Kritika
Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csudasztikus felszabadulása) (Birds of Prey (and the Fantabulous Emancipation of One Harley Quinn))
Kritika
Erős Nők, Akiknek Nincs Szükségük Férfiakra!
2016-ban a nagy reményekkel és nem utolsósorban eszméletlen ütős előzetesekkel beharangozott Öngyilkos Osztag olyan hatalmas, mi több, gigantikus melléfogás volt, amit azóta emlegetnek a rajongók, és amelynek kudarcából a Warner nagy DC-filmuniverzumos részlege azóta nem tud teljesen magához térni. Nem csak egy óriási lehetőséget puskázott el, már-már művészeti szinten (ez mondjuk a többi kezdeti univerzumépítgetős filmjük esetében sem volt ritka), de egy rengeteg potenciált rejtő Jokert is teljesen elvesztegetett – és ez nem kizárólag David Ayer író/rendezőn (akinek munkájába a stúdió állítólag nem kicsit szólt bele) és Jared Leto színészen (aki igazából inkább rettenetesen semmilyennek, mintsem simán jónak vagy simán rossznak bizonyult) múlott. Mindenesetre a DC elkeseredetten próbál talpra állni (hol több, hol kevesebb sikerrel), bár azt még mindig nehéz megmondani, hogy pontosan hova is tart – minőségtől függetlenül. Láthatóan egymástól különálló filmekkel, azaz univerzumépítést és az egymással szorosan összefüggő koncepciót maguk mögött hagyva inkább szóló-produkciókkal szeretnének bizonyítani. Ennek a kezdeményezésnek a legújabb darabja a Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csudasztikus felszabadulása), amely bár az Öngyilkos Osztag magától értetődő tematikus és kronológiai értelemben vett folytatása, már a legelső percekben kijelenti, hogy egyáltalán nincs szándéka sem alapul venni (néhány aprócska elem kivételével, de ezek elengedhetetlenek voltak), sem pedig hagyományos értelemben folytatni azt. Helyette voltaképp átmenti belőle az egyetlen olyan dolgot, ami működött benne: Margot Robbie Harley Quinnjét – és nagyjából ennyi.
 


Így a Ragadozó madarak alapsztorija az, hogy Harley és Joker szakítottak (értsd: Leto-t úgy kirúgta a stúdió, hogy a lába se érte a földet), tehát kattant ex-pszichiáterünknek most egyedül kell boldogulnia a nagyvilágban, ráadásul mivel egy idő után kitudódik a dolog, és már Mr. J védelmét sem élvezheti, egész Gotham vadászni kezd rá, köztük a város egyik nagyra törő maffiavezére, Fekete Maszk is. Harley azonban hamar rájön, hogy mivel valószínűleg nem sokáig húzza egyedül, barátokat és szövetségeseket kell szereznie, ez a segítség pedig néhány szintén magányos, de erős, független nő képében érkezik meg, akikkel összeállva nekiáll, hogy megtisztítsa a Gothamet az életére törő söpredéktől. Szóval a filmben kvázi megalakul a Birds of Prey nevű, képregényként már a ’90-es évek óta létező csapat, amely több sorozatot és több száz számot megélt már (nagy sikerrel), és ezekből többek közt Magyarországon is megjelent néhány (kevésbé nagy sikerrel). Ámde az amúgy erősen félrevezető cím senkit se tévesszen meg, a Ragadozó madarak teljes mértékben Harley Quinn, jobban mondva Margot Robbie filmje. Aki nem csak főszereplője, hanem producere is volt a mozinak, aminek ötletével magabiztosan házalt a Warnernél, és bár valószínűleg nem kellett annyira sokáig könyörögnie, mint pl. Ryan Reynoldsnak a Deadpoolnál (hiszen vele ellentétben Harley más korábban nagy sikert aratott mozgóképes fronton, amire már lehetett alapozni), de ugyanolyan szívügye lehetett ez a projekt, amelynek feltételezhetően az volt a célja, hogy egyrészt megadja Harleynak a neki kijáró rivaldafényt, másrészt, hogy többé tegye a karaktert egy másoktól függő, saját lábán megállni képtelen tárgyiasított nőnél.  



És ezek mindjárt két mellékhatást is magukkal hoznak. Az egyik a már előbb említett rivaldafény: gyakorlatilag az egész filmben Harleyn van a hangsúly, szinte egyedül ő villog a középpontban, és mintha tényleg az ő fejében lennénk elejétől a végéig (ami végülis így van, mert a sztorit is ő narrálja), így végeredményben a Ragadozó madarak maximum csak az utolsó húsz percben csapatfilm, a különböző tagok pedig egyenként sem kapnak több játékidőt, mint együtt. Harleyn kívül tehát mindenki másodhegedűs marad, csak ez egyeseknél szerencsésebben (Renee Montoya, Fekete Kanári és Cassandra Cain üde színfoltja a filmnek, a szűk keretek ellenére jól hozzák a karaktereket), másoknál kevésbé szerencsésebben (Vadásznő méltatlanul háttérbe szorul, ráadásul a vele kapcsolatos poénok miatt nehéz komolyan venni a figurát) sül el. Nem sokon múlt, hogy a teljes film egy afféle „one woman show” legyen, egy hajszál választja el attól az összképet, hogy Harley elorozza a színpadot a többiek elől – ámde végeredményben a Ragadozó madarak nem csak miatta, de az utolsó harmadban végképp fellángoló girl power és a komplett produkciót tetőtől-talpig átható feminista stílusa miatt is emlékezni fogunk. Ezzel el is érkeztünk a másik nagy mellékhatáshoz, azaz a túltolt, szélsőséges femináci olvasathoz. Hollywood még mindig nem tanulta meg, hogy arra a több évtizeden keresztül uralkodó felfogásra, miszerint az akciófilmekben a női karakterek mind gyenge és sokszor buta libák voltak, akiket mindig meg kellett menteni, hogy aztán azok sírva boruljanak a főhősök izmos karjaiba egy kis vigasztaló szex reményében, ne úgy reagáljon, hogy az arany középút helyett simán csak megváltoztatja a felállást, oszt’ jó napot.  



Így hát ennek megfelelően a filmben kivétel nélkül minden férfikarakter szemét állat, akik megölni, megdugni, megerőszakolni és elnyomni akarják szegény nőket. Ez a látásmód egy idő után annyira bekebelezi a filmet, hogy az kifejezetten kínos (az alapból is értelmetlen Fekete Maszkos megalázást mintha félúton elvágták volna), vagy illogikus (bár van némi értelme, de annak a bizonyos árulásnak volt valami komolyabb haszna azon kívül, hogy még plusz egy szemétláda férfit strigulázott be a listára?) jeleneteket szül – azaz az Álomgyár szexizmusra szexizmussal válaszol, mintha ez amúgy eladható téma lenne. De nem az, ez már többször is bebizonyosodott, most épp sajnos a Ragadozó madarak esetében is – már ami a pénzbevételeket illeti. Mert lezárhatnám annyival az egészet, hogy a film egy erőltetett, cukormázzal leöntött vagánynak és trendinek látszani akaró giccsmaraton, ami úton-útfélen a Deadpool stílusát koppintja, és az erős feminim tartalom miatt a stáblista legördülése közben én éreztem magamat kellemetlenül, amiért férfinak születtem. Megtehetném, de az az igazság, hogy a Ragadozó madaraknak mindettől függetlenül mégis sikerül az, ami egyébként manapság már egyre ritkábban jön össze azoknak a filmeknek, amelyek a hátukra vették a PC-témát: tudniillik az, hogy piszkosul szórakoztató! Jobb pillanataiban ugyanis csak simán elengedi magát, és hagyja, hogy a csillámos, színesz-szagos, kettes típusú diabéteszt előidéző CGI menjen a maga útján, a precízen vágott, R-korhatárt kihasználó, összességében földhözragadt akciójeleneteknek (Chad Stahelskinek, a John Wick rendezőjének segédletével) és az egy-két kivételtől eltekintve tényleg működő poénoknak köszönhetően egy őrült és eszetlen LSD-trip kerekedik ki az egészből, ami a legelső perctől a legeslegutolsóig komolytalan, és erre még kifejezetten büszke is.  



Köszönhető ez főként Margot Robbienak, akire nem csupán ráöntötték Harley szerepét, de annyira zseniálisan hozza a figurát, hogy összes manírja és minden egyes megmozdulása okán teljesen olyan, mintha a képregények lapjairól, vagy egyenesen a klasszikus ’90-es évekbeli Batman-rajzfilmsorozatból lépett volna ki. Hozzá hasonlóan Ewan McGregor is brillírozik Fekete Maszkként, sőt, az utóbbi évek egyik legjobb és legkarizmatikusabb képregényfilmes gonoszaként lépett a porondra. A Ragadozó madarak tulajdonképpen egy bűnös élvezet, amellyel kapcsolatban ha képes vagy elengedni a mögöttes tartalmat (amit beismerem, baromi nehéz, és egyáltalán nem lepődök meg rajta, ha a legtöbbeknek nem sikerül), akkor egy igazi agyeldobós, toxikus élményt kapsz – és az külön piros pontot érdemel, hogy mindezt alig több mint másfél órában lezavarják, ami lassan már kuriózum lesz az ilyen filmeknél.
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
A vihar kapujában (Rashomon)
A bírósági tárgyalás, ahol az emberiség a vádlott.
A platform (El hoyo)
A vertikális kapitalizmus elembertelenítő hatásai.
Tyler Rake: A kimenekítés (Extraction)
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Bloodshot
Vérgagyi Vérlövés? Majdnem.
Úriemberek (The Gentlemen)
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.