Geekz, képregény
Jessica Jones: Alias
Geekz, képregény
A tökös női magándetektív.
A Marvel Comics 2001-ben indította útjára a MAX névre keresztelt al-kiadóját, amelynek az volt a nyíltan kimondott célja, hogy a mainstream képregényekhez képest jóval komolyabb, felnőttesebb és sötétebb színben mutassa be a jól ismert univerzumot, a benne élő karakterekkel együtt. A MAX kötetlensége óriási lehetőségeket biztosított az íróknak és a rajzolóknak, hiszen a kiadó fő irányvonalával ellentétben itt nem kellett magukat visszafogni, nem kellett idegesítő szabályokhoz alkalmazkodni, és nagyjából tényleg bármit megtehettek, amit csak akartak. Ennek a koncepciónak az első képviselője az Alias című sorozat volt, annak a Brian Michael Bendisnek a tollából, aki sokáig a Marvel valóságos megtestesült atyaúristenének szerepében tetszelgett – és aki ezzel a szériával ajándékozta meg az olvasókat az önfejű, folyton cigiző és piáló női magánnyomozóval, Jessica Jones-szal. Nem is volt rest alaposan kihasználni a MAX adta opciókat: az Alias ugyanis nem azt a színes-szagos, morállal és helyes erkölcsökkel, no meg kötelező happy enddel teli Marvel-univerzumot mutatja be, amit mind ismerünk. Ez a világ, jobban mondva az univerzum ezen, nem is annyira kicsi szeglete tele van bűnnel, mocsokkal, szexszel, brutalitással és erkölcstelenséggel. Az Alias kőkemény noir, amelyben hétköznapi kisemberek küzdelmeinek, bukdácsolásainak, drámáinak és a túlélésért vívott mindennapjainak lehetünk szemtanúi, ahogy megpróbálnak boldogulni ebben a korántsem lelkesítő világban, mindennek középpontjában pedig Jessica Jones áll, aki folyton-folyvást alámerül a bűn, a perverzió és az emberi lélek mélyének mocsaras, bűzlő sötétjében. De ő mindezt könnyedén lerázza magáról, hiszen ez a munkája.  



Már-már fájdalmasan valóságszagú az egész. Bendis gyakorlatilag lerántotta a szuperhősműfajt a jéghideg és koromfekete gödör aljára: a daliás, köpönyeges, makulátlan héroszok itt jobb esetben felhőkarcolók forgatagában repkedő kis pontok, amikre a New York betondzsungelében élő polgárok néha-néha felkapják a fejüket, rosszabb esetben viszont különböző komplexusokkal megvert, önző, szexuális vágyaktól fűtött esendő és sérült figurák, akik nagyjából ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint minden normális ember – és sajnos ez a világ az ő dolgukat sem könnyíti meg. A hétköznapi nyárspolgárok vagy utálják őket, vagy szeretik, de az sem ritka, hogy mindkettőt egyszerre: elítélik módszereiket, szükségtelennek tartják jelenlétüket, miközben irigyelik őket és a helyükben akarnak lenni, így a rajongással megszórt erős, de beteljesületlen vágyak szép lassan nyers gyűlöletté formálódnak, már ha a kisemberben nem vert gyökeret alapból az a tudatalattiból előtörő meggyőződés, hogy ezek a szuperhősök az ő felsőbbrendűségüket veszélyeztetik. Ellentmondást ellentmondás követ, és emiatt még az sem meglepő, hogy egyeseket kifejezetten összezavar, hogy Jessicának szuperképessége van, és mégsem visel jelmezt. Végeredményben a képregényt nem a történet (ami egyébként sem valami acélos, se nem eredeti) és nem a krimi-szál (aminél láttunk már nem egy formabontóbbat és precízebbet) adja el, hanem a karakterek és a nagyszerű világépítés.  



Bendis nem rest komolyabb és nagyobb horderejű témákkal foglalkozni, ha már lúd, legyen kövér-alapon: drogfüggőség, alkoholizmus, gyilkosság, társadalmi különbségek, rasszizmus és az emberi viselkedés legaljasabb tulajdonságai, minden, ami egy nem szokványos, éjsötét szuperhős-történethez kell. Ráadásul hálistennek itt, az egyébként az elején nagyszerű, de aztán fokozatosan ellaposodó tévésorozattal ellentétben nem kell hosszú epizódokon keresztül érdektelen karakterek még érdektelenebb vergődését nyomon követnünk, és a képregénybeli Jessicához képest a tévésorozatos is csak egy flegma, szerencsétlen picsának tűnik. Viselkedése, személyisége, jelleme és minden egyes szava és apró megmozdulása tökéletesen leképezi azt, mit is érezhet valójában az ember egy ilyen helyzet után, amibe ő is belekeveredett: poszt-traumatikus stresszben szenved, menekül a felelősség és saját múltja elől, mialatt jócskán összecsapnak a feje felett a hullámok – de ő csak fogait összeszorítva megy előre, nem hagyva, hogy a gonoszok legyűrjék őt. És ez már-már a Pókember-képregényekhez hasonló tanulságot von maga után: a főszereplőt megalázzák, legyőzik, minden elképzelhető módon a földbe döngölik, de ő végül mégis talpra áll, és megküzdve démonjaival mindent latba vet, hogy győzhessen. Bendis a maga módján remekül megragadta a lényeget, és a nemrégiben magyarul is megjelent három kötetben (amely valójában 28 számot foglal magába) egy egész, kerek történetet ír le. Kár, hogy pont a végére fogy el a szufla: amilyen zseniális és hangulatos a kezdete és a közepe, majdnem annyira összecsapott és vázlatos a vége.  



Bíborember megjelenésével ugyanis végre valahára megismerhetjük Jessica ködös múltját és tragikus eredettörténetét, de ezzel együtt sajnos a cselekményen és az addigi remekbeszabott történetvezetésen is szépen lassan megjelennek a repedések. A probléma alapvetően az, hogy Bendis egy körömfont, rendkívül intelligens, ámde még ennél is alantasabb szociopata manipulátornak akarja ábrázolni Jessica legfőbb ősellenségét, ehhez képest az egész kimerül a túltolt önreflexióban (Kilgrave megpróbálja arról meggyőzni hősünket, hogy ők csupán egy képregény szereplői és nem valódi személyiségek), és egy elnagyolt, már-már a mainstream műfajra jellemző végső összecsapásban. Lényegében ugyanolyan hamar véget ér, mint amilyen hamar elkezdődött. Szomorú és illúzióromboló befejezése ez egy amúgy szinte tökéletes sorozatnak – de valamennyi vígaszt jelenthet az, hogy a rajzok végig kifogástalanok. Michael Gaydos durva és nyers képi világot alkotott meg Bendis sztorijaihoz (több szempontból is a vonatkozó Fenegyerek-sorozatot idézi), egy olyan nyomasztó és komor atmoszférát teremtve, amely jól illeszkedik a klasszikus krimik és film noirok stílusához. Piszkos, szeméttel teli sötét sikátorok, cigifüstös helyiségek, a városi éjszakában egyedül haladó főhősnő, gyéren megvilágított irodák, félhomályba burkolódzó kocsmák, barnás-vöröses árnyalatok, látványos fény-árnyék hatások – időnként mintha egy fekete-fehér detektív-filmet néznénk. Külön érdekesség, hogy a képregény álom- és flashback-jeleneteit Bill Sienkiewicz, David Mack és Mark Bagley rajzolta, ezzel is kihangsúlyozva a kontrasztot Jessica idillibb és boldogabb múltja, valamint a sokkal komorabb és életszagúbb jelenje között.  



Szóval remek kis sorozat ez az Alias, még a csalódást keltő finálé ellenére is. Bőven lehet dicsérni a nyomasztó hangulattól kezdve, a realisztikus karakterkezelésen át, a komor és noiros rajzokig, no meg a szintén említést érdemlő sajátos panelekig (az oldal felső sorában hatszor ugyanaz a képkocka a dohányzó és könyökölő Jessicával, ez alatt pedig a megbízó, ugyanúgy hatszor, függőlegesen elnyújtott térben – briliáns és gyakran visszatérő elem) bezárólag. Így hát végeredményben az elbaltázott befejezés félig-meddig tolerálható – de ha nem, akkor is van minimum két kötetnyi minőség és zsenialitás.

Jessica Jones: Alias #1-3 (2018-2020)
Alias #1-28 (2001-2004)
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Sanjuro (Tsubaki Sanjuro)
Egy magányos ronin a generációs különbségek kereszttüzében.
A testőr (Yojimbo)
Egy korszak elkerülhetetlen vége.
Rejtett erőd (Kakushi toride no san akunin)
Kedélyes humor a háborúktól sújtott feudális Japánban.
Véres trón (Kumonosu jo)
Az erőszak soha véget nem érő körforgása.
A hét szamuráj (Shichinin no samurai)
Keserédes hattyúdal.