fingja sincs a képregényekről, sem a szuperhős-zsánerről, sem pedig azok karaktereiről. Nála a tudomány megáll a fél Metropolist lezúzó Supermannél, aki jobb híján eltöri ellenfele nyakát (mondanom sem kell, hogy ez mennyire szemben áll kb. mindennel, amiről úgy összességében szól ez a figura), az ártatlan gyerekek haláláról filozofáló Kent papánál, és a totál agyhalott Batmannél, aki ahhoz képest, hogy elvileg a világ legnagyobb detektívje, a film utolsó harmadában jön rá, hogy végig megvezették (igaz, akkor sem magától). Snyderre azonban ettől függetlenül is ráaggatták a mostanság divatos „visionary director” jelzőt (lásd még Ang Lee-t, aki eme „státusz” megszerzése óta nem tudott egy értelmes filmet összerakni), ezzel pedig jóval nagyobb hype és hírverés járt, mint amennyi valójában kijárt volna neki. A 2004-es Holtak hajnala remakenél James Gunn remek forgatókönyvéből dolgozott (és az végeredmény tényleg zseniális lett), a 300-ban pedig egy az egyben, oldalról oldalra leforgatta filmre a képregényt, ami őszintén szólva annyira azért nem nagy kunszt, ráadásul nem is túl eredeti, hiszen Robert Rodriguez két évvel korábban már megcsinálta ugyanezt a Sin City-vel.  



Ennek ellenére nem mondanám Snydert túlértékeltnek (alapból utálom ezt a szót), mivel Az acélember és a Batman Superman ellen után (bár valójában már az Álomháborúnál kipukkadt a Snyder-lufi) félig-meddig a helyére került szakmailag. Persze lehet vitatkozni a véleményemmel, de azért mindenki tegye fel magának a kérdést: ha tényleg olyan zseniális rendező, akkor miért tart a DC-filmuniverzum ott, ahol? Ami a sorozatos anyagi és kritikai bukások után még mindig nem talált magára igazán (bár ez ugyanannyira, ha nem jobban David S. Goyer sara is, akit igazán katapultálhatnák már mindenhonnan, ami film és sorozat), noha valamicskét már javult a helyzet, de az elején még nagyon is egységesnek és összefüggőnek megálmodott univerzum egyre inkább széjjelebb húz. Ettől függetlenül azért van egy kis réteg, aki mindmáig isteníti, valószínűleg ezeknek a rajongóknak egy része (akik amúgy közel sincsenek annyian, mint azt a filmes portálok beállítják) követeli vinnyogva Az Igazság Ligája Snyder Cutját is – amit egyébként igazán kiadhatnának már, hogy végre véget érjen ez a neverending story. Eszemben sincs azt állítani Snyderről, hogy ne lenne nagy képregényolvasó, ahogy azt sem, hogy nem szereti a Watchment (nyilván hatalmas szerelemprojekt volt ez neki, ezt kár is lenne kétségbe vonni), de hogy nem érti teljes mértékben a történet lényegét, az biztos. Bár egy ponton mégis megkérdőjelezném rajongói státuszát, mivel Moore és Gibbons eredeti művénél kevés olyan képregény van, amely ennyire szorosan kapcsolódna saját művészeti ágához, és több mint valószínű, hogy nincs még egy olyan sztori, mely ennyire képregényre termett. Így ez kissé elhitelteleníti azt, hogy Snyder valóban akkora képregénybuzi lenne-e, mint azt állítja magáról, hiszen minden valamire való képregénybuzi eleve tudja, hogy a Watchmen, ha nem is megfilmesíthetetlen, de teljességgel felesleges megfilmesíteni.  



Tudták ezt azok a rendezők is, akik az évek során (mivel a filmet már 1986 óta tervezték, még a képregény első számának a megjelenése előtt) felkarolták a projektet, majd különböző okok miatt (vagy a bicskájuk tört bele, vagy mert túl nagynak gondolták ezt a sztorit egy egész estés mozifilmhez) dobbantottak is a direktori székből. Tudta ezt Terry Gilliam is, aki nyíltan kimondta, hogy ezt az alapanyagot egyszerűen nem lehet vászonra vinni – én inkább azt mondanám, hogy lehet, ámde végeredményben szükségtelen. A Watchmen a ’80-as évek végén megreformálta az egész képregényipart, és egy teljesen új fejezetet (mit fejezetet, egy komplett korszakot) nyitott a szuperhősműfajban, mindezt úgy, hogy kvázi görbe tükröt mutatva neki teljesen kifigurázta és dekonstruálta azt. Az addigi 50 éves szuperhős-kultusz cinikus kiforgatása lett, annak összes figurájának és műfaji toposzának kiparodizálásával, és a szuperhős-képregények fájdalmasan, sőt már-már szánalmasan realisztikussá tételével együtt. Alan Moore a hideg és kemény földre rántotta le az egész műfajt, amely ennek (és még néhány, szintén korszakalkotó címnek) köszönhetően olyan hatalmas mérföldkövet tett a modernizáció és a felnőtté válás felé, hogy a mai napig erősen meghatározza a szuperhős-képregények zsánerét – paradox módon pont úgy, hogy gyakorlatilag lerombolta azt. Ennél fogva a Watchmen a lehető legmesszebb áll attól, hogy rá lehessen sütni azokat a jelzőket, amiket az átlagos szuperhős-képregényekre úgy általában – azaz, hogy hatásvadász, pozőr, divatos és menő lenne.  



Ezzel csak annyi a bibi, hogy a film pont olyan akar lenni, amilyen a képregény sose volt – azaz hatásvadász, pozőr, divatos és menő. Lelki szemeimmel szinte látom magam előtt Snydert, amint (ahhoz képest, hogy állítólag a Watchmen a kedvenc képregénye, amit annyira tisztel…) a füzeteket olvasva azon agyal, hogyan tehetné a képkockákat trendivé és coollá, aztán, mint ahogy egy hiperaktív, piromániás gyerek tologatja ide-oda a játékkatonákat, szájhanggal lövöldözést és robbanást imitálva, úgy terelgeti a színészeket és a kamerát, hogy minden egyes beállítás a lehető legakciódúsabb, legszexisebb és legtrendibb legyen, amilyet csak el lehet képzelni – természetesen a dögös pózolásokkal és a kötelező lassításokkal egybekötve. Merthogy kb. ennyi jött le neki egy olyan képregényből, ami amúgy a komplett szuperhős-kultusz teljes deheroizálása. Ettől a görcsösen sulykolt trendiségtől így inkább kínos lesz az összkép, ha nem egyenesen ciki. Mert Alan Moore története annyira képregényre termett, annyira a kilencedik művészeti ág egyik fontos zsáneréről szól, hogy saját közegéből kiszakítva és vászonra adaptálva egyszerűen nem klappol össze, nem jön át a sztori lényege, főleg nem 22 évvel a képregény megjelenése után. Így hát nem is csoda, hogy a nézők legtöbbje nem nagyon tudott vele mit kezdeni – és nem csupán arról van szó, hogy a Watchmen gyökeresen más az átlag képregény-adaptációknál, hanem hogy ez a sztori, ez a téma nem vászonra való.  



Ez legjobban (mármint a pozőrködésen, a ciki jelmezeken és a filmtörténelem egyik legröhejesebb szexjelenetén kívül) a Black Freighteres közjátékok során ütközik ki igazán. Ugye a kalózos képregény az eredeti műben remek keretet adott a sztorinak, sokszor annak metaforája vagy épp ellenpontja volt, párhuzamosan működött vele együtt (és főleg Adrian Veidt karakterívével), ezzel szemben a filmben nem jön át igazán a jelentősége, és olyan érzést kelt, mintha csak feleslegesen húzná az amúgyis hosszú (pontosabban 215 perces) Ultimate Cut játékidejét – bár gyönyörűen animált, szépen megrendezett jelenetek, Gerard Butler jellegzetes, dörmögős szinkronhangja is sokat tesz hozzá a hangulathoz. És ha már a látványnál tartunk: felmerül a kérdés, hogy az alapanyaghoz való ragaszkodáson és a ráhúzott lakkozáson felül vajon mit tud érdemben hozzáadni a film a képregényhez – és ha Snyderről van szó, a választ a különböző audiovizuális eszközök területén kell keresni. Merthogy az vitathatatlanul a film számlájára írható, hogy a látvány működik benne, sőt, kimerem jelenteni, hogy Doctor Manhattan Marson történő elmélkedése/visszaemlékezése talán még a képregényes megfelelőjét is lekörözi. A narráció, a zene, a vágás és a képi megjelenítés bámulatos fúziója ez, ami szó szerint gyönyörű, mesteri és már-már könnyfakasztó. Azért van annak egy bizonyos euforikus hatása, amikor a fanatikus Watchmen-rajongó látja megelevenedni azoknak a paneleknek a sokaságát, amik feledhetetlenül beleégtek az agyába, és élő lélegző karakterektől hallja azokat a kultikus mondatokat, amiket azelőtt csak olvashatott.  



Mondjuk ettől függetlenül a casting is megér egy misét, Jeffrey Dean Morgan és Jackie Earle Haley kivételével. Előbbi valósággal lubickol a Komédiás bőrében, magabiztosan hozza azt a figurát, aminek eljátszására született – azaz a nárcisztikus, pszichopata szemétládát. Utóbbi karrierjének legjobbját nyújtja (fel is kapták Haley-t egy kicsit ez után a film után), még ha a tolmácsolásában Rorschach kevésbé sztoikus, mint a képregényben. Azonban Morganen és Haley-n kívül nincs említésre méltó teljesítmény: Billy Crudup Doctor Manhattanként alapból nem kapott sok lehetőséget (hiszen a film nagy részében gyakorlatilag egy CGI-bábu), Patrick Wilson Éji Bagolyként teljesen sematikus, Malin Akerman Selyem Kísértetként kb. annyi figyelmet érdemel, mint amennyit én szenteltem neki ebben a cikkben, a legnagyobb kihagyott ziccer pedig egyértelműen Adrian Veidt, azaz Ozymandias, akinek Matthew Goode képtelen volt értékelhető karizmát kölcsönözni – ami külön szomorú annak fényében, hogy ha valakinek, akkor ennek a karakternek igazán sziporkáznia kellett volna, így viszont egy elpuskázott lehetőség, aki sokkal jobb színészt érdemelt, mint amilyet kapott.  



Viszont, ahogy korábban írtam, összességében a Watchmen egyáltalán nem rossz film. Csakhogy, ami jó benne, az nagyrészt a képregény érdeme, nem pedig Snyderé, főleg nem ezzel a látásmóddal. Mert az komolyan bámulatos, hogy panelről panelre leforgatták a képregényt, a filmnek még sincs semmi köze az alapanyag szellemiségéhez. Ezért nehéz is bárkinek ajánlani: akik olvasták Moore eredeti művét, azok nyilván ismerősen érzik magukat ebben a közegben és könnyebben befogadják az élményt, ahogy a félreértelmezett gondolatokból, még ha bajosan is, de ügyesebben kihallják a lényeget, a laikusoknál azonban bonyolultabb a helyzet. Bár ebből a szempontból nem lett felesleges a film, mivel rengeteg embert vett rá arra, hogy beszerezzék és elolvassák a képregényt – már csak ezért megérte elkészíteni. Sokan persze rögtön hatalmas mérföldkőnek kiáltották ki, amely után a képregényadaptációkat elkezdték tényleg komolyan venni, és ami után már „semmi sem lesz ugyanolyan”, ezzel csak annyi a gond, hogy ez egy évvel korábban már összejött A sötét lovagnak. Valamit viszont tényleg elindított a film, mert az elmúlt tíz esztendőben rendesen felpörgött a Watchmen brand: videojáték, előzmény-sztori (beszédes, hogy ehhez a szakma akkori legnagyobb nagyágyúit szerződtették le, a képregény mégsem tudott igazán jóvá és maradandóvá válni), majd az eredeti sztori mintegy folytatásaként beharangozott Doomsday Clock, amelyben Moore karaktereit beintegrálták a DC-univerzumba (ha itt érzel némi ellentmondást, az nem véletlen), legvégül pedig ott van még a tavaly debütált HBO-s tévésorozat, amely szintén a képregény örökségét hivatott tovább vinni – de erről majd egy külön cikkben.  



Tehát a Watchmen nem tudott megmaradni a ’80-as években (ami azt illeti, azért meglepően sokáig kibírták, hogy ne piszkálják meg), kérdés hogy mégis mennyire van értelme bolygatni ezt a megkerülhetetlen alapvetést. Mert alapjában véve már erre a filmre sem volt akkora szüksége a világnak, és ezen túl talán szőrös szívvel be kellene látni, hogy Moore és Gibbons alkotása annyira kerek, annyira lezárt egységes egész, hogy ahhoz semmi értelme folytatást, előzményt, vagy bármi mást készíteni. Mondjuk nem mintha az ilyen és ehhez hasonló tények bármikor is kedvét szegték volna Hollywoodnak…
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
A platform (El hoyo)
A vertikális kapitalizmus elembertelenítő hatásai.
Tyler Rake: A kimenekítés (Extraction)
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Bloodshot
Vérgagyi Vérlövés? Majdnem.
Úriemberek (The Gentlemen)
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csudasztikus felszabadulása) (Birds of Prey (and the Fantabulous Emancipation of One Harley Quinn))
Erős Nők, Akiknek Nincs Szükségük Férfiakra!