A Marvel Univerzum tizenkettedik filmje ismét csak bátor vállalkozásként indult, a brand legújabb szereplője, aki kommerszebb körökben nem annyira ismert, kevesebb esélye van a pénzügyi sikerre, na meg a témájánál fogva nem is az a tipikus szuperhős, világmegmentős sztori, amit eddig a mozibajáró közönség megszokhatott. A Hangya Edgar Wright szerelem-projektjeként indult, több mint tíz évig próbálta tető alá hozni a hangyaméretűre zsugorodó hős kalandjait, azonban nem sokkal a forgatás előtt a stúdió kreatív-nézeteltérések okán kipenderítette őt, és helyét Peyton Reed vette át, aki eddig közepes vígjátékairól volt híres. Aki jobban benne van a filmes dolgokban, az egyébként láthatja is, hogy mi történt: Wright nyilván nagyobb szabadságot szeretett volna, ami nem jött be a Marvel-nek, ezért inkább a kirúgása mellett döntöttek, és egy olyan rendezőre cserélték, aki minden bizonnyal az összes kívánságukra bólogat, úgy tesz, ahogy ők óhajtják. Ezek után nem is meglepő, hogy A Hangya kevésbé lett egyedi, és eredeti, inkább egy tisztességesen levezényelt iparosmunka benyomását kelti, ami még így is bőven magán viseli Wright nyomát, aminek segítségével, bár nagyon-nagyon enyhén, de mégis ki tud emelkedni a középszerűség átlagából. De összetevőit tekintve (cselekmény, történet, motivációk, akciójelenetek, témák, párbeszédek) az egész film a bevált recept szerint készült.
Mivel ismét eredettörténettel van dolgunk, A Hangya nem tud, de egyébként nem is nagyon akar kilépni ezeknek a filmeknek az árnyékából. Ismét van egy megváltásra váró, életben elsodródott férfi, aki ugyan elkövetett néhány hibát, de mélyen mégis ott lakozik benne a hős, aki arra vár, hogy előhozzák. Aztán megkapja a nagy lehetőséget, hogy végre valami jót tegyen, olyan helyzetben kerül, ahol megvalósíthatja önmagát, felhasználhatja eddigi tapasztalatait, és ezáltal megmentheti a világot. Ezerszer láttuk már ezt a mozivásznon, azonban szinte mindig ugyanolyan formában, és A Hangya is magán viseli ennek minden pozitívumait, na meg hibáit egyaránt, miközben nem más, mint egy tipikus Marvel-film. Ezúttal Scott Lang-en (Paul Rudd) a sor, hogy legyőzze a gonosztevőket, és megdicsőüljön. Egy besurranó tolvajon, aki nemrég szabadult a sittről, és aki máris újabb bűncselekményt követ el. Ellop egy igencsak értékes, és fura ruhát egy házból, aztán nem sokkal később már a ruha tulajdonosával néz farkasszemet, Hank Pym-el (Michael Douglas), aki egykor S.H.I.E.L.D. ügynök volt, és azért lépett ki a szervezetből, mert az általa készített zsugorító ruhát, és technológiát saját célokra akarták felhasználni. Pym azóta saját céget alapított, azonban így sem tudta elkerülni, hogy valaki más is dolgozni kezdjen a tervein: ezeket a kísérleteket kellene Scott-nak szabotálnia, Pym lányának, Hope-nak (Evangeline Lilly) segítségével. Ezúttal ugyan nem a világ megmentése a tét, A Hangya egy kisebb film, és nem csak Marvel-mércével mérve.
Nincsenek tehát annyira nagy csaták, nem robban fel úton-útfélen minden, a látványos oldala, és a CGI trükkjei a filmnek akkor érvényesül, amikor a világot hangyaméretből szemlélhetjük meg. Ezek vitathatatlanul jól megrendezett, izgalmas jelenetek, azonban a kreativitás nem tapasztalható olyan mértékben, mint ahogy ezt egy ilyen film elvárná. A kissé nyögvenyelős, és néha egész monoton felvezetés után (ami a két órás játékidő felét teszi ki) kezdenek beindulni a dolgok, de még mindig csak annyira, hogy épp ne unatkozzon a néző: ezután pedig az utolsó fél óra maga a megváltás, az igazi szórakoztatás, amiért szeretjük a Marvel-filmeket. Ott egyébként az elvesztegetett kreativitást sikerül is behozni, az pedig kifejezetten jó ötlet, hogy a végső összecsapás helyét, körülményeit gyakorlatilag egy szobányi területre zsugorították le. Mindezt pedig olyan mértékű humorral megtámogatva, amiatt az ember majdnem el is feledi a kezdeti döcögős gyereklépteket. Volt mit behozni a viccekkel kapcsolatban is, ugyanis a humorban ezúttal nem sikerült falakat döngetni, az éles párbeszédek, vagy a nagy csattanók most elmaradnak, a lezárással ellentétben a film háromnegyedére nem jut igazán ütős poén, az elhangzottak inkább csak egy vidám mosolygásra késztetik az embert, és ezek egy része pedig mi máshoz is kapcsolódna, mint az univerzum többi filmjéhez, most inkább csak a Bosszúállókhoz. Utalás itt is van dögivel, azonban a filmek összekapcsolása most nem sikerült annyira jól: ami eddig tökéletesen ment a Marvel-nek, ezúttal kissé megbicsaklottak, A Hangya kevésbé simul a többi filmhez, mint azt társai tették. Ami egyébként nem lett volna nagy baj, de a stúdió ebben sem mert lépni egy bátrat.
Bár A Hangya tartalmaz néhány olyan hibát, amit az eddigi Marvel filmek némelyike is, a szórakoztatás faktora épp olyan magas, hogy képes legyen székbe szögezni a nézőjét. A mini-világ ötletesre sikerült, ahogy az ezekhez kötődő komikus elemek sem vallanak összességében szégyent (igaz nem is nagyszerűek, de ez már csak részletkérdés), nem olyan meglepő mondjuk, de a főgonosz megint rettenetesen gyenge lett, épkézláb motivációk nélküli, súlytalan, semmilyen figura, sajnos néhány ritka kivételen kívül még mindig eléggé suta ellenségekkel operálnak a Marvel filmjei. Azonban a színészek most is hozzák a kötelezőt, Paul Rudd természetesen a könnyed, komikus stílusát részesíti előnyben, ami tökéletesen illik a film hangulatához, Michael Douglas-nek pedig remekül működik a zsánerváltás, ő a sokadik olyan idős, és nagy színész, aki jól érzi magát a Marvel által kiszabott karaktere bőrében, és valósággal lubickol a szerepben. Közben pedig a szokásos mellék-alakok színesítik az összképet, akik között megtalálhatóak a szokásos klisék: hadaró mexikói haver (Michael Pena), vicces akcentussal beszélő hacker (David Dastmalchian), és a kötelező néger (Tip Harris). A könnyed feelinget pedig remekül kombinálják a heist-filmek különböző elemeivel, ezért mintha Ocean’s Eleven, és egy Drágám, a kölykök összementek! masszában találnánk magunkat, kombinálva a szokásos Marvel stílussal.
A Hangya vitathatatlanul szórakoztató, és összességében hozza a jól megszokott Marvel minőséget, azonban nem elég bátor, és túlságosan is biztonsági játék ahhoz, hogy valami igazán kreatív, vagy egyedi születhessen belőle. A produkció magán viseli Edgar Wright elképzeléseit, és terveit, ez látszik is, és a pozitívumok nagy része egyébként valójában tényleg őt illeti. Ezért is szomorú, hogy eltávolították őt a képből. A galaxis őrzői rizikójának bevállalása után úgy látszik a stúdión belül nem fért meg egyszerre két ennyire kreatív elme, így összességében A Hangya nem elég bátor ahhoz, hogy kiemelkedjen a szokásos Marvel szintből, kihasznál néhány lehetőséget, de korántsem annyit, amennyit még ki lehetett volna.
Mivel ismét eredettörténettel van dolgunk, A Hangya nem tud, de egyébként nem is nagyon akar kilépni ezeknek a filmeknek az árnyékából. Ismét van egy megváltásra váró, életben elsodródott férfi, aki ugyan elkövetett néhány hibát, de mélyen mégis ott lakozik benne a hős, aki arra vár, hogy előhozzák. Aztán megkapja a nagy lehetőséget, hogy végre valami jót tegyen, olyan helyzetben kerül, ahol megvalósíthatja önmagát, felhasználhatja eddigi tapasztalatait, és ezáltal megmentheti a világot. Ezerszer láttuk már ezt a mozivásznon, azonban szinte mindig ugyanolyan formában, és A Hangya is magán viseli ennek minden pozitívumait, na meg hibáit egyaránt, miközben nem más, mint egy tipikus Marvel-film. Ezúttal Scott Lang-en (Paul Rudd) a sor, hogy legyőzze a gonosztevőket, és megdicsőüljön. Egy besurranó tolvajon, aki nemrég szabadult a sittről, és aki máris újabb bűncselekményt követ el. Ellop egy igencsak értékes, és fura ruhát egy házból, aztán nem sokkal később már a ruha tulajdonosával néz farkasszemet, Hank Pym-el (Michael Douglas), aki egykor S.H.I.E.L.D. ügynök volt, és azért lépett ki a szervezetből, mert az általa készített zsugorító ruhát, és technológiát saját célokra akarták felhasználni. Pym azóta saját céget alapított, azonban így sem tudta elkerülni, hogy valaki más is dolgozni kezdjen a tervein: ezeket a kísérleteket kellene Scott-nak szabotálnia, Pym lányának, Hope-nak (Evangeline Lilly) segítségével. Ezúttal ugyan nem a világ megmentése a tét, A Hangya egy kisebb film, és nem csak Marvel-mércével mérve.
Nincsenek tehát annyira nagy csaták, nem robban fel úton-útfélen minden, a látványos oldala, és a CGI trükkjei a filmnek akkor érvényesül, amikor a világot hangyaméretből szemlélhetjük meg. Ezek vitathatatlanul jól megrendezett, izgalmas jelenetek, azonban a kreativitás nem tapasztalható olyan mértékben, mint ahogy ezt egy ilyen film elvárná. A kissé nyögvenyelős, és néha egész monoton felvezetés után (ami a két órás játékidő felét teszi ki) kezdenek beindulni a dolgok, de még mindig csak annyira, hogy épp ne unatkozzon a néző: ezután pedig az utolsó fél óra maga a megváltás, az igazi szórakoztatás, amiért szeretjük a Marvel-filmeket. Ott egyébként az elvesztegetett kreativitást sikerül is behozni, az pedig kifejezetten jó ötlet, hogy a végső összecsapás helyét, körülményeit gyakorlatilag egy szobányi területre zsugorították le. Mindezt pedig olyan mértékű humorral megtámogatva, amiatt az ember majdnem el is feledi a kezdeti döcögős gyereklépteket. Volt mit behozni a viccekkel kapcsolatban is, ugyanis a humorban ezúttal nem sikerült falakat döngetni, az éles párbeszédek, vagy a nagy csattanók most elmaradnak, a lezárással ellentétben a film háromnegyedére nem jut igazán ütős poén, az elhangzottak inkább csak egy vidám mosolygásra késztetik az embert, és ezek egy része pedig mi máshoz is kapcsolódna, mint az univerzum többi filmjéhez, most inkább csak a Bosszúállókhoz. Utalás itt is van dögivel, azonban a filmek összekapcsolása most nem sikerült annyira jól: ami eddig tökéletesen ment a Marvel-nek, ezúttal kissé megbicsaklottak, A Hangya kevésbé simul a többi filmhez, mint azt társai tették. Ami egyébként nem lett volna nagy baj, de a stúdió ebben sem mert lépni egy bátrat.
Bár A Hangya tartalmaz néhány olyan hibát, amit az eddigi Marvel filmek némelyike is, a szórakoztatás faktora épp olyan magas, hogy képes legyen székbe szögezni a nézőjét. A mini-világ ötletesre sikerült, ahogy az ezekhez kötődő komikus elemek sem vallanak összességében szégyent (igaz nem is nagyszerűek, de ez már csak részletkérdés), nem olyan meglepő mondjuk, de a főgonosz megint rettenetesen gyenge lett, épkézláb motivációk nélküli, súlytalan, semmilyen figura, sajnos néhány ritka kivételen kívül még mindig eléggé suta ellenségekkel operálnak a Marvel filmjei. Azonban a színészek most is hozzák a kötelezőt, Paul Rudd természetesen a könnyed, komikus stílusát részesíti előnyben, ami tökéletesen illik a film hangulatához, Michael Douglas-nek pedig remekül működik a zsánerváltás, ő a sokadik olyan idős, és nagy színész, aki jól érzi magát a Marvel által kiszabott karaktere bőrében, és valósággal lubickol a szerepben. Közben pedig a szokásos mellék-alakok színesítik az összképet, akik között megtalálhatóak a szokásos klisék: hadaró mexikói haver (Michael Pena), vicces akcentussal beszélő hacker (David Dastmalchian), és a kötelező néger (Tip Harris). A könnyed feelinget pedig remekül kombinálják a heist-filmek különböző elemeivel, ezért mintha Ocean’s Eleven, és egy Drágám, a kölykök összementek! masszában találnánk magunkat, kombinálva a szokásos Marvel stílussal.
A Hangya vitathatatlanul szórakoztató, és összességében hozza a jól megszokott Marvel minőséget, azonban nem elég bátor, és túlságosan is biztonsági játék ahhoz, hogy valami igazán kreatív, vagy egyedi születhessen belőle. A produkció magán viseli Edgar Wright elképzeléseit, és terveit, ez látszik is, és a pozitívumok nagy része egyébként valójában tényleg őt illeti. Ezért is szomorú, hogy eltávolították őt a képből. A galaxis őrzői rizikójának bevállalása után úgy látszik a stúdión belül nem fért meg egyszerre két ennyire kreatív elme, így összességében A Hangya nem elég bátor ahhoz, hogy kiemelkedjen a szokásos Marvel szintből, kihasznál néhány lehetőséget, de korántsem annyit, amennyit még ki lehetett volna.
