Kritika
Bloodshot
Kritika
Vérgagyi Vérlövés? Majdnem.
Mostanság nemigen lennék Vin Diesel helyében. A grizzly medvét megszégyenítő, dörmögő hangú kopasz színész (hát, végülis anno annak indult…) az ezredforduló idején szerzett magának komolyabb nevet a filmiparban, egy sor sikeres produkció után (Pitch Black, Halálos iramban, xXx), és bár a kritikusok egyiket sem ölelték túlzottan keblükre, egy ideig tényleg úgy nézett ki a dolog, hogy Dwayne Johnson mellett Diesel lesz a másik arc, aki az új generáció akciósztárjaként majd tovább viszi Arnold Schwarzenegger és Sylvester Stallone örökségét. Ehhez képest néhány felejthető (Túl mindenen) és egy félig-meddig sikeresnek nevezhető film (Gorilla bácsi), no meg egy meglepetés alakítás (Védd magad! – igen, jól olvastátok, abban tényleg színészkedik, méghozzá nem is rosszul) után szembe kellett néznie azzal, hogy nem csak az akciófilmek lettek másak, nem csak a sztárkultusz halt ki, de ő is szép lassan kikopik majd a vásznakról, ha nem villant valamit gyorsan. Ennek (meg még több más dolognak) az apropóján született meg az az öt további Halálos iramban-film, amelyek valóban olyan hatalmas sikerekké váltak (lévén egy döglött, végnapjait élő sorozatból csináltak egy több milliárd dolláros frencsájzt), ami néhány évre magát Dieselt is a reflektorfényben tartotta. Ámde valószínűleg ő is érzi, hogy ez nem tart már soká, és hogy hamarosan nehéz idők jönnek, hiszen a Halálos irambannak (ami nélkül valószínűleg mostanra eltűnt volna a süllyesztőben) a közeljövőben vége, a Riddick 4-ből pedig nem lesz az égvilágon semmi, így hát kellene valami új, sikeres frencsájz, amivel a köztudatban maradhat, és amiben ráadásul teljes hús-vér valójában villoghat, és nem egy két lábon járó eleven fadarabnak kell kölcsönöznie az egyébként karizmatikus orgánumát, ugyanazt a háromszavas mondatot hatféle hangszínben elmorogva.  



Végeredményben ebből az indíttatásból lett a Bloodshot is, amely egyébként szintén képregényadaptáció (a füzetek a Valiant Comics berkeiben startoltak el, még 1992-ben), szintén egy nagyobb filmes univerzum része akar lenni (ezért főleg a kiadó 2012-ben újraindított sorozatán alapul, ami több más címmel együttvéve alkot egy egységes, összefüggő világot), és nem utolsó sorban szintén egy olyan produkció, amelyben óriási lehetőségek rejlenek. Lévén, hogy a Bloodshot egy baromi jó képregény, az adaptáció elkészülte egyáltalán nem meglepő (a rebootolt széria első kötete ebben a hónapban jelenik meg magyarul – ne hagyjátok ki!), az már más kérdés, hogy a bevételek fényében lesz-e még valami a megszellőztetett filmes univerzumból (nem mintha ez annyira meglepő lenne, Diesel Halálos irambanon kívüli filmjei mind sorra buknak anyagilag – ennyit számít tehát több mint 90 millió Facebook-követő), és ezért többek közt a képregényes alapanyag adta potenciál is hibáztatható – pontosabban az, hogy ezeket nem sikerült kellőképpen kiaknázni. És most mindenki szépen tegye a kezét a szívére: tulajdonképpen legbelül mindannyian valami ilyesmire számítottunk. Bár a Bloodshot-filmnek is megvoltak a maga biztató dolgai, a BossLogic menetrendszerűen érkező fanartjától kezdve (ami amúgy jobb, mint maga a film), Diesel szokásos pozitív nyilatkozatai és lelkesítő Instagram-posztjain át, bezárólag az alkotók, ilyenkor szinte már munkaköri kötelességnek minősülő felsorolásával, hogy milyen klasszikusok (jelen esetben a Terminátor, a Robotzsaru és a Total Recall) szolgáltak inspirációs forrásként a filmhez.  



Ugyan sok jót tényleg nem lehetett remélni (ha nagyon szigorú akarnék lenni, azt mondanám, hogy igazából már akkor kiderült, hogy a Bloodshot nem lesz sem kultfilm, sem pedig minőségi film, amikor kiderült, hogy Vin Diesel kapja a főszerepet), viszont én mégis bizakodó és pozitív prekoncepciókkal tekintettem elé. Bíztam benne, hogy talán végre sikerül az áttörés, végre sikerül egy olyan filmet összerakni, amely ízig-vérig visszahozza a dicső ’80-as, ’90-es évek stílusát, nyers, kékes-szürkés képi világgal, macsó beszólásokkal, szintetizátoros, prüttyögős zenével, zúzós és vérgőzös akciójelenetekkel. Tudom-tudom, bilibe lóg a kezem, de a fenébe is, ha van film, ami megérdemelné ezt, aminek kifejezetten jól állna a retro feeling, és ami konkrétan üvölt ezért a megvalósításért, az a Bloodshot. Persze nyilván nem jött össze. Valamennyit visszahoz a ’80-as évek brutális akciófilmjeinek stílusából (az alagutas összecsapás talán a film legjobb jelenete), de egy-két jobb csihi-puhit (azért nagyon kellett volna ide a John Wick-filmek koreográfusa) leszámítva, amelyek néha kifejezetten könyörögnek az R-besorolásért (ezt mondjuk nem ártott volna meglépni, ha már annyira akar hasonlítani az előbb említett három klasszikusra) és néhány mérsékelten ütős egysorostól eltekintve semmi érdemlegeset nem képes nyújtani. Bár az a javára írható, hogy legalább (annak ellenére, hogy elvileg egy univerzumindító produkcióról lenne szó) nem akar megágyazni még két folytatásnak és minimum féltucat másik filmnek – és úgy, hogy a kritikai és az anyagi bukás fényében nagy valószínűséggel ebből aligha lesz valami, ez még kifejezetten szerencsésnek is mondható.  



A ’90-es évekből sajnos csak az állandóan poénkodó néger karaktert sikerült átvenni (mondanom sem kell, úgy illik a filmbe, mint Diesel egy kosztümös Shakespeare-színdarabba), no meg a tipikus emlékmásos, tökéletes katonás, high-tech mindfuckos sztorit, ami egyébként annyira nem is lenne rossz, de a forgatókönyv kihagyja, hogy mélyebben is beleásson a témába (egy nagy fordulata van, azt is láttad az előzetesekben), és ezen felül még a 2000-es évek felfogása is visszaköszön kicsit, amikor a filmesek gyakorlatilag fittyet hánytak a képregényes alapanyagra, és egy-két alapmotívumon kívül szándékukban sem állt visszaadni azt a sztorit, azokat a karaktereket és azt a képi világot, amit a füzetekben láthattunk és olvashattunk. És komolyan, még Diesellel van a legkevesebb baj: a szerep illik rá (egy profi ex-katona, akiből nanitok segítségével gyorsan regenerálódó szupererős gyilkológépet faragnak), teszi, amit tennie kell, nem többet és nem kevesebbet – mégis, ennyi borzasztóan kevés, és közben nem hagyja békén a csalódott Valiant-rajongót az a gondolat, hogy ez az egész sokkal, de sokkal jobb is lehetett volna. A Bloodshot valamelyik párhuzamos univerzumban egy velejéig bűnös élvezet, ami féktelen stílusa és kendőzetlen modora miatt akár még a kultusz-státuszra is nyugodtan pályázhat. Sőt, mondok egy ennél is jobbat: ez a film egy másik valóságban már a ’90-es években elkészült, valamelyik aktuális akciósztár (Stallone vagy Van Damme, vagy akár Dolph Lundgren) főszereplésével, Paul Verhoeven vagy John McTiernan rendezésében, James Cameron társírói közreműködésével. Ami lehet, hogy nem robbantott kasszát és nem nyalogatták körbe a kritikusok, de az fix, hogy a videotékában a tokja alatt ritkán volt ott az a bizonyos biléta – nem beszélve arról, hogy szemtelen és kreatív magyar szinkronjáról azóta is ódákat zengenek.  



Ezzel szemben a „mi” Bloodshotunk sajnos egy legjobb esetben is halovány B-film (de komolyan, aki ennél tényleg többet várt, a nyugodtan vessen magára), amely ugyan mérsékelten szórakoztató, abszolút nézhető (bár a vége felé már kissé nyögvenyelős és szenvedős), de ha holnap esetleg kihalnánk, és ez lenne az utolsó film, amit moziban láttunk, az elég szomorú és keserű véget jelentene.
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Bloodshot
Vérgagyi Vérlövés? Majdnem.
Úriemberek (The Gentlemen)
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csudasztikus felszabadulása) (Birds of Prey (and the Fantabulous Emancipation of One Harley Quinn))
Erős Nők, Akiknek Nincs Szükségük Férfiakra!
Álom doktor (Doctor Sleep)
Hazatérés.
1917
Egy csepp a háború vérmocskos tengerében.