Kritika
A platform (El hoyo)
Kritika
A vertikális kapitalizmus elembertelenítő hatásai.
Nemrégiben a látóterembe került egy néhány éves dokumentumfilm, amelyben a sztálini Szovjetunió túlélői beszéltek arról, hogy az állam különböző részeiben (legfőképp a vidéki falvakban és gazdaságokban) hogyan zajlottak a mindennapok eme lelket, szellemet, egzisztenciát, családokat és életeket felőrlő rendszer legsötétebb éveiben. Különböző történeket meséltek az államosításról, a rabszolgamunkáról, az elképzelhetetlen nyomorról és elnyomásról, a határokat még csak hírből sem ismerő agresszív agymosásról, a kényszermunka- és átnevelő-táborokról, a folyton gyanakvó, egymást beáruló szomszédokról, a még a legkisebb rezdülésre is kíméletlenül lecsapó kőkemény titkosrendőrségről, valamint az ezek okozta állandó félelemről, nem utolsósorban pedig arról, hogy ezek a dolgok mennyire nem voltak összeegyeztethetőek azzal a képpel, amit az offenzív propaganda sugárzott az egyszerű emberek felé, és mennyire nem csengett egybe azzal az üzenettel, hogy a kommunizmusban mindenki egyenlő. Ugyan a maga témáján beül változatos és időnként igencsak megdöbbentő sztorikat lehetett hallani, de egy dologra szinte kivétel nélkül kitért minden egyes mesélő: az élelmiszerhiányra és az ezt okozó pusztító, több millió emberéletet követelő éhínségre. Az átlag fejadagoknál is kisebb mennyiség, a lefoglalt termés és a sokszor konkrétan a családok ebédlőasztaláról elkobzott ételek rövid időn belül megtették a maguk hatásait. Hamar felütötte a fejét az éhezés, a szenvedés, a halál és a mindezekkel járó negatív következmények, amelyek során a rendszerben kínlódó emberek tudata, minden gondolata és vágya egyetlen egy szimpla dologra és egyetlen egy apró célra korlátozódott le: az ételre és az evésre.  



Az éhező emberek és családok mindennapjait kizárólag az étel határozta meg, és minden középpontjában az evés állt. Az evés gondolatával feküdtek le, az evés gondolatával keltek fel, ételről álmodtak, étel után sóvárogtak, a nap minden egyes percében az étel járt a fejükben, és még a kandalló előtt is kizárólag az ételről beszélgettek. A nagyfokú élelmiszerhiány és az emiatt kialakult tömeges éhezés teljesen beépült a mindennapokba és az elszenvedők identitásába: minél súlyosabbá vált a dolog, az emberek annál jobban eltorzultak, mind szellemileg, mind pedig lelkileg, és annál inkább kezdték maguk mögött hagyni emberi mivoltukat. Ami pedig kannibalizmusban és egyéb borzalmas tettekben csúcsosodott ki: szomszédok, barátok ölték, majd ették meg egymást, de az sem volt ritka, hogy anyák ölték, majd főzték meg saját gyermeküket, csakhogy túléljenek és még egy kis ideig biztosítsák idősebb és érettebb családtagjaik számára az éhhalál elkerülését. Ezek legtöbbünknek szerencsére teljesen ismeretlenek, valószínűleg azok is maradnak (jó eséllyel…), persze teli bendővel mindig is nehezebb volt belegondolni abba, hogy mi játszódhatott le abban a közegben, azoknak az embereknek a fejében, akik erre vetemedtek: a történelem sokszor megmutatta már, hogy mire is képes az ember, ha túl sokáig éhezik. És a slusszpoén az ebben az egészben, hogy (ahogy arra a történelemkönyvek már sokszor rámutattak) sokszor nem is konkrétan az volt a probléma, hogy ne lett volna elég élelmiszer mindenkinek, vagy ne lett volna elkerülhetetlen a több millió halott. Nem, az okok ennél sokkal egyszerűbbek, a problémákat szinte mindig az emberi gonoszságban, önzésben és gyarlóságban kell keresni.  



Merthogy a világ hiába változik, az ember lényegében ugyanaz marad: kezdve a mindenkori vagyont, bőséget és jólétet birtokló kisebbségtől, akik ezeket a javakat még mindig nem osztják el igazságosan, egyenlően és arányosan az alattuk létezők között, a felsőbb rétegeken át, akik folyamatosan a szegények és a nélkülözők nyomorán élősködnek, a világvégét vizionáló szájmaszkos, gumikesztyűs véglényekig bezárólag, akik vadállat módjára halmozzák fel százával a konzerveket és a vécépapírt a boltokban, nagy ívben szarva a másikra. Utóbbit figyelembe véve A platform című film nem is érkezhetett volna jobbkor a Netflix streaming szolgáltatójára. A spanyol illetőségű alkotás helyszíne egy többszáz szintes vertikális betonépület (börtön, kísérlet, purgatórium? Lehet mindhárom, vagy akár egyik sem, ez voltaképp lényegtelen), amelyben emeletenként két ember lakik, és amelyben minden nap elindul fentről lefelé egy platform, tele a legkülönfélébb ételekkel. Minden szinten csupán egy-két percre áll meg, a bentlakóknak pedig ezen idő alatt kell jóllakniuk. Az étel alapjában véve talán még elég is lenne az ottlévőknek, azonban nem lenne ember az ember, ha ezt korrekt módon és normálisan sikerülne kiviteleznie. Az, hogy hol csúszik el a szimplán csak „Gödörnek” becézett betonépület koncepciója, az legfeljebb annak új és váratlan, aki tegnap született, vagy egész eddigi életét egy barlangban élte le, elvágva magát a civilizáció béklyóitól. Így hát a mohóság, a torkosság, a másikkal nem törődés és az, hogy a legalsó szintre érve a platformon már csak patyolattisztára nyalt tányérokat találni, természetesen tökéletesen magától értetődik.  



A dolog pikantériája, hogy a Gödör vendégei hónapról-hónapra más-más szintekre kerülnek, random módon, ennek következtében felmerül a kérdés, hogy azok, akik korábban alul voltak és éheztek, feljebb kerülve hogyan is fognak majd viselkedni, ha a bőség kosarából már ők is többet vehetnek. A válasz persze egyszerű és egyben keserű, bár túlságosan meglepőnek ezt sem lehet nevezni. Galder Gaztelu-Urrutia rendezőnek nincsenek illúziói, és cseppet sem fogja vissza magát: A platform miliője az emberi mivoltukat, erkölcsöket, moralitást és civilizáltságot levetkőző, habzószájú vadállatokká alacsonyodott egyszerű ösztönlények játszótere, és emberi szörnytettek húsbavágó, gyomorforgató, metaforákkal teli színpadja. Urrutia nem fél mindent megmutatni, amit csak lehet egy ilyen koncepción belül, és a húzósabb részeknél (egy háziállat kibelezése, ide-oda fröccsenő vér, lakmározás egy rothadásnak indult, kukacokkal teli emberi testből) nem rántja félre hirtelen a kamerát – ennek eredményeként a film meglepően nyers, őszinte, és provokatív, kifejezetten éles és részletgazdag szimbolizmussal megtámogatva. A platform eseményei, elemei, karakterei, dialógusai és különböző apró, de sok esetben mégis jelentőségteljes nüanszai folyamatosan reflektálnak a valóságra és a valós társadalmi berendezkedésekre, attól kezdve, hogy a forgatókönyv csak nagyon minimális információkat csepegtet magáról a Gödörről és annak működési mechanizmusáról (mert hát ugye a társadalom mechanizmusát sem értjük eléggé), azon át, hogy a különböző szinteken bár látják egymást az emberek, beszélni senki sem beszél a másikhoz (a fentiek úgysem figyelnek oda, a lentieknek meg mi értelme?), ama keserű végkövetkeztetésig bezárólag, hogy a Gödörnek elviekben a társadalmi egyenlőség fontosságára kellene, hogy felhívja a figyelmet, mégis ellenkező hatást vált ki, és a legrosszabb, legaljasabb és leggusztustalanabb szörnytettek öltenek benne testet – ahogy ez sok esetben az élettel és annak leckéivel, illetve leckéinek figyelmen kívül hagyásával kapcsolatban is így van.  



Ezt a cselekmény előre haladásával egyre inkább elhatalmasodó nihilt, klausztrofóbiás közeget és a fullasztóan komor hangulatot ütős és elmés beszólások („Felfelé nem tudok szarni”), keserű fekete humor (a „Nyilvánvaló” kitörölhetetlenül beleíródott a halhatatlan filmes idézetek bőrkötéses nagykönyvébe) és erős karakterek színesítik (Iván Massagué bár tökéletes főszereplő, mégis Zorion Eguileor Trimagasija és az ő mindig megbízható Samurai Plus-a viszi el a showt). Ráadásul kapunk egy elsőre talán többféleképpen is értelmezhető, ámde végeredményben egy egyszerű, a történet egészen addigi értelmezéséhez remekül illő negatív befejezést, amelyben a főhős (illetve az addigra már nem is annyira pozitív hős) lényegében alászáll a pokol legmélyére, a rá váró végzete felé, és a finálé egy utolsó, mindent lezáró, minden szálat elvarró metaforaként a néző képébe vágja: az emberi faj számára nincs remény és nincs boldog vég. A platformhoz kell gyomor, enni nem nagyon érdemes közben (úgyis hamar elmegy tőle az étvágyad, és még fel is kavarodsz), és a film kiválóan állít (nem is annyira) görbe tükröt a társadalomnak, hasonló módon, mint nem is olyan régen az Élősködők, ami bár egy fokkal jobb produkció, A platform üzenete mégis sokkalta jobban van tálalva – ennél relevánsabb és elgondolkodtatóbb filmet nem nagyon láthattál mostanában, és egy ideig még biztosan nem is fogsz.  



És még mielőtt azt hinnéd, hogy ez csupán egy eltúlzott, karikaturisztikus science fiction, jusson eszedbe, hogy nemrég Fokvárosban vízhiány alakult ki, amelynek következtében a „felsőbb szinteken” lévők úgy elkezdték felhalmozni a vízkészletet, hogy az „alsóbb szinteken” élőknek már nem jutott – így egy alapból komoly problémát sikerült még súlyosabbá tetézni. A platform üzenete tehát nem is lehetne aktuálisabb, hiszen voltaképpen mi is a Gödörben, azaz a vertikális kapitalizmusban tengetjük mindennapjainkat. Biztató, ugye?
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
A vihar kapujában (Rashomon)
A bírósági tárgyalás, ahol az emberiség a vádlott.
A platform (El hoyo)
A vertikális kapitalizmus elembertelenítő hatásai.
Tyler Rake: A kimenekítés (Extraction)
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Bloodshot
Vérgagyi Vérlövés? Majdnem.
Úriemberek (The Gentlemen)
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.