Kritika
1917
Kritika
Egy csepp a háború vérmocskos tengerében.
Az első világháború (vagy ahogy akkoriban nevezték, a Nagy Háború) témakörét sajnálatos, de minimum meglepő módon eléggé rútul kezelik a filmesek, pedig nem lehet rá azt mondani, hogy ne játszott volna fontos szerepet az emberiség hosszú történelmében. A négy évig tartó konfliktus, amely a nagy dinasztiák, birodalmak és királyságok végét jelentette, valamint nagyjából 37 millió áldozatot követelt, kis túlzással is legalább annyira formálta át a világot, és legalább annyira meghatározta a XX. század történelmét, mint „folytatása”, a második világháború, következményeit pedig hasonlókép érezzük mind a mai napig. A csakhamar globális szintre kiterjedt mészárszék eredeti célja az volt, hogy véget vessen minden háborúnak (manapság ez ironikusabb, mint bármikor korábban), azonban rövid úton, az ipari forradalom modern vívmányainak hála, amelyek annyira hatékonyan (vagy inkább túlságosan is hatékonyan) pusztították a harcoló feleket, hogy arra azelőtt még nem volt példa, olyan óriási, addig még soha nem látott méreteket öltött, hogy egy idő után úgy tűnt, nemhogy háború, de ember sem nagyon lesz már a Földön. A különböző nemzetek vezetői, uralkodói és politikusai persze nyugodt szívvel küldték derék fiaikat a csatatér vágóhídjára, a koszos lövészárkokba, a csontig hatoló hidegbe, a szétlőtt, szétbombázott, szétégetett és elgázosított hullahegyek közé, hazafias, pátosszal teli, önvédelmi vagy épp politikai lózungokat hangoztatva (hiszen minden egyes szó, ami arra kényszerít, hogy öljünk, gyilkoljunk, pusztítsunk, nem lehet más, csakis üres lózung), akik egy ideig talán láttak még abban valami magasztosat, hogy rohamra indulnak a gépfegyverek, a lángszórók és a tankok elé, de nem tartott sokáig, amíg a hősies tettek értelmetlensége, a plecsnik jelentéktelensége, a sokszor évekig tartó egyhelyben toporgás, a kilátástalanság és a rengeteg halál kifejtse hatását – és mire eldördült az utolsó puskalövés, gyakorlatilag fél Európát kiirtották.
 


És mivel milliószámra harcoltak és haltak meg katonák a frontokon, minden egyes ember élete egy-egy saját és különálló személyes történet. Az 1917 című film ezen történetek közül mesél el egyet: a sztori Sam Mendes rendező, valóban az első világháborúban harcoló nagyapjának elbeszélésein alapul, és két fiatal brit katonát helyez a középpontba, akiknek egy lehetetlennek tűnő küldetést kell teljesíteniük. Át kell hatolniuk az ellenséges német vonalon, hogy kézbesítsenek a bajtársaiknak egy üzenetet, amely arra szólítja fel a támadásra készülő csapatot, hogy fújják le a hadműveletet a visszavonuló németek ellen, akik valójában kelepcébe akarják csalni a briteket. A két bátor harcosnak egy napja van a küldetés teljesítésére, ami ha nem sikerül, összesen 1600 ember vész oda, köztük egyikük bátyja is. Mendes persze nem elégedett meg a háborús miliővel és a magasztos, nagyon-nagyon könnyen giccsbe fullasztható, ámde végeredményben ennek tényét ügyesen kikerülő alapsztorival, és olyan ritka filmtechnikai eszközt alkalmazott, amelynek gondolatával már sokszor, többek közt A kárhozat útjában és a Spectreben is eljátszadozott – ámde először csak itt sikerült úgy megvalósítania, ahogyan azt eredetileg elképzelte. Így az 1917 legérdekesebb és egyben legtöbbször emlegetett tulajdonsága, hogy olyan, mintha egyetlen egy hosszú snitt lenne, egyetlen egy összefüggő jelenet, amelyben a szereplők eljutnak A-pontból B-be, a néző pedig eközben minden egyes rezdülésüket és lélegzetvételüket nyomon követheti.  



Nos persze ez ebben a formában azért nem teljesen igaz, lévén, hogy a film legalább két snittet biztosan tartalmaz (ez a legszembetűnőbb), a többit vagy hitchcocki módszerrel „elcsalták” (azaz emberek, tereptárgyak vagy sötétbe burkolódzó helyszínek direkt kitakarják a lényeget), vagy pedig hol feltűnő, hol kevésbé feltűnő digitális utómunkával tüntették el. Mindettől függetlenül azonban nem kell sokáig magyarázni, hogy egy ilyen formátumú film hány különböző ponton futhat zsákutcába. Egyrészt ugye ott van a monotonitás veszélye, amelybe a hosszú snittek miatt kifejezetten könnyű belefutni, másrészt a kerepelő géppuskákat, a testet átszakító lövedékeket és a hangos, látványos, égbenyúló robbanásokat is be kell valamennyire áldozni a személyes szemszög és a színészek nyakában nonstop ott lihegő kamera miatt, emellett a dialógusoknál sem lehet annyit bakizni. Mendes viszont ügyesen védi ki ezeket a lehetséges problémákat: először a viszonylag nyugodtabb bevezetést (melyben legelőször csak a két főhőst mutatja a kamera, majd lassan távolodni kezd tőlük, és körbevezet minket az elnyűtt tömegeken, a fullasztóan szűk, labirintusszerű lövészárkokon, végül pedig a gyertyafénnyel borított, szinte már klausztrofóbiás érzést kiváltó bunkerben), aztán a feszültséggel teli frontvonal bejárását, a romokkal, az árkokkal, szögesdrótokkal és rothadó, teaszűrővé lőtt, vagy cafatokra robbantott holttestekkel teletűzdelt kihalt csatatereket számolja ki patikamérlegen, és így tovább. Az 1917 tulajdonképpen egy érzelmi hullámvasút, amelyben ütemesebb és higgadtabb szegmensek váltják egymást, a háború borzalmait pedig hol brutális (rohamra induló csapatok), hol megrázó és elgondolkodtató (elmélkedő beszélgetés a csapatszállítón és ártatlan civilek a szétbombázott falu romjai között) pillanatokon keresztül mutatja be.  



Közben a kamera szinte végig a főszereplőkre fókuszál, mialatt az ismertebb és elismertebb színészek csupán néhány percig tartó epizódszerepeket kapnak (ezek a momentumok jól is érzékeltetik a háború arctalanságát és a katonák névtelenségét, hasonlóan Az őrület határánhoz), amelynek köszönhetően a film idővel ugyan elfelejt a háború szörnyűségeiről, értelmetlenségéről és kegyetlen húsdarálójáról regélni (ezt a giccs útján elinduló, de szerencsére oda soha meg nem érkező fináléban ölt teljes formát), de a személyes hangvételnek és Roger Deakins kiváló operatőri munkájának, no meg Thomas Newman gyönyörű zenéjének hála az utolsó képsorok remekül átadják a háború egzisztenciális élményét, amely itt egyetlen egy, de összességében mindegyik katona fejében lejátszódhat, különböző változatokban. Ekkor fizetődik ki igazán, hogy a film során egészen addig a főhősökkel vagyunk, együtt lélegzünk, félünk, szorongunk, vagy épp örülünk velük. Egyszerre éljük meg a lövészárok poklát és a siker eufóriáját, amelyek közül utóbbi egy ilyen közegben csupán pillanatok alatt elmúló szeszély – egy csepp a tengerben, nem több egy olyan tettnél, amely bár magában hordozza a bátorságot és a hősiességet, az egyén szempontjából jelentős is, de egyetemleges szinten gyakorlatilag alig jelentéktelenebb egy sárdarabnál a csatamezőn. A háborús gépezet kíméletlen fogaskerekei között mit sem számít, a film utolsó pillanatai azonban mégis megmutatják (persze ismét az egyén szemszögéből) a jóságot, a szeretetet és a reményt, hogy egyszer majd talán véget ez az egész, és jobb lesz minden.  



Az 1917 úgy váltogat a háború globális és az ott harcoló katonák perspektívája között, akár a sztori csendesebb és hangosabb részletei között. Nem mestermű ugyan, és voltaképp nem nagyon tud újat mondani a témáról (igaz, nem is akar), mégis egy nem mindennapi, sajátos és emlékezetes élmény, amely (akárcsak Az elit alakult és A Sólyom végveszélyben) megmutatja, hogy lehet úgy háborús filmet csinálni, hogy egyszerre ítéljük el a háborút, és ábrázoljuk hősökként a benne harcoló katonákat.
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Úriemberek (The Gentlemen)
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csudasztikus felszabadulása) (Birds of Prey (and the Fantabulous Emancipation of One Harley Quinn))
Erős Nők, Akiknek Nincs Szükségük Férfiakra!
Álom doktor (Doctor Sleep)
Hazatérés.
1917
Egy csepp a háború vérmocskos tengerében.
Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit)
Felnőtté válni a Harmadik Birodalom alkonyán.