Kritika
Tőrbe ejtve (Knives Out)
Kritika
Az utolsó magándetektív.
Rian Johnson minden bizonnyal az utóbbi évek egyik, ha nem a leggyűlöltebb filmese a világon. Kevés olyan író/rendező volt mostanában, akit ennyire szidtak az emberek, akibe ennyire erősen, vehemensen, durván és gátlástalanul szállt bele az internet népe, és gyakorlatilag tényleg nem létezett olyan szakember Hollywoodban, akit többször és válogatottabb módokon küldtek volna el enyhén szólva is a jó büdös picsába. Viszont attól függetlenül, hogy ez a kissé túltolt és felfokozott gyűlölethullám azért egy icipicikét jogos, a gyűlölködők nagy része, akik Johnson fejét a Star Wars: Az utolsó Jedik miatt egy karóra feltűzve látnák a legszívesebben, hajlamosak eltekinteni minimum figyelemreméltó életműve felett, amely tele van a szélesebb közönség számára viszonylag ismeretlen gyöngyszemekkel (Beépülve), vitatott, de sematikusnak cseppet sem nevezhető produkciókkal (The Brothers Bloom), és az időutazós sci-fiket a feje tetejére állító zsánerfilmekkel (Looper). Tud ő tehát igazán jó filmeket írni/rendezni, csakhogy ezt a Star Wars nyolcadik epizódja után sokan elfelejtették. És bár a nemrég történtek ellenére is mindentől eltiltanám, ami Star Wars, Johnson újra bebizonyította, hogy képes az igazi bravúrra, nem utolsó sorban pedig tud úgy kicsavarni, újraértelmezni és modernizálni egy ismert, de mára már lefutott és szétkoptatott alzsánert (jelen esetben a klasszikus, Agatha Christie és Arthur Conan Doyle-féle csavaros, whodunnit-krimit), hogy az épp annyira legyen parodisztikus, amennyire kell, épp annyira legyen komoly, amennyire kell, és a komolyság-komolytalanság szélsőségei között egy hajszálvékony kötélen, az arany középúton betonbiztosan egyensúlyozva találja el a tökéletes arányokat – úgy, hogy arra eddigi filmográfiájában még sohasem volt példa.  



A Tőrbe ejtve nem csupán a legjobb munkája, de az idei év messze legeslegjobb filmje is. Oké, ez egy kicsit merész kijelentés, lévén még csak január van, de kötve hiszem, hogy belátható időn belül születni fog olyan produkció, ami felveheti vele a versenyt, ami ennyire remekül felépített, sziporkázó narratívájú és sodró lendületű lenne, és amely ennyire megdolgoztatná a néző agyát – mindezt finom, sohasem infantilis és sohasem a tempóból kizökkentő humorral (khm, Az utolsó Jedik, khm) és frenetikus, szó szerint mesés sármmal téve. A mai szubverzív és sokszor parodisztikus felfogások közepette (azaz például amikor egy népszerű frencsájzt úgy akarnak megújítani, hogy lényegében viccet csinálnak belőle) nem is meglepő egy ilyen film, amely szintén ezekkel a megközelítésekkel mutat túl a zsáner határain, gyakorlatilag a rá jellemző összes klasszikus motívum felhasználásával, és egy csipetnyi (vagy inkább jókora) aktualitással – ez bizony eme posztmodern korszak elnyűhetetlen tartozéka. A Tőrbe ejtve ékes példája annak, hogy a formula igenis működőképes, csak jól kell csinálni: a narratíva folyamatosan ugrál az időben, mindig újabb és újabb kérdéseket, nyomokat és tényeket dob be, miközben az események egy csavaros krimihez képest tökéletesen közérthetőek és maximálisan könnyen követhetőek, a több kisebb-nagyobb fordulat után felszínre került kirakós-darabkák szép lassacskán egy nagy képpé formálódnak a történet végére. Voltaképp tízpercenként fordul a kocka, és új megvilágításba kerülnek a dolgok, mindez pedig olyan szórakoztató, lendületes és soha egy pillanatra sem unalmas sodró lendületet diktál, ami minden magára valamit is adó krimi természetes velejárója.  



Végeredményben Johnson filmjében minden megvan, ami egy jó whodunnit-krimihez kell: vonzó és autentikus helyszín (egy ódon kastély az erdő közepén), egy befolyásos és jómódú áldozat (Harlan Thrombey népszerű, milliomos regényírót a nyolcvanadik születésnapja utáni reggelen holtan találják házában), egy korábban levezényelt összejövetel, amin bizonyos történések remek indítékként szolgálhatnak valakinek a gyilkosság elkövetéséhez és persze nem utolsó sorban karakterek – ó, de még milyen karakterek! Egy sor gyanúsított (Thrombey sok főt számláló famíliája, plusz egy, már-már családtagnak minősülő fiatal ápolónő), akik, bár mind-mind egyéniségek, hamar kiderül, hogy csupán (egyiküket kivéve) az öreg író pénzes csecsét szopó élősködők, gyakorlatilag az amerikai és a kollektív nyugati társadalom élő-lélegző megtestesítőinek álarcát viselő piócák. Magukat talpig becsületesnek gondolják, saját elmondásuk szerint életüket, vállalkozásaikat és egész karrierjüket önerőből építették fel, és természetesen egy valamire való rendes, modern nézeteket és haladó értékrendet gyakorló nyugati emberhez mérten demokrata meggyőződéseket vallanak, még ha néha el is tolódnak valamilyen szélsőséges szemlélet felé. Azonban mindez csak látszat: első látásra valóban szimpatikus, együttérző, rokonszenves és örökérvényű, klasszikus családi értékeket gyakorló figuráknak tűnnek, de ez akkor is csak látszat. Ahogy halad előre a körmönfont gyilkossági ügy, úgy kerülnek elő a családtagok szennyesei, és úgy omlanak le róluk szépen lassan a kényszeresen felvett családi és társadalmi konvenciók – és ekkor nyilvánvalóvá válik, hogy a pénz az egyetlen érték, ami igazán mozgatja őket, így kvázi szinte mindegyikükből gyanúsított lesz.  



És ennek az ügynek a megoldására nem létezik alkalmasabb ember Benoit Blancnál, akit Daniel Craig olyan elemi erővel és energikus hévvel formál meg, hogy az nem csupán eddigi karrierjének talán legjobb teljesítményét vonja maga után (igen, most már tényleg nem csak James Bondként számolhat vele a szakma), de neki köszönhetően egy csapásra a halhatatlan detektívek panteonjába került ez az egyszerre titokzatos és expresszív magánnyomozó. Gyakorlatilag egy olyan archetípust testesít meg, amely felett már nagyon-nagyon régen eljárt az idő, de ő, mintegy utolsó bástyaként próbál helytállni. Blanc karakterében egyszerre találkozik és összpontosul a klasszikus detektívek összes fontos és ezer közül is felismerhető jellemvonása. Éles eszű, mint Sherlock Holmes, tökéletesen tisztában van saját szakértelmével, és ezért nem rest fényezni magát, néha harmadik személyként beszél önmagáról, majd elragadja a hév, és igazi buzgósággal és szenvedéllyel leplezi le a fondorlatos gyilkosságot, akárcsak Poirot, emellett időnként szerény, direkt botladozó is, amivel sikeresen fenntartja annak látszatát, hogy egyáltalán nem annyira jó, mint amilyen a híre, csak azért, hogy végül kimutassa foga fehérjét, és bámulatos tehetséggel húzza ki a szőnyeget a tettes lába alól, levezetve a bűneset minden egyes apró részletét, akárcsak Columbo tette fénykorában.  



A Tőrbe ejtve persze a felszín alatt sokkal többről szól, mint egy csavaros krimiről és egy karizmatikus, bohókás magánnyomozó one man showjáról. Johnson a Thrombey-família tagjain keresztül mesél osztálykülönbségekről, az amerikai kultúra megcsúfolásáról (illetve ama értékek leköpéséről, melyek annak idején naggyá tették az országot) és azon szélsőséges nézetekről, amik ezt előidézték. Érdemes odafigyelni Toni Collette és Don Johnson politikai vitájára a kandallónál, amikor előbbi álomvilágban élő karaktere életmód guruként Trumpot egy Hitlerhez hasonló diktátornak nevezi, utóbbi karaktere pedig, bár sajnálja szegény bevándorlókat, de azért mégiscsak Trumpra adja le a voksát, hiszen a gazdaság nagy úr, és hát végeredményben talán mégsem akkora baj, ha felépítik azt a falat a déli határon, jobb félni, mint megijedni. A frappáns karakterkezelés teljesen egyértelművé teszi, hogy ezeknek a figuráknak halványlila gőzük sincs a valóságról, az igazi problémákról és úgy en bloc arról a világról sem, ami komfortzónájukon kívül esik, mégis felsőbbrendűnek és szakértőnek gondolva magukat néznek le a pornépre aranytrónjukon ülve, védve mindentől és mindenkitől örökségüket és státuszukat – ami végeredményben voltaképp egy hamis tévképzet, és valójában nem is létezik. Ezen a ponton Johnson szinte már főszereplővé lépteti elő az ebben a filmben egyértelműen önmagát felülmúló Ana de Armas karakterét, a dél-amerikai bevándorlólányt, akiről egyik családtag sem tudja, hogy konkrétan melyik országból jött, és aki nagyjából olyan szerepet tölt be, mint Margot Robbie Sharon Tateje a Volt egyszer egy Hollywoodban, vagy Anna Paquin Peggy Sheeranje Az írben. Az önzetlenséget, a kedvességet, az odaadást, a színtiszta jóságot testesíti meg, amire manapság nagyon nagy szükség lenne.  



Természetesen a Tőrbe ejtve ugyanúgy élvezhető ezen áthallások és utalások nélkül is. Ha odafigyelsz a párbeszédekre, a cselekményre, a sztorira és a karakterekre (márpedig a film határozottan erre sarkall), akkor kapsz egy tartalmas, mély gondolatokkal teli modern, de mégis klasszikus elemekből felépülő krimit, de ha mégsem vagy vevő az aktuálpolitikai és a társadalmi témákra, akkor sincs miért aggódni, mert még így is egy kiemelten szórakoztató két órás mestermű (igen, le merem írni, mert ez a film határozottan az) vár rád. A mostanság ritkaságszámba menő idilli hangulata és meseszerűsége kicsit visszahozza a vasárnap délutáni, kora esti órákban vetített tévéfilmeket, amelyeknek már a legelején teljesen biztosak lehettünk benne, hogy a történet végére a főhős lefüleli a tettest, ugyanakkor egyrészt mindig maga a nyomozás folyamata és az elkövető személye volt a lényeg, másrészt ennyi lelki nyugalom akkor és ott tökéletesen belefért. Többek közt ezért is zseniális a Tőrbe ejtve, ami a hatalmas kritikai ováció és a tekintélyes anyagi siker következtében tulajdonképpen egy új frencsájz első darabja is, így gyakorlatilag biztosak lehetünk benne, hogy nem utoljára találkoztunk Daniel Craig Benoit Blancjával. Részemről kicsit sem bánnám, ha Johnson most jóidőre lefoglalná magát vele – de gondolom ezzel nem vagyok egyedül.
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
A platform (El hoyo)
A vertikális kapitalizmus elembertelenítő hatásai.
Tyler Rake: A kimenekítés (Extraction)
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Bloodshot
Vérgagyi Vérlövés? Majdnem.
Úriemberek (The Gentlemen)
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csudasztikus felszabadulása) (Birds of Prey (and the Fantabulous Emancipation of One Harley Quinn))
Erős Nők, Akiknek Nincs Szükségük Férfiakra!