Kritika
Álom doktor (Doctor Sleep)
Kritika
Hazatérés.
Stephen King egy rajongói szavazás alapján 2013-ban végül megírta egyik korai regényének, a méltán zseniális és örök klasszikus Ragyogásnak a folytatását – és ez enyhén szólva is képtelen, ha nem egyenesen hülye ötletnek tűnt már első hallásra is. Az Álom doktor viszont összességében, ha nem is ért fel az eredetihez (jól lehet, szerencsére nem nagyon voltak ilyen szándékai), tisztességes második epizódnak bizonyult, vagy inkább egy frappáns hozzátoldásnak, egy regény-hosszúságú epilógusnak, talán legjobb művéhez. Szó, ami szó, jó könyv volt – főleg úgy, hogy King a nagy kijózanodása óta (azaz úgy kb. a ’90-es évek óta) nemigen írt olyat. Ettől függetlenül kevesek fejében fordult meg egy lehetséges filmadaptáció megszületésének legcsekélyebb esélye, és voltak olyan idők, amikor már a horror királyának neve sem csengett annyira acélosan filmes körökben, mint a fénykorban. De ugorjunk előre néhány évet a jelenbe, azaz abba a korba, amikor az Álomgyár új és eredeti ötletek híján szinte csak régi klasszikusok felmelegítésével foglalkozik, mindent a nosztalgiára alapoz, és legtöbbször már-már görcsösen akar megidézni egy letűnt korszakot, annak minden bájával és cukormázával együtt. Ehhez még vegyük hozzá, hogy az Aznak köszönhetően az utóbbi néhány esztendőben újra divatba jöttek a King-adaptációk, és meg is kapjuk az Álom doktor filmváltozatát – a nyomós okkal együtt, amiért mindenképp el kellett készülnie. A többi hasonszőrű folytatás- és nosztalgiafilmmel ellentétben jóval több mindennek kellett megfelelnie egyszerre, mint ilyenkor általában, és emiatt a vele szemben támasztott óriási elvárások, illetve az előzmények és az írásos alapanyagok árnyékai alatt kifejezetten könnyű volt összeroppanni – nem is lett volna túlzottan meglepő, ha valami ilyesmi kerekedett volna ki az egészből.


Mivel egyrészt ott van a regény, amit elbeszélésmódja és terjedelme miatt (mint a legtöbb King-szerzeményt) elég nehéz adaptálni, másrészt ugye Stanley Kubrick 1980-as Ragyogása is Damoklész kardjaként lebeg az Álom doktor felett, és akkor még szót sem ejtettünk magáról Kingről (nyilván ott sertepertélt a forgatáson, és rajta tartotta vigyázó szemét saját gyermekén), aki már a bemutatója óta ekézi azt a filmet, és nem győzi úton-útfélen újra és újra elmondani, hogy mennyire utálja – azt, amit elvileg az Álom doktornak folytatnia kellene. Mike Flanagan, a Hush, A Hill-ház kísértetei, és (az amúgy szintén King-adaptáció) Bilincsben rendezője azonban remekül megoldotta a feladatot, mi több, bátran kimerem jelenteni, hogy olyan bravúrt hajtott végre az Álom doktorral, ami legutoljára (már ha szigorúan azokat a folytatásokat nézzük, amelyek régi és elismert, nagy becsben tartott klasszikusokhoz készültek, hosszú évek elteltével) Denis Villeneuvenak sikerült a Szárnyas fejvadász 2049-cel. A film minden egyes képkockáján érezni, hogy Flanagan nem csak hatalmas rajongója, hanem nagy tisztelője is Kubrick Ragyogásának, és mivel ez (ahogy számtalanszor bebizonyosodott már) önmagában még nem lenne elég, a rendező szerencsére nem úgy állt hozzá a folytatáshoz, hogy az az eredeti filmre építve majd úgyis elviszi a hátán a produkciót, és nem pusztán a nosztalgiára fűzte fel a koncepciót (ami mondjuk ki, lényegében csak arról szól, hogy gyerekkori élményeinken és emlékeinken keresztül akarnak minket hülyének nézni, és eladni valamit, ami kívülről szépnek látszik, de belül kong az ürességtől), ehelyett egy önálló történetet mesél el, mely egyszerre képes működni a Ragyogással együtt és attól függetlenül is – sőt, leginkább úgy.



Az Álom doktor valójában Danny Torrance megváltástörténete, aki a Ragyogás eseményei után több évtizeddel gyakorlatilag hajléktalanként tengődik napról napra, miközben menekül önmaga elől, egyenesen a pohár fenekére, mivel megboldogult (?) apjához hasonlóan ő is kőkemény alkoholista lett, aki képtelen megtalálni a helyét a világban, és emellett még a múlt árnyai és szellemei is folyamatosan kísértik. Végül hosszú vándorlás után mégiscsak rátalál a számára legtesthezállóbb hivatásra, amikor egy olyan kórházban kezd el dolgozni, ahol különleges képessége használatával (ami idővel a kor, az alkohol és a szándékos elnyomás miatt egyébként sokat fakult) haldokló embereket segít át a túlvilágra. Ismét évek telnek el, és Danny élete újabb érdekes fordulatot vesz, amikor megismer egy tinédzser lányt, aki szintén birtokában van a „ragyogás” képességének – és akitől ezt egy sötét és kegyetlen szekta minden áron meg akarja szerezni.



Ahogy anno nagy feladat hárult a regényre (hiszen a Ragyogást nem csak King, de minden idők egyik legjobb és legnépszerűbb könyveként tartják számon), úgy hárult nagy feladat az Álom doktor filmváltozatára is, ahol meg Kubrick kreálmánya szolgált óriási kihívásként. Az a film, amely sokak szerint a valaha készült legfélelmetesebb horror, de ha ez az állítás nem is állja meg teljes mértékben a helyét, minimum egy olyan kultklasszikus lett, ami menthetetlenül átszőtte az adott műfaj ikonográfiáját, ennek okán mind felülmúlni, mind pedig folytatni minimum lehetetlen. Flanagan a cselekmény kétharmadában nem is próbálkozik ezzel, helyette egy saját jogán létező történetet akar elmesélni, ami bár rengeteg szállal kötődik az előzmény könyves és filmes verziójához is (őszintén szólva ezeket a kötődéseket, illetve flashback-jeleneteket nem is nagyon lehetett volna kihagyni), tulajdonképpen a nagyszerű előd nélkül is teljesen értelmezhető. Emellett tud annyira érdekes és izgalmas lenni, hogy ne egy eredetin élősködő, levakarhatatlan fekete foltként, vagy egy nosztalgia-feelinget utolsó lélegzetéig kicsavaró parasztvakításként gondoljunk rá. Az erőtlen, ötlettelen és leginkább az eredeti mű sikerét meglovagolni akaró pénzhajhász folytatásfilmek már évtizedek óta megvetették a lábukat Hollywoodban, manapság viszont ebből is kinőtt egy olyan mutálódott alfaj, amely még meg is akarja magyarázni az eredeti minden rejtélyét, kérdését és megfejthetetlen elemét – akinek van egy kis képzelőereje, az belegondolhat, hogy a Kubrick-féle Ragyogás esetében (amelynek többek közt pont ez a megfejthetetlen kisugárzás az egyik legnagyobb pozitívuma) milyen fényt vetne egy ilyen túlmagyarázás a folytatásra, no meg az előzményre is. 



Flanagan azonban ügyesen lavírozik a nosztalgia és a különállóság farvizén: úgy idézi meg a Ragyogást (a könyvet és a filmet is), hogy közben maximálisan tiszteletben tartja, közben pedig nem felejti el a folytatás saját történetét mesélni. Felhasznál bizonyos elemeket a klasszikusból, de egy sor új motívummal gazdagítja annak univerzumát. Amíg az eredeti történetet átitatta az a hiábavalónak tűnő küzdelem, amit King folytatott az alkohol ellen, az Álom doktor már egy jóval komolyabb, nyugodtabb és megfontoltabb író szerzeménye volt, ami nem feltétlenül jelent jobb (vagy akár jó) könyvet is, de ebben a kivételes esetében jól állt a végeredménynek a „ragyogás” képességének az öregedéssel kéz a kézben járó elgyengülése, valamint az ember lelkére ránehezedő múlt megnyomorító hatása, ami – ha nem tudunk túllépni rajta, és nem vagyunk képesek azok maradni közben, akik valójában vagyunk –, akkor egész hátralévő életünkig gyötörni fog. Ezen témák következtében persze magától értetődik, hogy az Álom doktorban (a Ragyogás-filmmel ellentétben) jobban előtérbe kerül a „ragyogás”, mint különleges, természetfeletti képesség, annak forrásával, működési elvével, eszközeivel, különböző verzióival és egész mibenlétével együtt – szóval: magyarázni kell, nincs mese. Flanagan, ha már elkerülni nem tudta ezt, legalább megpróbálta kihozni a lehető legjobbat a dologból – sikerült is neki. Ahelyett, hogy végigmenne a Ragyogás minden fontos és kevésbé fontos pontjain és kérdésein, csak hogy sorban megválaszolja őket, inkább intelligens, sajátos és szürreális filmnyelvi eszközökhöz nyúl. Nem szavakon és mondatokon keresztül mutatja be őket, hanem egy sor, gyönyörű képi világgal operáló, nagy műgonddal leforgatott jeleneten keresztül tárja elénk eme természetfeletti adományokkal (vagy átkokkal, nézőpont kérdése) rendelkező emberek telepatikus, gondolatolvasós, elmekontrollos és testen kívüli ténykedéseit.



Aztán, mikor Flanagan már eleget bizonyított, belök egy hegynyi méretű szénkupacot a nosztalgiavonatba, és úgy rákapcsol, hogy onnantól kezdve egy pillanatra sincs megállás. Elérünk az utolsó negyven perchez (természetesen érdemesebb a rendezői változatot nézni, ami harminc perccel hosszabb, mint az eredeti, azaz a játékidő nagyjából három órára rúg), és a Panoráma Hotelhez, ami nyilván gigantikus ziccer, és egyszerűen tényleg nem lehetett figyelmen kívül hagyni („Az élet egy körforgás, és van, hogy többször visszatérünk ugyanoda”). Egy csapásra megidéződnek az ismerős kameraállások, felcsendülnek a jó öreg dallamok, egymást követik az eufóriát okozó audiovizuális ingerek, lassan elszánkázunk a Sziklás-hegység megszelídíthetetlen vidéke felett, és máris a hírhedt szálloda előterében, halljában, báltermében és szobáiban vagyunk, csak most negyven évvel később. Körsétát teszünk a múlt egy kis darabkájában, mindezt Danny szemein keresztül, akit nem mellesleg Ewan McGregor tőle elvárható profizmussal személyesít meg – méltó párja Rebecca Ferguson, aki ezzel a szereppel sikeresen beírta magát az utóbbi évek legkarizmatikusabb antagonistáinak nagykönyvébe. Ez kérem hölgyeim és uraim, igazi, hamisítatlan, minden igényt kielégítő hibátlan fan service, jobbat kívánni sem lehetett volna! Flanagan Álom doktorral nyilván nem fogja úgy újraértelmezni a műfajt, mint tette azt Kubrick a Ragyogással, az is biztos, hogy nem fogjuk hasonló áhítattal emlegetni a nevét majd hosszú évek múlva is, és nem válik belőle olyan halhatatlan hivatkozási alap, mint elődjéből. Nem több egy precízen felépített és megszerkesztett alázatos folytatásnál – de annak zokszó nélkül tökéletes.



Az Álom doktor büszkén és nagyszerűen emelkedik ki az ötlettelen rókabőr-szagú folytatások csapnivaló posványából egy olyan magasságba, ahová eddig csak a Szárnyas fejvadász 2049 és a legutóbbi Halloween jutott el. Remek ritmusérzékkel, a mostani átlagfilmeknél lényegében sokkal lassabb tempóval építkező, néha-néha Kubrick zsenialitását idéző produkció, amely remek és követendő példát mutat arra, hogy milyennek kellene lennie egy régi, nagyra becsült mozgóképes klasszikus hosszú évek múltán elkészült folytatásának. Bárcsak mindegyik legalább ennyire jó lenne…
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Bloodshot
Vérgagyi Vérlövés? Majdnem.
Úriemberek (The Gentlemen)
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csudasztikus felszabadulása) (Birds of Prey (and the Fantabulous Emancipation of One Harley Quinn))
Erős Nők, Akiknek Nincs Szükségük Férfiakra!
Álom doktor (Doctor Sleep)
Hazatérés.
1917
Egy csepp a háború vérmocskos tengerében.