Kritika
Bad Boys II - Már megint a rosszfiúk (Bad Boys II)
Kritika
Bayhem, felsőfokon!
Szerintem a többségnek egyáltalán nem mondok újat azzal, és talán még a legnagyobb rajongók is vita nélkül elismerik azt a vitathatatlan tényt, hogy Michael Bay egy óriási seggfej. Meglátszik ez filmjeinek nagy részén is (különösen mostanában), amelyek legtöbbje tényleg felér minimum egy 9/11-hez hasonló merénylettel a kritikusok, a sznobok, a nagy utálók, a jóízlés, meg úgy minden olyan ellen, ami az ő megalomán, epilepsziás rohamtól vergődő, ha lehet ezt mondani „korlátolt” elméjében maga az ellenség, a hatalmas patás ördög, aki nem hajlandó megérteni és elismerni az ő, általa valószínűleg mesterinek, non plus ultrának gondolt életművét. A Bad Boys II-t sem lehet másképp értelmezni, mint egy C4-es plasztikbombába csomagolt hadüzenetet, amelyben Bay full bunkó üzemmódba kapcsolva tarol le mindent, ami normális, szent és sérthetetlen a filmiparban, meg úgy en bloc az emberi értékrendszerben. Olyan vehemens, fej- és észnélküli tempóban, annyira erkölcstelenül, gátlástalanul, tahó módon és brutális stílusban tálalva, hogy a kritikusok kihányják a belüket is, a szemérmes nézők és az érzékeny mimózalelkűek elszörnyülködjenek, és szívükhöz kapjanak, a kisgyermekes szülők pedig kiakadva, sápadt arccal fogják be a kis trónörökös összes szemét és fülét. Mert a Bad Boys II-nél nagyobb és suttyóbb trollkodást (különösen a nyári blockbusterek világában) nem nagyon élt még Hollywood.  



Most mondhatnám azt, hogy Bay akkoriban még ismerte az arányokat, és tudta is megfelelően keverni őket, de… a fenébe, mondom is! Mert az egyébként is bevett dolog, hogy egy hosszú karriert megért rendező idősebb korában talán már nem készít annyira jó és nívós filmeket, mint pályája elején, és ebből egyenesen következik az, hogy vagy ennek ellenére is képes értékelhető, de másmilyen munkákat letenni az asztalra, vagy eltűnik a csapnivaló produkciók süllyesztőjében, de Baynél, aki gyakorlatilag karrierje során, egy-két kivételtől eltekintve csak buta zúzásokat csinált, egy kicsit máshogy nyilvánult meg. A Bad Boys első része karrierindító filmnek még egész jó volt, ezt követte A szikla, messze a legjobb és legérettebb rendezése (mindmáig rejtély, hogyan tudta ezt így, ilyen jól összehozni), amivel szintet is léphetett volna, de ezt követte az Armageddon és a Pearl Harbor, amik bár pénzügyileg óriási sikerek lettek, a kritikusok nem győztek rájuk tüzet okádni. De direktorunkat sem kellett félteni, mert ezután, válaszként a rengeteg sárdobolásra, csak elegánsan felmutatta a középső ujját, ezzel közölve, hogy mindenki elmehet a jó büdös picsába. És bármennyire is meglepő, tényleg voltak olyan idők, amikor ez baszottul jól működött. Mondjuk már az Armageddon is messziről szaglott a férfitesztoszterontól, a férfigiccstől és a „mindenki bekaphatja” attitűdtől (most komolyan, mondja azt valaki, hogy nem ez a ’90-es évek legnagyobb, legvagányabb kultfilmje, ami mellesleg nyíltan felvállalja, hogy rossz), de a Bad Boys II olyan pusztító hadjárat a jóízlés ellen, hogy a fal adja a másikat. És mégis: kicseszett szórakoztató!  



Ugye van az a népszerű meglátás, hogy Bay valójában a serdülő tiniknek készíti a filmjeit. Tudjátok, annak a pattanásos, magömléses korosztálynak, akik reggeltől estig nyomják a videojátékokat, mindig minden helyzetben lazának és menőnek akarnak tűnni, akiknél feszt üvölt max hangerőn a rap- és rockzene a hifiből (bár a Bad Boys II idején ennek a két műfajnak az együtt említése a legtöbbeknek dekódolhatatlan volt), és már bőven érdeklődnek a női nem iránt, és ezt a falukra kiragasztott plakátok is alátámasztják. Akiknek igazából tökmindegy mi a sztori, csak legyen benne jó sok lövöldözés, lehetőleg robbanjon fel minden, öt percenként legyen egy akciójelenet, ezerrel pörögjön a mészárszék, magasra hágjon az erőszak, és legfőképp legyen benne jó sok poén, a polkorrektséget a lehető legnagyobb mértékben ignorálva. A Bad Boys II tökéletesen kiszolgálja ezeket az igényeket – tulajdonképpen minden akció-fanatikus megtestesült vágyálma, ami hosszú ideig az utolsó grandiózus és féktelen akcióbomba volt Hollywoodban. Pörgős? Az nem kifejezés: egymást váltogatják a durvábbnál durvább csihipuhik, az alaphangulatot megadó Ku Klux Klános bevezetőtől kezdve, a Mátrix: Újratöltve hasonló jelenetének méltó vetélytársaként szolgáló autósüldözésen, a Szemtől szembent idéző utcai lövöldözésen, és egyéb golyózáporokon át, fél Kuba letarolásáig bezárólag – a legalább fél tucat másik filmre elegendő akciójelenet miatt így hát a játékidő majdnem két és fél órára rúg. Túlnyújtott és eltúlzott? Naná! Az utolsó húsz perc felesleges? Hát, voltaképp minden egyetemes filmes alapszabály szerint annak kéne lennie, de mégsem az, helyette piszkosul élvezetes.  



Hogy a film túlontúl erőszakos, pofátlan és infantilis? Még szép, hogy az, sőt, emberi szavak nincsenek rá, hogy mennyire. Bay ugyanúgy nem spórolt az ízléstelen, tűréshatárt röhögve szembeköpő humorral, mint ahogy a puskaporral sem (a film 130 millióból készült, ami az első epizód büdzséjének majdnem hétszerese), ezért úgy dobálja egymásra a trágár poénokat (a zseniális szinkron szépen be is vezeti a nézőt a magyar nyelv szépségeibe), az altesti poénokat (segg, bráner, mell, ami csak kell), a rasszista poénokat (vajon manapság átmenne ez a rostán?), a szexista poénokat, a homofóbiát, a hullahegyeket, a hullagyalázást, és az ezekhez kapcsolódó akciójeleneteket, akár a másnapos egyetemista, aki a reggeli turmixba mindent belepakol, amit csak a hűtőben talál. És kérem szépen, ez jóval több, mint az R-korhatár „ha már lúd, legyen kövér” típusú kihasználása. A Bad Boys II talán legnagyobb titka abban rejlik, hogy mindenből, de tényleg az égvilágon mindenből viccet csinál. Legyenek azok fejbelőtt, kiloccsant agyvelejű hullák, vödörbe összegyűjtött emberi végtagok, kocsik elé kidobott hullák, akiken főhőseink előszeretettel hajtanak át, vagy felboncolt holttestek, amikbe drogot rejtettek, és amikben főhőseink is viccelődve turkálnak – és innen igazából már csak egy lépés, hogy lángoló, sikítozó gyerekek rohangáljanak össze-vissza, mintegy plusz humorforrást szolgáltatva. Az alkotók egyszerűen tényleg beteg, eszement állatok, akiknek kurvára semmi se szent, és ezt nem restek úton-útfélen a néző arcába tolni – sőt, mi több, még büszkék is rá.  



Ja, amúgy a főhősök, meg úgy összességében a karakterek: a filmben mindegyikük komplett pszichopata. Oké, vannak azért egy-ketten, akik nem, de ők rendszerint ezért meg is kapják a magukét elég rendesen (szegény Reggie...), mintha ebben a világban, ami a miénkhez képest kissé másmilyen szabályrendszer szerint működik, egyszerűen ciki lenne normálisnak lenni. És hát végülis igazuk van, mert egyrészt, ami normális, az rendszerint unalmas, másrészt agyeldobós akciókhoz agyukat eldobott figurák kellenek. Ez vonatkozik a két főhősre, Mike Lowreyra és Marcus Burnettre is, előbbi nagyobb adrenalin-függő, mint bármikor, egy igazi „drogos”, aki két pofára szívja magába a veszélyt és szenvedélyesen keresi a rázós helyzeteket, ezzel nemcsak saját, de mások életét is kockáztatva, utóbbi meg folyamatosan dühkitörésektől szenved, és állandóan rinyál vagy bokákol (egy ízben el is hányja magát). Will Smith és Martin Lawrence hozza a formáját, és láthatóan élvezik a rájuk húzott szemtelen gátlástalanságot, és ami meglepő, hogy Lawrence egyáltalán nem halványul el társa mellett, sőt, komikus vénájának legjobbját csillogtatja meg – amikor szívatja Reggiet, az főleg miatta vált felejthetetlen jelenetté. Persze ott vannak még a többiek is, Howard kapitány, Joe Pantoliano tolmácsolásában, akinek a percenkénti „picsába”, „baszdmeg”, „kurvaélet” bekiabálásai jócskán meghaladják a standard mennyiséget, és Jordi Mollá tényleg felülmúlhatatlan Johnny Tapiaja, aki igazi Tony Montana-paródiaként brillírozik. Neki is vannak tehát nagy pillanatai, az elmebetegsége mértékét azonban nem sikerül egészen ellenpontozni, hiszen voltaképp csak hajszál híja, hogy a főhősök ne okozzanak nagyobb kárt, mint a bűnözők, akiket el akarnak kapni.  



A jelenkori Álomgyár valósággal hemzseg, sőt, igazából mindig is hemzsegett, és hemzsegni is fog az agyament, túltolt trash-filmektől, a Bad Boys II pedig ennek az irányzatnak a tökéletes mintapéldánya. Annyi pikantériával, hogy ekkoriban még Bay is tudta, hol lakozik az a bizonyos atyaúristen, és amikor még eltudott úgy küldeni mindenkit melegebb éghajlatra, hogy az jól álljon neki. A Bad Boys II igazi bűnös élvezet, amibe minden bele lett rakva, amitől egy Michael Bay-film Michael Bay-film, és mindezt még négyzetre is emelték. A tahó, suttyó humor, a tomboló erőszak, az agyonvágott akciójelenetek és az amcsi nyál túladagolt keveréke ez, ami egyébként néha kifejezetten inkonzisztens, és főleg azok után, amit főhőseink leművelnek, sántít igazán a lelkizés, meg a túlömlött giccs. De komolyan, az összképet tekintve még ezzel sincs nagy gond: a Bad Boys II az egyik olyan film, amely remekül megmutatja, hogy egyáltalán nem gáz az, ha egy olyan filmet szeretünk, ami amúgy borzalmas, és amiről tudjuk is, hogy az. Éreztük mi anno, hogy valami nem kerek vele kapcsolatban, és hogy morbid módon erkölcstelen, és utólag nézve voltaképp az egész film tényleg Bay orbitális nagy köpése mindenkire, aki nem ismeri el őt, ami legalább annyira pirít rá a fikázókra, mint amennyire a filmben szarba se nézik az emberéletet.  



De minden hibája és eszetlensége ellenére imádtuk, és 15 évesen egyszerűen nem értettük, hogy hogyan lehet ezt a filmet nem szeretni. Persze azóta sok víz lefolyt a Dunán, és 17 esztendővel később eljutottunk oda, hogy a blockbuster-zsáner szinte csak az érdektelen és sótlan biztonsági játékokról szól, a merészebb és bevállalósabb filmek pedig ritkák, mint hullaházban a tömegverekedés. A Bad Boys II már a maga idejében is totál elszánt és elszállt volt, hát még mai szemmel – de talán pont ilyen blockbusterekre lenne szükség manapság. Pontosabban fogalmazva: ha ma a rossz blockbusterek is ilyen borzalmasak, de közben zseniálisak lennének, talán Hollywood is egy sokkal jobb hely lenne.
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Úriemberek (The Gentlemen)
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csudasztikus felszabadulása) (Birds of Prey (and the Fantabulous Emancipation of One Harley Quinn))
Erős Nők, Akiknek Nincs Szükségük Férfiakra!
Álom doktor (Doctor Sleep)
Hazatérés.
1917
Egy csepp a háború vérmocskos tengerében.
Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit)
Felnőtté válni a Harmadik Birodalom alkonyán.