Kritika
Sanjuro (Tsubaki Sanjuro)
Kritika
Egy magányos ronin a generációs különbségek kereszttüzében.
Akira Kurosawa A testőr című filmje az író-rendező addigi legsikeresebb munkája lett, így hát nem meglepő, hogy a mozit legyártó Toho stúdió rögtön vérszemet kapott, és erősen kérlelte a Mestert, hogy készítsen hozzá egy folytatást – ha lehet, akkor minél előbb. A japán zseni persze eleget tett a kérésnek, és bár az ilyen metódus (ami legalább annyira, ha nem jobban jellemző a távol-keleti mozgóképes művészetre, mint a világ többi részének filmgyártására) általában nem szokott kreatív és maradandó alkotásokat szülni, Kurosawa nagyrészt ugyanazzal a stábbal (ami mondjuk önmagában még nem garancia a sikerre) több, mint tisztességesen oldotta meg a feladatot. A testőr után alig egy évvel bemutatott Sanjuro szinte már gyökeresen más hangvételt képvisel, mint az első rész (ennek egyébként megvolt a maga oka: Kurosawa a japán író, Shugoro Yamamoto Hibi Hein című regényének adaptációját dolgozta át Toshiro Mifune magányos roninjának következő kalandjává), és a Mester, stílusához híven egyáltalán nem ugyanazt a filmet forgatta le még egyszer, sőt, annak erőteljes westernes áthallását is menesztette, több más elemmel együtt. Ennek következtében a Sanjuro egy tipikus, sokkal eszményibb szamurájfilm lett, ami merészségben és örökérvényűségben ugyan nem veszi fel a versenyt A testőrrel, de nem sokban marad el mögötte. Kurosawa a vadnyugati feeling mellett az előzményre levakarhatatlanul ráragadó és azt nagyban meghatározó nihilista eszmerendszert, a végítélet-hangulatot és az ezzel járó csípős fekete humort is kukázta, és ezúttal a főhős sem lett az a rideg, kissé pénzhajhász antagonista (bár passzivitása részben azért megmaradt), hanem egy sokkal egyértelműbb hősalak vált belőle, aki itt a feudális társadalom korrupciója ellen ránt kardot.  



Kurosawa A testőr és a Sanjuro kapcsolatát illetően olyan ötleteket és gondolatmenetet alkalmazott, amit majd néhány év múlva Sergio Leone is félig-meddig leutánoz az Egy maréknyi dollárért (ami kvázi A testőr olasz remake-je volt, melyből gyakorlatilag a spagettiwestern zsánere nőtt ki) és a Pár dollárral többért esetében. Azaz, hogy a főszereplő, aki az első felvonásban még egy alapvetően haszonleső és a saját személyes (egyben közösségi) bosszúja születéséig önző figura volt, a folytatásban már sokkal közelebb áll a tradicionális hős archetípusáig. Sanjuro ebben a filmben kilenc fiatal, rettenetesen tapasztalatlan szamurájon igyekszik segíteni, akiket saját klánjuk korrupt vezetői hamisan vádoltak meg, ráadásul tisztviselőjüket is sikerült fogságba ejteniük. A forrófejű és zöldfülű kardforgatók persze azonnal harcba indulnának, ámde Sanjuro türelemre inti a meggondolatlan fiatalokat, és szép lassan elkezdi egy ütőképes csapattá nevelni őket. Miközben a főhős bizonyos aspektusaiban ugyanaz maradt (ismét a semmiből jön és a végén ugyanoda tér vissza), Kurosawa a korábbiaktól eltérő értelmezést ad Sanjuro személyének, akit Toshiro Mifune természetesen a tőle megszokott profizmussal kelt életre. Bár az éjfekete humort itt szinte teljes mértékben hanyagolták, nem lehet nem komikus vonásként tekinteni arra, ahogy a címszereplő tulajdonképpen az egész film alatt rongyosan, álmosan és unottan mászkál a fiatal szamurájok között, és nagyokat ásít, miközben ők halálosan komoly döntésekről vitatkoznak, amelyeken akár ártatlan emberéletek is múlhatnak.  



Minden unottsága ellenére azonban Sanjurot ezúttal valóban nemes és jó szándékú célok vezérlik, ami heves intrikák, okos következtetések és éles tanácsok közepette nyilvánul meg. Jóval bölcsebb és megfontoltabb, mint amilyennek az első filmben megismertük, és amikor előrelátóan okítja a tapasztalatlan és harcban viszonylag még járatlan fiatalokat, akik foggal-körömmel ragaszkodnak a bushido szabályaihoz (miközben Sanjuronak mindez már rég nem számít, számára csakis saját megítélése a fontos), és felszínesen, csupán külsőségeik alapján ítélik meg az embereket, akkor az nem csupán azért van jelen a történetben, hogy elmélyítse a karaktereket és plusz percekkel töltse ki az amúgy alig több, mint másfél órás játékidőt (igen, gondolom mondanom sem kell, hogy a fiatal szamurájok formális attitűdje és vak előítéletessége számos ostoba és meggondolatlan tetthez vezet), hanem, hogy Kurosawa a maga módján reflektálhasson a hatvanas évekre Japánban is nagymértékben kiéleződött generációs konfliktusokra, és az ugyanabban az évtizedben utcára vonuló újbaloldali, rendőrökkel előszeretettel összecsapó diákmozgalmakra. A rendező egyszerre modern és mélységesen hagyománytisztelő üzenetet fogalmaz meg azzal, hogy a nemzedékek közti ellentéteket pellengérre állítva figyelmezteti a kor ifjait, hogy nem mindenre az erőszak a megoldás (ahogy a filmben az idős gésa szájából is elhangzik: „A legnemesebb kardot a hüvelyében tartják”), és azzal, hogy emberarcot rajzol az egyik foglyul ejtett ellenségnek – így kellőképpen közölve azt a mondanivalót, hogy senki sem az, akinek először látszik, és még egy erkölcstelen, lelketlen mészárosnak tűnő emberről is kiderülhet, hogy valójában érző lény. Az emberi élet tehát igenis értékes, és ez köbé vésett tény, nem a különféle társadalmi és egyéni beidegződések döntik el, hogy az-e, vagy sem.  



Még maga Sanjuro sem az a cinikusan rideg jellem, mint az első részben, ahol tétlenül, jó kedéllyel nézte végig a két kereskedőcsalád versengését, és az ezzel járó brutális mészárlást. A folytatásban már nem szívesen nyúl a kardjához, inkább a megfontoltságot, a türelmet és a hidegvért részesíti előnyben. Cseppet sem vágyik vérontásra, és ha végképp elkerülhetetlen, hogy pengéjével egy másik embertársa húsába vájjon, nehéz szívvel bár, de megteszi, viszont ennek következtében rettenetes vihar támad a lelkében, és a fiatal szamurájokat is rögtön fegyelemre inti. Sanjuro zabolátlan ereje és az ölés helytelenségéről való meggyőződése a fináléban csúcsosodik ki igazán. Kurosawa egészen a zárójelenetig vértelen, ámde szokásához híven energikus és lendületes, szépen megrendezett kardpárbajokkal operál, amelyek „steril” mivoltuk miatt szembe mennek A testőr vérmocskos, a korszak chambaráitól szokatlan csonkolásaival, ugyanakkor a film utolsó perceiben lezajló összecsapás, az egy pillanat alatt előrántott kard, majd az ugyanennyi időt igénybe vevő suhintás, majd pedig az ettől előtörő vérgejzír valóságos sokként éri a váratlan nézőt, mi több, kellőképp érzékelteti a gyilkosság és annak a Sanjurora rákényszerített döntésnek a súlyát, amit nem akart meghozni. Ez pedig egy új korszak kezdetét is jelentette a chambarákban: amíg Kurosawa két remekműve előtt a japán rendezők szinte teljes mértékben vértelen akciójelenetekkel dolgoztak, addig A testőr és a Sanjuro után már tradícióvá vált az artériaspriccelés – ami innentől fogva egy-két ritka kivétellel csupán egy durva, brutálisan kinéző és a vérre szomjazó közönséget kiszolgáló látványelemet jelentett, azonban itt még jóval többről szólt a dolog szimpla gore-effektnél.  



Tulajdonképpen ezzel Kurosawa nem csak az akkoriban tüntető japán fiatalok tömegének üzent, hanem az utókornak is. Manapság, amikor a legtöbb rendező tényleg csak egy nézősokkoló látványelemet lát a literszámra folyó vérben, jó, hogy van egy ilyen mestermű, mint a Sanjuro, ami lassan hatvan év távlatából is képes megmutatni, hogy még egy ilyen elemnek is lehet többféle jelentést adni. Mert persze az tagadhatatlan, hogy azóta minden valamire való chambarában elengedhetetlenné vált a látványos vérpermet, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy ezek a filmek pontosan azért váltak elnyűhetetlen klasszikussá, mert sokkal többről szóltak, mint néhány levágott végtagról és szétszakított artériáról. És itt, mintegy érdekes elmélkedésként muszáj kitérnem arra, hogy bár Sergio Leone gyakorlatilag az Egy maréknyi dollárértban eléggé látványosan lemásolta A testőrt, a Pár dollárral többértben már sokkalta szabadabban dolgozott, jóval nagyobb kreativitással, ugyanakkor nagyjából ugyanolyan lett a viszony a Dollár-trilógia első két darabja között (bár persze a történet már teljesen más lett), mint amilyen három évvel korábban volt A testőr és a Sanjuro között. Leone a második felvonásban egy sokkal konvencionálisabb westernfilmet alkotott meg, ami jobban átadta a vadnyugat aranykorának lényegét (megfejelve a fejvadász-szakma témájával), és hát minden bizonnyal volt kitől tanulnia, hiszen a Sanjuroban Kurosawa már véghez vitte ezt a fajta bravúrt.  



Egy elődjétől több ízben eltérő filmet tett le az asztalra, amelyben egy ország letűnt, bizonyos szempontból ideálisabb kultúrájának és mentalitásának lényegét ragadta meg.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Káosz (Ran)
Az apokalipszis képei.
Az új mutánsok (The New Mutants)
Megérkezett az év legviccesebb filmje.
Tenet
A tökéletlen trükk.
Árnyéklovas (Kagemusha)
Az identitás és a hatalom illúziója.
Sanjuro (Tsubaki Sanjuro)
Egy magányos ronin a generációs különbségek kereszttüzében.