Kritika
Bad Boys - Mindörökké rosszfiúk (Bad Boys for Life)
Kritika
Rosszfiúkból öregfiúk.
Hát ez is megtörtént: megértem azt, amiről az évek múlásával egyre inkább azt hittem, hogy soha az életben nem fogom megérni. Elkészült a Bad Boys filmsorozat harmadik felvonása – „csak” 17 évet kellett várni rá. Emlékszem, amikor még taknyos kis tinédzser általános iskolások voltunk, akik valósággal bálványozták az első két filmet, mennyire vártuk a következő részt, és mennyire be voltunk zsongva, amikor valami apró hírmorzsát csepegtettek róla valamelyik mozis magazinban, vagy az akkor még nem annyira elterjedt világhálón. Akkor még tényleg úgy tűnt, hogy belátható időn belül elkészülhet a Bad Boys III (vagy csak mi beszéltük ezt be egymásnak és magunknak), de akárhogy volt is, nem tágítottunk meggyőződéseink mellől. Vártuk. Aztán még mindig vártuk. Majd a változatosság kedvéért megint csak vártuk. És semmi. Hosszú ideig, sőt, talán túlságosan is hosszú ideig nem történt semmi érdemleges a frencsájz háza táján, és közben nem csak azt tudtuk meg (az internetnek hála), hogy Martin Lawrence közel sem olyan nagy híresség, mint ahogy azt mi gondoltuk, de Will Smith számára is kiderült, hogy hiába volt ő a ’90-es évek és a 2000-es évek legnagyobb filmsztárja, senki sem maradhat örökké a csúcson, a sztárkultusz végeztével pedig (értsd: az emberek már nem csak a főszereplő miatt ültek be egy filmre) ő is ott találta magát a komoly pénzügyi bukták szürke posványában.  



És máris megérkeztünk a Bad Boys – Mindörökké rosszfiúk bemutatójához, 2020 elejére. Egy olyan korszakba, amelynek előző évtizedében Hollywood lelőhetetlen vesszőparipája lett a régi nagy klasszikusok újbóli felmelegítése, újragondolása vagy folytatása, és amelyben a filmiparnak rendre csak azt sikerült bebizonyítania, hogy ha régi, nagy becsben tartott kultfilmek új folytatásairól van szó, akkor azokat, egy-két ritka kivételen kívül csakis elcseszni lehet. Szóval ezek után a Bad Boys III-al (nevezzük igazi nevén a kicsikét) kapcsolatban nem az volt az igazi kérdés, hogy jó lesz-e vagy sem, hanem, hogy melyik csoportba fog tartozni azok között az akciófilmes frencsájzok között, amelyek sok év után folytatást kaptak. Hogy stílustalan, modoros erőlködés válik-e belőle (Die Hard 5), vagy reflektorokkal próbálnak bevilágítani olyan helyekre, ahová nem kellene, és minden olyat megmagyarázni, amire az égvilágon semmi szükség (Predator – A Ragadozó), vagy esetleg azzal buknak majd bele a dologba, hogy érdektelen és monoton tempóval szakadnak el mindattól, amit a sorozat addig jelentett (Rambo V). Ehhez képest a Bad Boys III-ra az első állítás egyáltalán nem igaz, a második már annál inkább (erre mindjárt visszatérünk), a harmadik viszont csak egy icipicikét, de úgy, hogy a mérleg meglepő módon mégis inkább a pozitív irányba billen.  



A Bad Boys III ugyanis akciófilmként szinte egyáltalán nem működik, vígjátékként viszont annál jobban. Az akciójelenetek laposak, ötlettelenek és semmilyenek, még úgy is, hogy számítani lehetett rá, hogy a kevesebb pénz miatt (a Bad Boys II anno 130 millióból készült, ez pedig 90-ből) látványban és grandiózusságban tutibiztosan nem fog felérni az előző részhez. Több kritika is megjegyezte a lendületlen és ritmustalan csihi-puhik láttán (most komolyan, a fináléban a két főhős indirekt módon mozog slow motion üzemmódban, miközben sorba állnak előttük az ellenfelek, várva, hogy nyugodtan le tudják kaszálni őket nagypapi tempóban gépfegyverrel, amiért már alapból kijárna egy hatalmas saller a rendezőpárosnak) , hogy a frencsájz egyik gondviselője, Michael Bay kellett volna ide, de nekik javaslom, hogy tekintsék meg a Six Undergroundot, rögtön nem fogják őt annyira visszasírni. Itt kéne annak jönnie, hogy ha egyszer már csak szűk lehetőségek állnak rendelkezésünkre, akkor legalább legyünk kreatívak, és erre néhány alkalommal fel is csillan az esély (gondoljunk bele, hogy pl. az autószerelős lövöldözésnél milyen menő lett volna, hogyha az egészet a testkamera szemszögéből látjuk), azonban ennek esélye felett látványosan elsiklanak, és a film akció-szinten nem nyújt többet néhány közepesen energikus üldözésnél, robbanásnál, bunyónál és az R-kategória tisztességes kiaknázásánál. Viszont ami a humoros vonalat és a poénokat illeti, abban meglepően jól szerepel a film.  



És ami ennél is meghökkentőbb, hogy hiába terelődik Will Smith karakterére a hangsúly, és hiába az ő személyes szála viszi előre a narratívát, mégis Martin Lawrence a film szíve-lelke, ő hajtja az egészet, nagydumás stílusával és sziporkázó vicceivel. Ez a csávó, aki igazi színész sose volt, és kilenc éve szerepelt utoljára filmben (akkor is milyenben…), most nem csak, hogy csont nélkül visszahozza egy kicsit a szövegelős/komikus fekete filmek korszakát, de a totális átéléssel és láthatóan tényleg nagy élvezettel előadott poénokon keresztül kifejezetten őszinte pillanatokat teremt a két főhős között, és nem várt mélységet hoz Mike és Marcus kapcsolatába. Mert amikor a Bad Boys III nem az akciójelenetekkel akarja fenntartani a figyelmünket, és nem poénokkal akarja az utolsó lélegzetet is kiröhögtetni belőlünk, akkor elkezd filozofálni az öregedésről, a visszavonulásról, a takarodófújásról, és arról, hogy az idő már eljárt Mike Lowrey és Marcus Burnett felett, akik közül utóbbi már a családot, a nyugalmat és a boldog nagypapa-életét választja, amíg előbbi úgy él, úgy hajt és úgy viselkedik, mintha még mindig huszonéves lenne – és ezesetben Mike életmódja válik kiüresedetté és kicsit sem irigylésre méltóvá, miközben Marcusnak adjuk meg az igazat. A film néhol haloványan, máskor viszont erősen érzékelteti, hogy ezek a fiúk öregek már ehhez a szarhoz, de aztán persze bebizonyosodik, hogy hiába haladja meg kettejük összeadott életkora a száz évet, azért bírják még ők a gyűrődést (a la Halálos fegyver 4).  



Ezen a ponton persze ez a film sem bírja ki, hogy ne öltse magára a jelenkori Hollywood egyik legirritálóbb fejlövését, és ne kezdjen el vájkálni a karakterek múltjában, olyan dolgokat előhozva és megmagyarázva, amire semmi szükség, amit egyetlen egy épelméjű rajongó sem kért, és amire amúgy sem kíváncsi senki. A Bad Boys III ugyanis eléggé megpiszkálja a múltat, és Mike jellemének megmagyarázásán (miért ilyen nőcsábász, pozőr, kényszeredetten laza, meg úgy általában miért lett olyan, amilyen) keresztül hoz be a cselekménybe néhány (pontosabban mondva három) nagy fordulatot. Ezek közül az első (amely csak lazán kötődik a sztori gerincéhez, bár az a katalizátora) tényleg váratlan, durva és mellbevágó, a második már elindul a felesleges és erőltetett magyarázgatás rögös, facepalmokkal teli útján (pedig az öregedés témaköre bőven elvitte volna egyedül a hátán az egész filmet), a harmadik meg egyenesen röhej, ráadásul az addigi cselekmény súlyát és a karakterek közötti viszonyrendszert is teljesen áthúzza. Továbbá itt már igencsak érezhető, hogy a forgatókönyvírók sem tudták már hogyan adják elő hitelesen és jól alátámasztva ezt a hülyeséget, mert amellett, hogy minden áron ránk akarják erőszakolni azt, hogy ezentúl még csak véletlenül se tudjuk ugyanazzal a szemmel nézni az első két részt (ez is valami modern álomgyári betegség lehet), az idővonallal is nagy gondok vannak (nyilván a fordulatok könnyebb kimagyarázása miatt), amikor főhőseink arról beszélgetnek, hogy mióta társak és mennyi ideje ismerik egymást – ennyire azért még nem öregek ezek a rosszfiúk.  



Mindent összevetve egyáltalán nem olyan rossz a Bad Boys III, mint amennyire várható volt – igaz, annyira jó sem. Természetesen ez a film is, mint ahogy az összes hasonszőrű produkció, elsősorban a nosztalgiára van alapozva, aminek hangulatát az első néhány perc, a klasszikus zene, a jól ismert eszetlen páros viszontlátása, valamint Don Simpson és Jerry Bruckheimer producerek közös cégének emblémája – amely egykor, ha minőséget nem is mindig, de szórakoztató blockbustereket minimum jelentett – remekül megadja. Hogy aztán a továbbiakban a borzasztóan semmilyen akciójelenetek két vállra fektessék, az utolsó harmadban behozott blődségek pedig végleg maguk alá gyűrjék az egész filmet. Az egyik percben még kifejezetten szerethető, aztán a másikban már kicsit sem az, de minden pozitívum ellenére sem lehet benne meglátni azt a tulajdonságot, amiért igazán megérte elkészíteni – főleg ennyi év után. Tudom, sokszor leírtam már, de az az igazság, hogy Hollywoodnak tényleg nem kellene már erőltetnie ezeknek a régi filmeknek az újabb folytatásait. Egyszerűen el kellene engedni a fenébe, hadd maradjanak meg úgy kedvenceink, ahogyan emlékszünk rájuk, és ahogyan megszerettük őket. Persze ezek a szavak ígyis-úgyis süket fülekre találnak: idén jön még a Top Gun: Maverick, a Szellemirtók: Örökség és az Amerikába jöttem 2, szóval lehet tippelni, hogy mivel és hogyan kefélik majd el őket. A Bad Boys is jobban járt volna, ha megmarad az eredeti és egyben legjobb helyén, 1995-ben és 2003-ban.
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Úriemberek (The Gentlemen)
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csudasztikus felszabadulása) (Birds of Prey (and the Fantabulous Emancipation of One Harley Quinn))
Erős Nők, Akiknek Nincs Szükségük Férfiakra!
Álom doktor (Doctor Sleep)
Hazatérés.
1917
Egy csepp a háború vérmocskos tengerében.
Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit)
Felnőtté válni a Harmadik Birodalom alkonyán.