Kritika
A hét szamuráj (Shichinin no samurai)
Kritika
Keserédes hattyúdal.
Vannak olyan alkotások a filmtörténelemben, amelyekre még az olyan dicsérő és elismerő jelzők is, mint a „zseniális”, a „mestermű”, vagy épp a „klasszikus”, csupán profán és lekicsinylő szavak. Mert ugyan a világ filmipara az évek során nem egy örökérvényű, megkerülhetetlen kultusz-darabot kitermelt már magából, ugyanakkor még ezek mellett is léteznek olyan produkciók, amelyekről hiába beszélünk szuperlatívuszokban, hiába magasztaljuk fel (egyébként teljességgel megérdemelten) az egekig, úgy sem tudjuk igazán méltó módon átadni, hogy micsoda mozgóképes mérföldkövekről van is szó. Ezen nagyon-nagyon ritka filmművészeti alkotások közé tartozik Akira Kurosawa A hét szamuráj című 1954-es, nemzedékek meghatározó alkotóit megihlető, kortalan, univerzális, hivatkozási alapként számon tartott filmje – ami nélkül napjaink filmgyártása biztosan nem lenne az, ami. Mert amikor a sorra következő generációk az ’50-es évektől kezdve vadnyugati pisztolyhősöket néztek, akik egy nemes, jó célért együtt összefogva szálltak harcba, majd bölcs és hidegvérű kardforgatókat, akik egyedül néztek szembe a gonosz erőkkel egy csillagközi kaland során, legvégül pedig manapság, amikor elszánt és mindenféle különleges képességekkel felvértezett szuperhősökön ámulunk a mozivásznakat bámulva, jó, ha tudjuk, hogy azoknak az elnyűhetetlen jellegzetességeit pontosan Kurosawa teremtette meg A hét szamurájban. A ma már klisészámba menő, de még mindig népszerű motívumoktól kezdve, a szintén széles körben elterjedt vizuális megoldásokon át, az akkori japán és külföldi filmgyártási szokásokkal szinte tökéletesen szembemenő realisztikus, energikus és vérmocskos erőszakábrázolásig bezárólag, Kurosawa a korabeli japán történelmi alkotások stílusjegyeit figyelmen kívül hagyva fektette le a forradalmi alapokat, amelyek aztán örökre megvetették a lábukat a filmtörténelemben – csakúgy, mint a hét szamuráj, akik még utoljára felvették a harcot a történelem viharával szemben.  



1587-ben járunk, természetesen Japánban: az egész országban tombol a polgárháború, a köznép pedig nem csupán az ennek következtében létrejött káosztól, de a zavaros állapotokat kihasználó vérszomjas és könyörtelen banditáktól is szenved, akik folyamatosan fosztogatják a vidéket és gyötrik a félreeső kis falvak lakóit. Az egyik ilyen település végül megunja a sorozatos terrort, és miután értesülnek róla, hogy a banditák a következő aratáskor újra lecsapnak rájuk, elhatározzák magukat, majd felülkerekednek, hogy gazdátlan szamurájokat (róninokat) keressenek, hogy rábírják őket a falu és az ott élő parasztok megvédésére. Fizetni nem tudnak, értékeik nincsenek, csakis napi egy élelmet tudnak nekik biztosítani, mert már utolsó tartalékaikat élik fel. Ennek ellenére sikerül rátalálniuk a tapasztalt és harcedzett Kombeire, aki hajlandó nekik segíteni, és nemsokára megszervez egy hét, kóbor szamurájból álló csapatot, hogy együttes erővel tanítsák móresre a több tucat embert számláló gonosz bandát.      



Bár Kurosawa a film akciójeleneteivel is bőven megelőzte saját korát, mégis már a történet legelején, sőt, gyakorlatilag a produkció expozíciójával és az egész sztori felépítésével határozottan kijelenti, hogy itt nem a pengéké, az egymásnak csapódó kardoké és a kiontott véré a főszerep, hanem a karaktereké és azok egymáshoz fűződő viszonyáé. És itt kezdődik az, ami manapság már elvárt dolog, akkoriban viszont teljesen újszerű volt: a színes, kidolgozott szereplők között ugyanúgy megtalálható a fiatal, zöldfülű kezdő, a higgadt, kimért, a célt sosem tévesztő harcos, a fekete bárány, aki totálisan kilóg a csapatfelállásból, mint ahogy a tapasztalt, bölcs vezér és az ő hűséges jobbkeze. Kurosawa a karaktereken keresztül egyszerre kritizálja a Japánban évezredek alatt berögzült hierarchikus rendszert és mutat utat hazájának, ami az ’50-es évek első felében még mindig a második világháború megsemmisítő elvesztését és az amerikai megszállás népi identitást romboló utóhatásait nyögte. Mindkét téma nagyban meghatározza a filmet. Előbbi ugye egyáltalán nem újdonság, gyakorlatilag mióta létezik Japán, azóta élnek ezek a hagyományok, amelyek (még ha egy kicsit más formában is) mind a mai napig kitartanak. Azaz: az embernek el kell fogadnia azt a helyzetet és azokat a körülményeket, melybe beleszületett. Szegényből nem lehet gazdag, a sorscsapásokat pedig tűrni kell mindhalálig. Az erős kasztrendszer lényege, hogy aki földművesként született, az úgy is távozik erről a világról, aki pedig harcosnak, az élete végéig az marad – nincsenek tehát egyéniségek, a sors előre meg van írva minden ember számára.  



Kurosawa azonban mindig is ellene volt ennek az idejétmúlt meggyőződésnek, A hét szamurájban pedig kőkeményen hangot is ad ennek, olyan velősen, ahogy ez előtt és ez után sohasem tette. Megmutatja, hogy az egymástól nagyban különböző emberek (jelen esetben a parasztok és a szamurájok) egy közös cél érdekében képesek úgy összefogni és együtt dolgozni, hogy sikeresen felülemelkednek az osztálykülönbségeken, mi több, a hosszú ideje tartó gyűlöleten és szembenálláson is, amely során szamurájok ölnek parasztokat az élelemért, a javakért és egyebekért, a parasztok pedig bosszúból megsebesült szamurájokat gyilkolnak le. Kurosawa egy idillibb, meseszerűbb, ámde végeredményben egyáltalán nem hiteltelen világot képzel el, amely azt üzeni, hogy ha ezek az eltérő gondolkodású, teljesen másfajta életet élő emberek össze tudnak fogni, ellentéteiktől függetlenül is segíteni egymáson és vállt-vállvetve harcolni, akkor talán nem csupán Japán, de az egész emberiség számára is lehet még remény. Sőt, a Mester odáig megy, hogy egy szerelmi szálat is beemel a sztoriba, egy fiatal szamuráj és egy parasztlány között, de mégis a Toshiro Mifune által életre keltett Kokuchiyo karaktere testesíti meg legjobban azt az üzenetet, hogy mindannyiunknak van választása, és mindenki saját maga választja meg az útját, nem feltétlen muszáj a már előre kitaposott ösvényen járni. Nem csoda, hogy a film plakátjainak jó részén ő van kiemelve, az sem meglepő, hogy legtöbbünknek az ő figurája ugrik be először, ha szóba kerül A hét szamuráj: ő képzi a hidat a parasztok és a szamurájok között, hiszen földművesnek született, azonban később csatlakozott a szamurájokhoz, így ennek eredményeként egyszerre lóg ki mindkét kasztból (földművesnek túlságosan rátermett és szabadszellemű, szamurájnak azonban túl önfejű, különc és erkölcsileg sem áll ugyanolyan szinten, mint társai), miközben egyszerre érti meg mindkét oldalt. Ezért is kulcsfontosságú a karaktere, mivel a jelenléte elengedhetetlen ahhoz, hogy létrejöjjön az erős, egészséges harmónia a két réteg között.    



És végeredményben itt jön képbe az utóbbi téma: Kurosawa éles párhuzamot von a XVI. századi Japán kaotikus állapotával és a második világháború utáni nyomasztó bizonytalansággal. Mindkét miliő egy új korszak beköszöntének előfutára volt, amely elsöpörte a régi világot – a tradicionális japán értékeket éppúgy, mint a szamurájok által képviselt szellemiséget. Mert bár a szamurájok nagyjából még 250 évig fennmaradtak, eszméiknek már itt elkezdett szép lassan leáldozni: elindultak a történelem viharában, ami végül bebizonyította, hogy számukra nincs jövő. Kíméletlenül elsöpörte őket a puskagolyó, aztán az automata fegyverek, majd legvégül a két atombomba – ennek a csodálatos, régi világnak mindörökre befellegzett, éppúgy, mint a klasszikus japán értékeknek is. Kurosawának nincsenek illúziói, reálisan méri fel a győzelmi esélyeket, a győzelmet elhozó eufóriát, valamint az azutáni helyzetet, ami minden dicsőség ellenére: tragikus. Ami a parasztoknak örömmámoros diadal, az a szamurájoknak keserédes győzelem, hiszen amíg előbbiek folytathatják egyszerű életüket, vethetnek, arathatnak és ganajozhatnak tovább, addig utóbbiaknak lassan lejár az ideje, és röpke 250 esztendő múlva a maradék létjogosultságukat is elvesztik majd. Miközben Kombei két életben maradt társával a többiek sírja előtt áll, a fiatal szamuráj, Katsuhiro és a falubéli lány, Shino szerelme pedig olyan gyorsan tovaszáll, mint amilyen gyorsan fellángolt, a jövő egyértelmű. A gyorsan rohanó, egyre modernebb világ lassacskán ellehetetleníti az életmódjukat, ezt Kurosawa is egyértelműen látja, de a pesszimista nézetei ellenére megmutatja a fényt az alagút végén: hiszen hiába a parasztoké a végső diadal (még maga Kombei is megjegyzi, hogy ők nyertek), a szamurájok még egyszer utoljára megmutatták kik is ők – a rendező pedig ezzel üzeni meg a háború tragikus vereségétől megrogyott hazájának, hogy milyen ősrégi értékek visszahozatalára lenne szükség ahhoz, hogy Japán kilábaljon és talpra álljon a megsemmisítő társadalmi és morális válságból.  



A hét szamuráj sikerének titka (erős karakterein, saját korán bőven megelőző akciójelenetein és formabontó rendezői megoldásain túl), hogy hiába egy régi, letűnt korszak hírmondója, kortalan és örökzöld státuszából ez mit sem von le – arról nem is beszélve, hogy annak ellenére, hogy a japán kultúra mennyire távol áll tőlünk, mégis tökéletesen átélhető és ismerős az egész. Ahogy a bevezetőben is utaltam rá, nemigen létezik olyan szó, amivel hűen ki lehetne fejezni A hét szamuráj zsenialitását és nagyszerűségét: a világban sok embernek sok véleménye van, de vannak bizonyos dolgok (természetesen a filmeknél is), amiről a nép jelentős, sőt, döntő hányada egyként gondolkodik. Kurosawa mesterműve pontosan ilyen. Ami azért nem kis teljesítmény, főleg, ha belegondolunk, hogy egy lassan hetven éves filmről van szó.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Batman: Kezdődik! (Batman Begins)
Ígéret.
Álmatlanság (Insomnia)
Az önmarcangolás, a beszennyezett lelkiismeret és az elvesztett ártatlanság hálójában.
Mementó (Memento)
Az emlékek őre.
Követés (Following)
Egy elsőfilmes rendező ígéretes szárnypróbálgatása.
Káosz (Ran)
Az apokalipszis képei.