Kritika
Véres trón (Kumonosu jo)
Kritika
Az erőszak soha véget nem érő körforgása.
A mozgóképes történelemben számtalanszor előfordult már, hogy a keleti filmművészet megtermékenyítőleg hatott a nyugatra: sokszor megtörtént már, hogy egy-egy klasszikus annyira megrengette a kritikusokat, a közönséget, nem utolsó sorban pedig a szakmát, hogy annak erejét nem csak hazájában, de tőle távol, a világ másik felén is érezték és megértették. Az egyik legjobb példa erre pontosan minden idők egyik legzseniálisabb rendezőjének, Akira Kurosawának a munkássága: a nyugat ugyanis nem csupán filmjeinek eszköztárát, felépítését és stílusát vette át, nem kizárólag csak az alkotásainak mélysége és azóta már globálisan is elnyűhetetlen elemei hatottak inspirálóan a XX. századi filmgyártársra és rendezők generációjának egész sorára (nagyon sokan, nagyon sokat köszönhetnek neki, mind a tehetséges ifjú titánok, mind pedig Hollywood egésze), hanem a produkciók zsenialitásának és korát megelőző direktori megoldásainak és történetmesélési módjának hála, miután a nyugat felfedezte magának ezeket az alkotásokat, nem egyet közülük saját szájíze szerint fel is dolgozott (A hét mesterlövész, Egy maréknyi dollárért, Az utolsó emberig – hogy csak egy párat említsek a népszerűbb remake-ek közül), és a maga képére formált. Az ilyesféle feldolgozásoknak a sora tehát legalább annyira végeláthatatlan, mint a modern japán filmművészet azon elemei, amelyek filmtörténelmet formáló módon hatottak a nyugatra. Ez persze mind szép és jó – csakhogy ennek fordítottjáról már kevesebbet hallunk.  



Nem mintha amúgy annyira ritka lenne ez: példának okáért Kurosawától sosem volt idegen a nyugati mozgóképes művészet iránti rajongás, és azt sem rejtette véka alá, hogy sokszor pont a tőle oly távol álló világ filmjei inspirálták (A hét szamuráj esetében például minden idők egyik legnagyobb rendezőjének, John Fordnak a westernjeit vette alapul), valamint az sem volt elhanyagolható állomás a hosszú karrierjében, amikor a Véres trón című művében William Shakespeare egyik leghíresebb művét, a Macbethet ültette át és egyben bővítette ki – mindezt áthelyezve a XVI. századi feudális Japánba (ami nem sokban különbözött a belviszályoktól szenvedő, emberileg és erkölcsileg is a mélyponton lévő eredeti sztori-helyíntől, a XI. századi Skóciától). Shakespeare írásait nagyjából mindenki ismeri, és Kurosawa filmjeihez hasonlóan mindmáig erősen a köztudatban vannak, köszönhetően a kortalan, univerzális és bármikor aktuális témáiknak, a szerző örökzöld státuszát pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy a különböző művészek és művészeti ágak manapság is megunhatatlanul és előszeretettel csemegéznek belőlük. Nem utolsó sorban pedig (ahogy a Véres trón is mutatja) színdarabjai tökéletesen és gond nélkül átültethetők szinte bármelyik korba, bármilyen miliőbe és bármilyen berendezkedésbe. Kurosawa persze nem elégedett meg ennyivel, és Shakespeare munkáját több helyen is újraértelmezte és tovább gondolta – úgy, hogy az alapok megmaradtak, a történet váza gyakorlatilag ugyanaz, ámde az arra felhúzott baljós, velőtrázó monstrum mégis kissé más, mint amit az alapművet ismerő közönség megszokott.      



Ez a tipikus „olyan, mintha…” érzés már a film kezdetétől hatalmába keríti a nézőt. A két tábornok, Washizu (Toshiro Mifune természetesen ellopja a showt karizmatikus, remek és Kurosawa korábbi alkotásaiban látottakhoz képest sokkalta érettebb alakításával) és Miki egy nyertes csata után nagyurukhoz tartanak, a jól megérdemelt kitüntetés reményében, amikor a vészjósló Pók Hálójának erdejében ráakadnak egy gonosz szellemre, miután mindketten eltévednek a vidékre leszálló sűrű ködnek köszönhetően (amely ismét jelentőségteljes szimbólumként szolgál, amely megalapozza a főhős eltévelyedését, egyszersmind előrevetíti Washizu lelkének elkárhozását, elméjének megbomlását és végül törvényszerű bukását). Ugyanis a félelmetes erdei szellem dicsőséget, vagyont és hatalmat jósol a tábornoknak, amely azonban árulással, vérontással, írott és íratlan törvények megszegésével van kikövezve. A két hűséges katona persze kétkedéssel fogadja a kísértet szavait, ámde jövendölései szép lassan valóra válnak, és innentől kezdve már Washizu számára sincs megállás: fokozatosan adja fel és hagyja maga mögött becsületét, tisztességét és esküjét, mialatt ambícióit előre helyezve indul el a hatalomhoz vezető úton, nagyura meggyilkolásától kezdve, az esztelen vérontáson át, a hullákból emelt égig érő égig – egészen addig, amíg már számára is végérvényesen bebizonyosodik, hogy becsvágyáért és hataloméhségéért óriási árat kell fizetnie. Washizu tehát lényegében ugyanazt a vérmocskos örvényt járja be, a moralitást tökéletesen megsemmisítő első megkísértéstől, egészen addig, amíg már emberei hitét és egyben józan eszét elvesztve saját katonái mészárolják le, csak hogy megmeneküljenek az erődjét ostromló hatalmas sereg könyörtelen támadásától, miközben mindehhez a tragédiát elősegítő mellékkarakterek is nagyban asszisztálnak – végeredményben tehát mindenki a rá kiszabott szerepet játssza.     



Kurosawa azonban ahelyett, hogy Shakespeare egyedi stílusát és finom vonásait mímelné, a filmet a XVI. században népszerűsége csúcsán álló tradicionális Noh színház stílusjegyeinek szellemiségében forgatta le. Azaz: minimális díszletek (még a kamerabeállítások is inkább egy színdarabot, mint egy hagyományos mozifilmet varázsolnak elénk), egyedülálló zenék (a kórus az elején és a végén rendesen rá is zendít, így keretbe téve az alkotást), valamint egyedi stilisztika, de még maguk a színészeket is erőteljes grimaszok, teátrális, széles mozdulatok és szintén a Noh stílust idéző maszkszerű sminkek jellemzik. Mindezt kifejezetten komor hangulat (a hosszan tartó agóniák, a kezekre rászáradt vér szaga, a végeláthatatlan haláltusák és maga a halál rothadó bűze szinte facsarja a néző orrát, és valóssággal lemászik a képernyőről), a vérontás és a pusztítás elkeseredett keresése, valamint egyéb plusz jelentésrétegek (mint például Washizu feleségének, Asajinak sosem lanyhuló manipulatív gyanakvásai) tarkítják, amelyek nagyban elősegítik a megjósolt tragédiát, ugyanakkor Kurosawa kellően élesen üzeni meg azt is, hogy nem feltétlenül a váratlan események és a tettnélküliség következtében előidézett árral való sodródás vezet a megjövendölthöz, hanem sokkal inkább saját önnön gyarlóságunk és sorsfordító tetteink az okai a jóslat beteljesülésének. Aztán végül el is jön a várva várt prófécia: Washizut saját emberei nyilazzák le, egy hosszú jelenet során, amelyben egyébként a rendező valódi nyilakat használt, így hát Mifunénak nem okozott nagy gondot rémült arcot vágni.  



A Véres trónban Kurosawa tulajdonképpen arról próbál hiteles képet adni, hogy mennyire mélységesen gyarló és gyenge is az ember. Lényegében elég egy vagyont, dicsőséget és hatalmat ígérő jóslat, néhány szigorú, tettre hívó szó („A férfi, akinek nincsenek ambíciói, nem férfi” – mondja Washizu felesége), és a gondolatokból máris cselekedet formálódik, amely mészárlást, vérontást és pusztítást von maga után. Elsőre kissé elnagyoltnak tűnhet a dolog, na de az emberiség hosszú történelme során többek közt nem emiatt törtek ki a különböző háborúk, amelyek százak, ezrek, vagy épp milliók halálához vezettek? Kurosawa illúziók nélkül mutatja be nekünk a versengés és a konfliktusok okait, így nyíltan kimondva, hogy amíg ember az ember, az erőszak körforgása állandó. A Véres trón sok mindenről szól: egyéni érdekekről, emberi magatartásokról és a hatalomért folytatott elkeseredett harcról – a rendező kezei alatt azonban Shakespeare műve, a Macbeth igazi eszményi szamuráj-történetté alakult. Akadnak még különböző feldolgozások ebben a témában, de ennél jobbak aligha.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
A sötét lovag: Felemelkedés (The Dark Knight Rises)
Jutalom.
Eredet (Inception)
Mesterien elültetett gondolatok.
Total Recall - Az emlékmás (Total Recall)
Harminc éve mentünk el a Marsra.
A sötét lovag (The Dark Knight)
Fordulat.
A tökéletes trükk (The Prestige)
Jól figyelnek?