Azt hiszem, hogy az teljes mellszélességgel bizton kijelenthető, hogy minden idők
legnagyobb szívtipró zsoldosa, Deadpool, nem csak a tengerentúlon örvend
hatalmas népszerűségnek, hanem például itt nálunk, Magyarországon is. Mi sem
bizonyítja ezt jobban, hogy a nagy sikert aratott két mozifilm mellett az
itthon kiadott Deadpool-képregényeket is tömegek veszik és olvassák: az
egyébként zseniális Zsémbes Zsoldos
után a Fumax Kiadó nem aprózta el, és ismét – hallgatva a rajongók óhajaira –
rövid időn belül két kötetet is kihozott Wade Wilson főszereplésével,
amelyekben ezúttal többedmagával (értsd: önmaga különböző, alternatív
változataival) veszi fel a harcot a gonosztevőkkel az univerzum helyrerázása
érdekében, mert hát mi lehet jobb egy Deadpoolnál? Hát jó sok Deadpool! Az Ölőhang közvetlenül a Zsémbes Zsoldos után veszi fel a
fonalat: a Szemlélő különleges feladattal bízza meg „hősünket”, amelynek lényege
a multiverzum megmentése. Már önmagában az hatalmas kérdés, hogy miért pont
Deadpool erre a legalkalmasabb jelölt, de ráadásul hamar kiderül, hogy a
megbízatás egyáltalán nem egyszemélyes küldetés lesz. Deadpoolnak tehát először
is fel kell kutatnia a párhuzamos dimenziókban élő másait, hogy egy ütőképes
csapatot állítson össze belőlük – az Ölőhang
ezt meséli el, öt rövid történetben bemutatva. Az utánozhatatlan alakulat
tagjai pedig: a 616-os Deadpool, a zombi-univerzumból idepottyant Kobak, a
kísérleti nyúlként használt rút, de mégis szeretetreméltó Ebpool, a nagyszájú
Kölyökpool, akivel még Charles Xavier sem bírt, és Lady Deadpool, az eredeti
Deadpool nem kevésbé veszélyes és agyament női megfelelője.
Ez már előre is bocsátja, hogy enyhén szólva sem lesz könnyű menet az egész, főleg egy ilyen brigáddal. A Deadpool-alakulat ennek az univerzum-megmentősdinek a kompromisszumok nélküli, féktelen, fárasztó poénokra és agyament ökörködésekre épülő, vérrel és szerelemmel (igen, tényleg azzal!) teli elmebajos krónikája, ami persze kicseszettül szórakoztató, a rajongóknak pedig igazi polcra való gyöngyszem. A képregényre ugyanaz igaz, mint ami a Zsémbes Zsoldosra is: minden megvan benne, ami egy igazi, esszenciális Deadpool-történethez kell. Túltolt, kretén karakterek (Wade Wilson hadvezér-zsenivel az élen, akivel kapcsolatban ismét felmerül a kérdés, hogy akkor most segíti, vagy inkább hátráltatja-e a küldetést), még kreténebb poénok, a jól megszokott belső monológok és párbeszédek Deadpool többi személyiségével, kimaxolt szexizmus és a polkorrektség teljes hiánya – na meg annyi egyéb over-the-top marhulás, ami miatt még a baszós-fingós vígjátékok készítőinek nagy része is sírva könyörögne a receptért. Victor Gischler író nem rest kihasználni a karakterek és a koncepció adta lehetőségeket: ezerrel pörög a komikus vonal, mennek a kritizálások, kikacsintások, utalások a filmekre, valós eseményekre, a politikára és természetesen Wade Wilson saját univerzumának hőseire, és mindezt nem is egy, de mindjárt öt Deadpoolal – akik, ha egyszer akció lendülnek, ott kő kövön nem marad.
Ennek megfelelően elismert rajzolók egész sora gyűlt össze, hogy asszisztáljanak eme felülmúlhatatlan szupercsapat vérgőzös és vicces tombolásához: Whilce Portacio, Phillip Bond, Paco Medina, Kyle Baker, Marat Mychaels és Rob Liefeld. Ironikus, hogy pont Deadpool egyik kiagyalójának, Liefeldnek a rajzai a leggyengébbek: az a baj, hogy a karaktert mindig is meghatározta a mimikája, ami még úgy is látható volt, hogy szinte végig maszkot visel, Liefeld azonban szinte csak egyféle „arckifejezést” tud rajzolni Deadpoolnak. Ráadásul állandóan közeliken ábrázolja őt, amikkel sem mondandóját, sem pedig aktuális érzelmi állapotát nem tudja megfelelőképpen átadni. Ettől függetlenül a Deadpool-alakulat szórakoztató képregény: a kötetben szereplő 12 számból kvázi csak az első hat szól az univerzum megmentéséről, a másik hat pedig – az előzmények egyenes ági következményeként – egy elnyomott nép felszabadításáról. Gischler végig képes tartani a színvonalat, bár a tempó a kötet közepe táján kissé leül, és lendületben tulajdonképpen nem igazán tudja felvenni a versenyt a Zsémbes Zsoldossal (az határozottan jobb volt ennél), de végeredményben ez is bőven elég a sikerhez.
A Deadpool-alakulatot egyáltalán nem kell komolyan venni, mint ahogy úgy általában az összes többi Deadpool-képregényt sem, de szerencsére nem is erre született. A rajongóknak természetesen úgyis tetszeni fog – és hát végeredményben ez a lényeg.
Deadpool-alakulat: Ölőhang (2019)
Deadpool-alakulat (2019)
Prelude to Deadpool Corps #1-5 (2010)
Deadpool Corps #1-12 (2010-2011)
Ez már előre is bocsátja, hogy enyhén szólva sem lesz könnyű menet az egész, főleg egy ilyen brigáddal. A Deadpool-alakulat ennek az univerzum-megmentősdinek a kompromisszumok nélküli, féktelen, fárasztó poénokra és agyament ökörködésekre épülő, vérrel és szerelemmel (igen, tényleg azzal!) teli elmebajos krónikája, ami persze kicseszettül szórakoztató, a rajongóknak pedig igazi polcra való gyöngyszem. A képregényre ugyanaz igaz, mint ami a Zsémbes Zsoldosra is: minden megvan benne, ami egy igazi, esszenciális Deadpool-történethez kell. Túltolt, kretén karakterek (Wade Wilson hadvezér-zsenivel az élen, akivel kapcsolatban ismét felmerül a kérdés, hogy akkor most segíti, vagy inkább hátráltatja-e a küldetést), még kreténebb poénok, a jól megszokott belső monológok és párbeszédek Deadpool többi személyiségével, kimaxolt szexizmus és a polkorrektség teljes hiánya – na meg annyi egyéb over-the-top marhulás, ami miatt még a baszós-fingós vígjátékok készítőinek nagy része is sírva könyörögne a receptért. Victor Gischler író nem rest kihasználni a karakterek és a koncepció adta lehetőségeket: ezerrel pörög a komikus vonal, mennek a kritizálások, kikacsintások, utalások a filmekre, valós eseményekre, a politikára és természetesen Wade Wilson saját univerzumának hőseire, és mindezt nem is egy, de mindjárt öt Deadpoolal – akik, ha egyszer akció lendülnek, ott kő kövön nem marad.
Ennek megfelelően elismert rajzolók egész sora gyűlt össze, hogy asszisztáljanak eme felülmúlhatatlan szupercsapat vérgőzös és vicces tombolásához: Whilce Portacio, Phillip Bond, Paco Medina, Kyle Baker, Marat Mychaels és Rob Liefeld. Ironikus, hogy pont Deadpool egyik kiagyalójának, Liefeldnek a rajzai a leggyengébbek: az a baj, hogy a karaktert mindig is meghatározta a mimikája, ami még úgy is látható volt, hogy szinte végig maszkot visel, Liefeld azonban szinte csak egyféle „arckifejezést” tud rajzolni Deadpoolnak. Ráadásul állandóan közeliken ábrázolja őt, amikkel sem mondandóját, sem pedig aktuális érzelmi állapotát nem tudja megfelelőképpen átadni. Ettől függetlenül a Deadpool-alakulat szórakoztató képregény: a kötetben szereplő 12 számból kvázi csak az első hat szól az univerzum megmentéséről, a másik hat pedig – az előzmények egyenes ági következményeként – egy elnyomott nép felszabadításáról. Gischler végig képes tartani a színvonalat, bár a tempó a kötet közepe táján kissé leül, és lendületben tulajdonképpen nem igazán tudja felvenni a versenyt a Zsémbes Zsoldossal (az határozottan jobb volt ennél), de végeredményben ez is bőven elég a sikerhez.
A Deadpool-alakulatot egyáltalán nem kell komolyan venni, mint ahogy úgy általában az összes többi Deadpool-képregényt sem, de szerencsére nem is erre született. A rajongóknak természetesen úgyis tetszeni fog – és hát végeredményben ez a lényeg.
Deadpool-alakulat: Ölőhang (2019)
Deadpool-alakulat (2019)
Prelude to Deadpool Corps #1-5 (2010)
Deadpool Corps #1-12 (2010-2011)
