Kritika
Rejtett erőd (Kakushi toride no san akunin)
Kritika
Kedélyes humor a háborúktól sújtott feudális Japánban.
Akira Kurosawa 1958-ban bemutatott Rejtett erődjének vitathatatlanul az a legnépszerűbb érdekessége, hogy ez a film szolgáltatta az egyik legnagyobb inspirációt George Lucas számára az első Star Wars megalkotásakor – és sajnos a legtöbben mindmáig csak emiatt emlékeznek rá. Ami eléggé szomorú tény, ugyanis a Mester ezen rendezése ugyanúgy megérdemli az elismerést és a tiszteletet, mint legnagyobb klasszikusai: jóval többről van szó vele kapcsolatban, mint egy jópofa érdekességről, ha úgy tetszik, a Rejtett erőd Kurosawa egyik legjobb, ugyanakkor legegyszerűbb filmje is. Mert, ha minden áron meg kellene nevezni egy kakukktojást, vagy egy fekete bárányt a karrierjében, az mindenképp ez a produkció lenne – kicsit könnyedebb, kicsit fogyaszthatóbb, jóval közönségbarátabb, jobban idomul a japán publikum igényeihez. Mindennek persze pénzügyi okai is voltak, mivel Kurosawa korábbi filmjei sokkal sikeresebbnek bizonyultak nyugaton (főleg Európában és Amerikában), mint saját hazájában, ezért a Toho ragaszkodott ahhoz, hogy a rendező ezúttal kevésbé művészi hangot üssön meg, viszont közben jókora pénzösszeggel dobta meg a Mestert, hogy azért mégse érezze kényszernek a munkát – és nem utolsósorban a „Tohoscope”-nak nevezett új technikai lehetőséget is biztosította számára, amivel nyugodtan kiélhette nem mindennapi kreativitását. Az eredmény pedig egy újabb remekmű lett, egy következő fontos mérföldkő, de még szerényebben megfogalmazva is egy átlagon felüli „stúdiófilm”, amely műfaja ellenére sem hódolt be a tradicionális jellemzőknek.  



És itt jönne az a sokszor, sok film esetében leírt megállapítás, hogy az alkotás, bár elsőre szimplának és egyszerűnek tűnik, mint a faék, valójában egy sokkal komplexebb műről van szó – akár még a Rejtett erődre is igaz lenne ez, ha Kurosawa nem törekedett volna arra, hogy filmje szándékosan kommersz formában szülessen meg, ami végeredményben tényleg azt adja nézőjének, amire az első fél óra után számítani lehet. Egy könnyed, látványos és lebilincselően meseszerű, izgalmas kalandot, melyben egy makacs, fiatal hercegnő és az ő nemes, harcos tábornoka (nyilván Toshiro Mifune) igyekszik inkognitóban eljutni a határ felé, megpakolva arannyal, egy olyan ellenséges vidéken, ahol egy komplett vérszomjas hadsereg a nyomukban lohol – mindezt természetesen a háborúktól megtépázott feudális Japán korában. Lényegében ennyi, és nem több. A film Kurosawa előző rendezéseihez képest, de voltaképp önmagában véve is egy kedélyes, vidám, bohókás humorral teli darab, nemes lelkű emberekkel, bátor harcosokkal, vakmerő hercegnővel, szemet és elmét megbabonázó kinccsel, vérpezsdítő csatajelenetekkel és egy komikumot szolgáltató mellékszereplő-duóval – azzal az apró csavarral, hogy Kurosawa eme két, sehonnani mellékzönge szemszögéből regéli el a történetet.  



Tahei és Mataschichi állandóan veszekedő és acsarkodó párosa az egész filmet végigkíséri, konfliktuskereső és versengő attitűdjükkel csak alattomosságuk, kapzsiságuk és mohóságuk vetekszik, azonban ahelyett, hogy Kurosawa belenézne lelkük mélyére, és a sötétséget, valamint a legnegatívabb emberi tulajdonságokat húzná elő a kalapból, inkább a figurájuk komikus vénájára koncentrál. Pitiáner, néha már-már szánalomra méltó jellemük a lehető legtávolabb áll a többi karakter képviselte moráltól és értékektől, Yuki hercegnő gőgösségétől és makacsságától legalább annyira, mint Rokurota tábornok hősies bátorságától és hűséges hozzáállásától – de Kurosawa mégis eléri, hogy szimpatizáljunk velük. Ami persze nem könnyű, lévén egyrészt személyiségük tényleg hatalmas kontrasztban áll a többiekével, másrészt még annak ellenére sem sikerül átérezni a problémáikat, hogy a film során ide-oda sodródnak az árral, folyamatosan kihasználják, elfogják és dolgoztatják őket (ez a három variáció követi egymást úton, útfélen), és közben hiába adja fel nekik az élet a legkeményebb, legkijózanítóbb leckéket, egyszerűen nem tanulnak belőle. Akárhányszor felcsillan a remény arra, hogy végre maguk mögött hagyják acsarkodó természetüket az önzetlenségért és a becsületért cserébe, az mindig tovaszáll, és újra bekebelezi őket az önös érdek és a kapzsiság. De végül (ahogy az egy jó meséhez illik) helyre áll a világ rendje, és összességében mindenki elnyeri méltó jutalmát – igen, még Tahei és Mataschichi is, az, hogy egészen addig milyen is volt a karakterük, lényegében nem számít.  



Kurosawa egy alapvetően pozitív szemléletű fantáziavilágot varázsol elénk, amelyben nem csak az történhet meg, hogy két, egyébként minden más közegben és értelmezésben unszimpatikus páros válik kedvelhetővé (és ezáltal a nézők is könnyebben képesek azonosulni velük, illetve a cselekménnyel), de az is, hogy ez a két karakter a történet végére először tesz tanúbizonyságot önzetlenségéről, amikor a tábornok és a hercegnő jutalmával távoznak a palotából, és immáron nem maguknak akarják a megszerzett kincset, hanem a másiknak. Ez a momentum pedig egyértelmű visszatekintés Kurosawa karrierjének korábbi szemléleteihez. Mielőtt A vihar kapujában című filmjében éles kritikát fogalmazott meg az emberiséggel szemben, még sokkal optimistábban állt fajunkhoz és az emberi értékekhez, a Rejtett erőd befejezése pedig határozott, de végeredményben Tiszavirág-életű kikacsintás efelé a korszak felé. Persze ettől függetlenül a Mester nem állja meg, hogy ne fogalmazzon meg evidens, ám ezúttal mégis inkább enyhébb kritikát a korról és a társadalomról, amelyben a film játszódik. A Rejtett erődben egy, még kiskorú tinédzser lánynak kell óriási terhet cipelnie a vállán, csak azért, mert olyan közegbe született, amiben ezt alanyi jogon elvárják tőle, választása pedig nincsen, valamint egy vérrokon életet áldozzák fel a leendő uralkodó iránt tanúsított hűség miatt – egy olyan helyen, ahol eleve egy egész országot polgárháborúk, ártatlan halálos áldozatok és óriási szegénység sújt.  



Nyilván ez a téma „stúdiófilmes” keretek között nem üt akkorát, és nem is annyira hangsúlyos, mint teszem azt egy Hét szamurájban, ugyanakkor ilyen felfogásban nincs is rá igazán szükség. A Rejtett erőd Kurosawa életművében egy kevésbé fontos, ha úgy tetszik „átlagos’ állomás (persze szigorúan önmagához mérve), azonban a nagyobb képet nézve ugyanúgy klasszikus, mint ahogy korábbi filmjei.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Sanjuro (Tsubaki Sanjuro)
Egy magányos ronin a generációs különbségek kereszttüzében.
A testőr (Yojimbo)
Egy korszak elkerülhetetlen vége.
Rejtett erőd (Kakushi toride no san akunin)
Kedélyes humor a háborúktól sújtott feudális Japánban.
Véres trón (Kumonosu jo)
Az erőszak soha véget nem érő körforgása.
A hét szamuráj (Shichinin no samurai)
Keserédes hattyúdal.