Bad boys, bad boys, watcha gonna do, watcha gonna do, when they come for you. Csak néhány olyan sor, amit az égvilágon senkinek sem
kell bemutatni, aki a ’90-es években, vagy épp a 2000-es évek első felében volt
általános iskolás. A pattogós mondatokat megéneklő Inner Circle nevű együttes
fülbemászó, rádióban agyonjátszott slágere eredetileg a Cops híres/hírhedt, ámde nálunk mérsékelt sikerrel vetített rendőrös valóságshow
főcímdalaként vált népszerűvé, ugyanakkor a legtöbben (főleg itthon) mégis az
1995-ös Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk? című mozifilmből ismerik, amely
akkoriban iszonyatosan menő volt, ezzel kár is lenne vitába szállni. Régmúlt
fiatalkorunk egyik legmeghatározóbb alkotásának számított, olyan piedesztálra
emelt akciófilmnek, amit egyszerűen ciki volt nem ismerni, valóságos szégyennek
minősült, ha valaki nem látta, és amit ugyanolyan lelkesedéssel néztünk meg
ezredjére is (szerencsére ebben a különböző kereskedelmi tévécsatornák is nagy
segítségére voltak az embernek), hogy aztán másnap első számú beszédtéma legyen
a suliban. Mert bár valódi filmbuziként tényleg minden szirszart megnéztünk
gyerekként (és minden jó is volt, mert ugye gyerekként minden jó, ez
alapszabály), a Bad Boysnál akkor és ott tényleg nem létezett jobb és
menőbb film. Nagyszerűségét, népszerűségét és kultikus státuszát csakis
egyetlen egy film tudta megközelíteni: pont a második rész, ami egyúttal új
szintre is emelte a látványos akciójelenetekkel operáló buddy movie-k
féktelenségét. De ez már egy másik történet.
A Bad Boys a manapság már a harmadik világháborút idéző akciójelenetek koronázatlan királyának és az igényes blockbusterekre vágyó nézők legrosszabb rémálmának, Michael Baynek az első filmje volt. Emberünk itt még közel sem nyomta annyira fullba a kretént, mint mostanában, és nem azért rendezett filmet, hogy a forgatáson felrobbantott autókra, épületekre, helikopterekre és járókeretekre maszturbáljon – ha már ott sertepertélt a díszletek között, megpróbálta kihozni magából a maximumot. Az eredmény pedig a ’90-es évek egyik leglazább és legdögösebb akciófilmje lett, amit egyértelműen a Miami Vice és a Halálos fegyver farvizén úszva alkottak meg – kőkeményen hozza is a kortárs haverfilmek szinte tapintható, vágható (és sajnos ma már tényleg visszahozhatatlan) ’90-es évekbeli feelingjét. Sőt, még ennél is többet: megkockáztatom, hogy a Bad Boys annyira ’90-es évek, hogy még a valódi ’90-es évek sem volt ennyire ’90-es évek. A történet szokás szerint nem nagy szám, de ahogy a korabeli akciófilmek úgy kilencvenkilenc százalékában, úgy itt sem ez a fő hajtóerő: adott két Miamiban tevékenykedő szuperzsaru, Mike Lowrey és Marcus Burnett (Will Smith és Martin Lawrence tolmácsolásában, de róluk majd később), akik komoly pácba kerülnek, miután egy bűnbanda meglovasítja a rendőrkapitányságról azt a százmillió dollár értékű kokaint, amit anno még ők foglaltak le. A páros feladata tehát, hogy végére járjon az ügynek, amibe nemsokára egy fiatal lány is belekeveredik, aki azonosítani tudná az elkövetőket – szóval megindul az élet-halál harc, repkedő golyók, bunyók, autósüldözések, és minden más, ami egy valamire való ’90-es évekbeli akciómozihoz kell.
Mostanság már a nyolcvankettedik robotos zúzás és a megszámlálhatatlanul sokadik agyonvágott, széteffektezett suttyó zúzdapornó után kifejezetten meglepő, hogy voltak olyan idők, amikor Bay még nem rendelt mindent alá a látványnak, és filmjeinek szereplői még nem a túltolt giccset és az amcsi nyálat voltak hivatottak kiszolgálni, valamint volt karizmájuk, tudtak érdekesek lenni, és nem utolsó sorban, vitték előre a cselekményt, nem csak sodródtak egyik akciójelenetből a másikba. Szinte hallom a fiatalabb generáció értetlenkedését, akik csodálkoznak azon, hogy létezett egyáltalán olyan világ, amiben nem övezte közutálat Bay nevét a szakmán belül (mondjuk ezért ő is tett, nem is keveset), és amiben még számítottak a filmjeiben a karakterek. Micsoda? Hogy karakterek egy Michael Bay-filmben? What the fuck? Pedig tényleg ez a helyzet: a Bad Boys teljes mértékben a két főhősre összpontosít, Bay pedig maximálisan rájuk bízza a filmet, amiből természetesen a lendületes és tempós akciók sem maradnak ki, ugyanakkor pont azért lettek lendületesek és tempósak, mert kellőképp hagyták kibontakozni a színészeket, akik ráadásul képesek is voltak elvinni a hátukon a produkciót. Mi sem jobb bizonyíték erre az, hogy legtöbbször csak improvizáltak, feldobva ezzel az állítólag kissé semmilyen forgatókönyvet.
Ahogy korábban említettem, a Bad Boys alapból is ízig-vérig magán viseli a hasonszőrű zsarufilmek és buddy movie-k összes tulajdonságát, sablonját és kliséjét: hangulatos naplemente-képek, narancssárga szűrővel felvett égboltok, kék fényekben és árnyalatokban úszó éjszakai jelenetek, korabeli ruhák és gyors kocsik, bazinagy puskák, néhány, akkoriban népszerű hip hop nóta, és gyerekkorunk legszebb VHS-emlékeit idéző filmzene, a kötelezően elnyújtott elektromos gitár hangzással. De a pálmát mégis Will Smith és Martin Lawrence halhatatlan párosa viszi el (külön fun fact, hogy utóbbi szerepel első helyen a film stáblistáján), karaktereik azonban már önmagukban hatalmas kilsék. Ott van ugye a vakmerő, kissé őrült adrenalin-függő nőcsábász (természetesen Smith, ki más), aki nem bír úgy létezni, hogy ne lőjön szét mindent, ne verjen le minden rosszfiút, és ne csináljon őrült kaszkadőrmutatványokat, amikkel folyton-folyvást saját életét kockáztatja – viszont ő ezt piszkosul élvezi. Többek közt agyára megy a kissé visszafogottabb társának is (Lawrence nem egy első osztályú színész, de ezt a figurát mintha ráöntötték volna), aki inkább a nyugalmat, a békés családi életét és a normálisabb rendőri munkát részesítené előnyben, de mindig rájön, hogy rossz rendezvényen van: pánikol, rikácsol és veszekszik, állandóan a szívéhez kap a húzós helyzetekben (és persze állandóan ki akar lépni a rendőrség kötelékéből), de végül mégis odateszi magát az igazán rázós helyzetekben, és minden tekintetben felnő adrenalin-függő társához. Ismerős?
A zsarufilmek szubzsánerének megkerülhetetlen alapvetései ezek, és ezen a ponton talán a forgatókönyvírók is úgy gondolták, hogy nem ártana valamivel feldobni a megszokott macsó akcióhős és az „öreg vagyok én már ehhez a szarhoz” társ (aki rendszerint néger) kombóját. És mi lehet jobb egy nagydumás komikus néger karakternél? Hát kettő! A fényes rap-karriert és néhány kisebb filmszerepet magáénak tudó Will Smith (aki igazából a Kaliforniába jöttem című népszerű tévésorozat miatt kapta meg a szerepet), és az akkor még szinte ismeretlen, elsősorban stand up humorista Martin Lawrence ütős párost alkotva került be a filmipar élvonalába, az már más kérdés, hogy mit kezdtek a hirtelen jött reflektorfénnyel. Mert amíg Smith a ’90-es és a 2000-es évek talán legnagyobb filmsztárja lett, addig Lawrencenek nem igazán jött össze a bravúr (bár mostanában Smith sem igazán brillírozik), de ettől függetlenül a Bad Boysban mindketten tarolnak, és csont nélkül hozzák a feelgood stílust. A végén persze elszabadul a pokol, és röpködnek a golyók, robban minden, és eközben nyilván baromira hatásvadász lesz az egész, de Bay ment már sokkal, de sokkal rosszabbul is, sőt, itt igazán jó érzékkel építi fel az akciójeleneteket, a meneküléstől kezdve, a diszkós lövöldözésen és Smith ominózus kigombolt inges rohanásán át, a finálé repteres leszámolásáig bezárólag.
A Bad Boys tehát egyáltalán nem akarja megváltani a világot, nem tör nagy babérokra, és szerencsére éppen annyira ambiciózus, mint amennyire kell. Klasszikus sosem lesz belőle (minden gyermekkori rajongásom ellenére is be kell ezt látni), azonban ha egy kellemes, délutáni kikapcsolódásra vágyik az ember, akkor ezt a filmet bármikor le lehet venni a polcról, hogy újra megnevettessen minket Will Smith és Martin Lawrence elnyűhetetlen duója. Mert hát nélkülük mi lenne velünk és a rosszfiúkkal?
A Bad Boys a manapság már a harmadik világháborút idéző akciójelenetek koronázatlan királyának és az igényes blockbusterekre vágyó nézők legrosszabb rémálmának, Michael Baynek az első filmje volt. Emberünk itt még közel sem nyomta annyira fullba a kretént, mint mostanában, és nem azért rendezett filmet, hogy a forgatáson felrobbantott autókra, épületekre, helikopterekre és járókeretekre maszturbáljon – ha már ott sertepertélt a díszletek között, megpróbálta kihozni magából a maximumot. Az eredmény pedig a ’90-es évek egyik leglazább és legdögösebb akciófilmje lett, amit egyértelműen a Miami Vice és a Halálos fegyver farvizén úszva alkottak meg – kőkeményen hozza is a kortárs haverfilmek szinte tapintható, vágható (és sajnos ma már tényleg visszahozhatatlan) ’90-es évekbeli feelingjét. Sőt, még ennél is többet: megkockáztatom, hogy a Bad Boys annyira ’90-es évek, hogy még a valódi ’90-es évek sem volt ennyire ’90-es évek. A történet szokás szerint nem nagy szám, de ahogy a korabeli akciófilmek úgy kilencvenkilenc százalékában, úgy itt sem ez a fő hajtóerő: adott két Miamiban tevékenykedő szuperzsaru, Mike Lowrey és Marcus Burnett (Will Smith és Martin Lawrence tolmácsolásában, de róluk majd később), akik komoly pácba kerülnek, miután egy bűnbanda meglovasítja a rendőrkapitányságról azt a százmillió dollár értékű kokaint, amit anno még ők foglaltak le. A páros feladata tehát, hogy végére járjon az ügynek, amibe nemsokára egy fiatal lány is belekeveredik, aki azonosítani tudná az elkövetőket – szóval megindul az élet-halál harc, repkedő golyók, bunyók, autósüldözések, és minden más, ami egy valamire való ’90-es évekbeli akciómozihoz kell.
Mostanság már a nyolcvankettedik robotos zúzás és a megszámlálhatatlanul sokadik agyonvágott, széteffektezett suttyó zúzdapornó után kifejezetten meglepő, hogy voltak olyan idők, amikor Bay még nem rendelt mindent alá a látványnak, és filmjeinek szereplői még nem a túltolt giccset és az amcsi nyálat voltak hivatottak kiszolgálni, valamint volt karizmájuk, tudtak érdekesek lenni, és nem utolsó sorban, vitték előre a cselekményt, nem csak sodródtak egyik akciójelenetből a másikba. Szinte hallom a fiatalabb generáció értetlenkedését, akik csodálkoznak azon, hogy létezett egyáltalán olyan világ, amiben nem övezte közutálat Bay nevét a szakmán belül (mondjuk ezért ő is tett, nem is keveset), és amiben még számítottak a filmjeiben a karakterek. Micsoda? Hogy karakterek egy Michael Bay-filmben? What the fuck? Pedig tényleg ez a helyzet: a Bad Boys teljes mértékben a két főhősre összpontosít, Bay pedig maximálisan rájuk bízza a filmet, amiből természetesen a lendületes és tempós akciók sem maradnak ki, ugyanakkor pont azért lettek lendületesek és tempósak, mert kellőképp hagyták kibontakozni a színészeket, akik ráadásul képesek is voltak elvinni a hátukon a produkciót. Mi sem jobb bizonyíték erre az, hogy legtöbbször csak improvizáltak, feldobva ezzel az állítólag kissé semmilyen forgatókönyvet.
Ahogy korábban említettem, a Bad Boys alapból is ízig-vérig magán viseli a hasonszőrű zsarufilmek és buddy movie-k összes tulajdonságát, sablonját és kliséjét: hangulatos naplemente-képek, narancssárga szűrővel felvett égboltok, kék fényekben és árnyalatokban úszó éjszakai jelenetek, korabeli ruhák és gyors kocsik, bazinagy puskák, néhány, akkoriban népszerű hip hop nóta, és gyerekkorunk legszebb VHS-emlékeit idéző filmzene, a kötelezően elnyújtott elektromos gitár hangzással. De a pálmát mégis Will Smith és Martin Lawrence halhatatlan párosa viszi el (külön fun fact, hogy utóbbi szerepel első helyen a film stáblistáján), karaktereik azonban már önmagukban hatalmas kilsék. Ott van ugye a vakmerő, kissé őrült adrenalin-függő nőcsábász (természetesen Smith, ki más), aki nem bír úgy létezni, hogy ne lőjön szét mindent, ne verjen le minden rosszfiút, és ne csináljon őrült kaszkadőrmutatványokat, amikkel folyton-folyvást saját életét kockáztatja – viszont ő ezt piszkosul élvezi. Többek közt agyára megy a kissé visszafogottabb társának is (Lawrence nem egy első osztályú színész, de ezt a figurát mintha ráöntötték volna), aki inkább a nyugalmat, a békés családi életét és a normálisabb rendőri munkát részesítené előnyben, de mindig rájön, hogy rossz rendezvényen van: pánikol, rikácsol és veszekszik, állandóan a szívéhez kap a húzós helyzetekben (és persze állandóan ki akar lépni a rendőrség kötelékéből), de végül mégis odateszi magát az igazán rázós helyzetekben, és minden tekintetben felnő adrenalin-függő társához. Ismerős?
A zsarufilmek szubzsánerének megkerülhetetlen alapvetései ezek, és ezen a ponton talán a forgatókönyvírók is úgy gondolták, hogy nem ártana valamivel feldobni a megszokott macsó akcióhős és az „öreg vagyok én már ehhez a szarhoz” társ (aki rendszerint néger) kombóját. És mi lehet jobb egy nagydumás komikus néger karakternél? Hát kettő! A fényes rap-karriert és néhány kisebb filmszerepet magáénak tudó Will Smith (aki igazából a Kaliforniába jöttem című népszerű tévésorozat miatt kapta meg a szerepet), és az akkor még szinte ismeretlen, elsősorban stand up humorista Martin Lawrence ütős párost alkotva került be a filmipar élvonalába, az már más kérdés, hogy mit kezdtek a hirtelen jött reflektorfénnyel. Mert amíg Smith a ’90-es és a 2000-es évek talán legnagyobb filmsztárja lett, addig Lawrencenek nem igazán jött össze a bravúr (bár mostanában Smith sem igazán brillírozik), de ettől függetlenül a Bad Boysban mindketten tarolnak, és csont nélkül hozzák a feelgood stílust. A végén persze elszabadul a pokol, és röpködnek a golyók, robban minden, és eközben nyilván baromira hatásvadász lesz az egész, de Bay ment már sokkal, de sokkal rosszabbul is, sőt, itt igazán jó érzékkel építi fel az akciójeleneteket, a meneküléstől kezdve, a diszkós lövöldözésen és Smith ominózus kigombolt inges rohanásán át, a finálé repteres leszámolásáig bezárólag.
A Bad Boys tehát egyáltalán nem akarja megváltani a világot, nem tör nagy babérokra, és szerencsére éppen annyira ambiciózus, mint amennyire kell. Klasszikus sosem lesz belőle (minden gyermekkori rajongásom ellenére is be kell ezt látni), azonban ha egy kellemes, délutáni kikapcsolódásra vágyik az ember, akkor ezt a filmet bármikor le lehet venni a polcról, hogy újra megnevettessen minket Will Smith és Martin Lawrence elnyűhetetlen duója. Mert hát nélkülük mi lenne velünk és a rosszfiúkkal?
