Kritika
Árnyéklovas (Kagemusha)
Kritika
Az identitás és a hatalom illúziója.
Bár az utókor és az egyetemes filmtörténelem ma úgy tartja számon Akira Kurosawa több, mint fél évszázados munkásságát, mint egy lenyűgöző és példaértékű pályafutást, amely minden idők egyik, ha nem a legnagyobb filmrendezőjévé tette a japán zsenit, és ami mindvégig töretlen volt, azt kevesen tudják, hogy a direktor karrierje cseppet sem volt buktatóktól mentes, még akkor sem, amikor már kétségkívül befutott művésznek számított, aki jónéhány remek, már akkoriban is hatalmas, nagy hatású siker-produkciót tudhatott maga mögött. A Mester ugyanis a ’70-es évekre mind szakmailag, mind pedig magánéletileg mélypontra jutott: Hollywoodba tett két éves kirándulása totális kudarcot vallott, a Japánba való visszatérése után tető alá hozott Dodeskaden című filmje kritikailag és pénzügyileg is súlyos bukást szenvedett, ennek következtében a már amúgy is egészségügyi problémákkal küszködő Kurosawa 1971-ben öngyilkosságot kísérelt meg (felvágta az ereit és a torkát), és ez mondhatni már csak hab volt a tortán a hazájában addigra már legjobb esetben is csak megtűrt alkotónak számító rendezőnek. Mivel Japánban a sikertelen öngyilkosság óriási szégyennek számít, Kurosawa helyzete cseppet sem lett rózsásabb, még a szovjet koprodukcióban készült Dersu Uzala után sem, amelyet hiába szórtak meg díjakkal (köztük egy Oscar-szoborral) és hiába ismerték el újra a kritikusok a tehetségét, Kurosawa nagyjából ugyanott volt a ’70-es évek végén, mint tíz évvel korábban.  



A Mester ekkorra már keményen ivott is, és mivel a korábbi kételkedéseitől függetlenül is új filmeket akart készíteni, azokra úgy próbálta előteremteni a pénzt, hogy whiskey-reklámokban szerepelt – nem meglepő, hogy így sajnos nem jutott túl sokra. A segítség azonban hosszú hányattatás után megérkezett, jobban belegondolva annyira nem is meglepő helyről: Kurosawa, aki hazájában egy sokat támadott, lenézett kívülálló volt, nyugaton a ’70-es évekre olyan megbecsült, mélyen tisztelt és korszakos zsenivé avanzsált, akinek filmjei óriási hatást gyakoroltak Hollywood újhullámos rendezőire, ők maguk pedig legnagyobb példaképükként tekintettek a japán zsenire. Közülük talán George Lucas nézett fel rá leginkább (hiszen majdhogynem biztos, hogy a Rejtett erőd nélkül a Star Wars sem létezne – vagy legalábbis nem abban a formában, ahogy most ismerjük), nem is volt rest barátjával, Francis Ford Coppolával meggyőzni a 20th Century Foxot, hogy támogassa pénzzel a Toho stúdiót, ami nem engedhette meg, hogy finanszírozza Kurosawa következő filmjét. A ráhatás sikeres volt, így Kurosawa befejezhette a művet, a Fox pedig megkapta a nemzetközi forgalmazás jogát – a többi, ahogy mondani szokás, már történelem. Eme érdekes megegyezésnek köszönhetően született meg az Árnyéklovas, egy történelmi és pszichológiai témákba csomagolt monumentális eposz, amely amellett, hogy természetesen ízig-vérig Kurosawa-film, a Mester pályafutásának vitán felül leszemélyesebb alkotása is egyben.  



Az Árnyéklovas története a XVI. századi Japán vérzivataros klánharcaiba enged betekintést: a Takedák nagyura, Shingen egyike a legerősebb és legbefolyásosabb földesuraknak, azonban harc közben lövés éri, majd nem sokkal ezután meg is hal. Mivel ez az egész törzsének a vesztét okozhatja, ezért pont kapóra jön egy nemrég talált hasonmás, aki a megszólalásig hasonlít Shingenre – és akinek meg kell személyesítenie őt legalább három évig, hogy a nagyúr halálának titokban tartásával fennmaradhasson a klán. A kissé együgyű, halálra ítélt, de a keresztre feszítéstől megmenekült tolvajra óriási súly nehezedik, és gyakorlatilag báb válik belőle, miközben hasonmási pályafutása során rengeteg buktatóval, elismeréssel, egyszerre csúcs- és mélypontokkal kell szembenéznie, mire megérti Shingen, de legfőképp saját szerepének fontosságát, és végül méltó módon eleget tud tenni az elhunyt nagyúr és a lehetséges vereség miatt állandóan aggódó törzse kérésének – de ahogy az Kurosawa filmjeiben lenni szokott, a boldog befejezést itt is szűk marokkal mérik. Ugyan az alapsztori ezüst tálcán kínálja az identitáskeresés témáját, olyan örökérvényű kérdésekkel, hogy vajon maga az identitást mennyire határozza meg az, hogy hogyan és milyennek látnak minket a külső szemlélők, és hogy közben mi mit hiszünk magunkról, amit remekül át lehetne adni a címszereplőn és a tolvajból nagyúrrá való átlényegülésén keresztül, Kurosawa meséje ennél jóval komplikáltabb és persze személyesebb.  



A film ugyanis a Mester ’70-es évektől megsokasodó művészi és magánéleti válságának kőkemény, allegorikus lenyomata. Nem nehéz észrevenni a párhuzamot a hasonmás és Kurosawa között, sőt, mondhatni maga a rendező a címbéli Árnyéklovas: előbbi hosszú kétkedés után felismeri, hogy egy nagyobb cél, egy nagyobb eszme legfontosabb képviselője kell, hogy legyen, majd végül példaértékű emberi tartásra tesz szert, ámde végeredményben bebizonyosodik, hogy ez mit sem számít. Feladatának beteljesülésekor (vagy inkább az azt áthúzó szerencsétlen baklövésével) visszakerül ugyanabba az egzisztenciális mélygödörbe, ahonnan a történet elején kihúzták, azonban ez egyben a Takeda-klán teljes pusztulását is jelenti: a sereg harcba indul a lőfegyverekkel felszerelkezett ellenfél ellen, a csata kimenetele ezek után nem is kérdés. A hatalmas vérfürdő után a nagyra becsült törzsnek vége, majd az Árnyéklovas is bevégzi a csatamezőn, miután a végignézett brutális mészárlástól már elméje is végképp megbomlott. Utóbbi pedig folyamatos problémákkal küzdött, és már ebből a szempontból sem ördögtől való gondolat összehasonlítani az Árnyéklovast a rendezővel, hiszen valószínűleg egy idő után már Kurosawa is önmaga árnyékaként tekintett magára, egy gyenge utánzatként, aki megpróbálja mímelni dicső múltját, azonban az emberek már nem adják meg neki ezt a lehetőséget és nem hisznek benne (ahogy Shingen hasonmása is ugyanerre a sorsra jut), pedig ég még benne a bizonyítási vágy. A film pszichológiai szelete kétségkívül remek, miközben a forgatókönyv egy sor vonzó, ámde már ekkoriban is agyonhasznált lehetőséget elpasszol, de ezek helyett valami mással és egyedivel gazdagítja az Árnyéklovas történelmi részét – mindezt úgy műveli le, hogy a hangsúly végeredményben utóbbin van, azaz legtöbbször nincs is központi súlya a címszereplőnek, de a tűpontos ábrázolás okán ez mégsem tűnik fel, és a két szál nagyszerűen összefonódik elejétől a végéig.  



Merthogy a Mester stílusához híven a téma nem csak saját karrierjét és identitását, de a hagyományos és a modern kor között vergődő Japánt is jelképezi. Kurosawa gyakran visszatérő vesszőparipája volt a régi és az új szembenállása, na meg az ezzel járó elkerülhetetlen változás, amit itt a tradíciókat háttérbe szorító legfőbb, nem mellesleg már európai, keresztény szokásokkal bíró ellenfél és a hajdan volt dicsőséget végképp eltörlő puskagolyó képében jelenik meg. A XVI. századi Japán valaminek a vége és valaminek a kezdete is volt, ami hiába kecsegtetett jóval, minden rendszeressége ellenére újfajta káoszt hozott magával, mintegy önmaga farkába harapó kígyóként. A rend, majd az újbóli zűrzavar, aztán az újbóli rend körforgása tehát állandó és örök, ez azonban számos áldozattal és szenvedéssel jár – de ez a téma majd az öt évvel későbbi Káoszban csúcsosodik ki igazán. De nem csak ebben, hanem a látványvilágot illetően is összerokonítható a két film: mintha egy igényes, nagy műgonddal elkészült szemet gyönyörködtető fotóalbum elevenedne meg a szemünk előtt. Hatalmas, szó szerint grandiózus csatajelenetek, valóságos tömegek tökéletesen összehangolt mozgása (több ezer statisztával), és a mindezt kísérő dübörgő zene teljesen földöntúli, nem evilági összhatást kelt. Némely jelenetben mintha magát az apokalipszis eljövetelét látnánk, de például a film egyik csúcspontjának tekinthető álom-jelenetben a Dodeskaden stilizált, festett képi világa idéződik meg. Az, hogy Kurosawa rendezői módszere ezúttal nem a narratíva epizódjai és fordulatai, hanem a lassú fényképezés és az ezzel való folyamatos zsonglőrködés felé billenti a mérleget, valószínűleg egy nem is annyira burkolt üzenet lehetett saját hazája kritikusai felé, akik folyamatosan felrótták neki, hogy filmjei túlságosan nyugatias beütésűek, és ezzel voltaképp elárulja a japán kultúrát.  



Így az Árnyéklovasban már jóval szikárabb cselekményvezetéssel és komótosabb tempóval dolgozott, ez a szellemiség a stilizáltabb kompozíciók mellett a Noh-színházat idéző minimalizmusban (amit Kurosawa már a Véres trónban is előszeretettel felhasznált), a precízen megtervezett, sok színben pompázó jelmezekben és páncélokban, valamint a méretkülönbségeket kiemelő totál és nagytotálokban is kiütközik, amelyek során az epikus és véres harcokat bemutató tömegjeleneteket szinte csak távolról látjuk, valamint a filmet lezáró ütközetben kvázi csak a hangok alapján kaphatunk képet arról, mi is történik valójában a csatamezőn. Az Árnyéklovas ennél fogva egy monumentális történelmi tabló, ahol nem az egyén, hanem maga az egész országot, a nemzetet és a társadalmat mind-mind formáló események a fontosak (talán az utolsó negyed órában ezért sem lehet hallani egyetlen párbeszédet sem), amit a harc után a csatatéren vérbefagyott holttestek, agonizáló félholtak, a haldokló-szenvedő, lovak látványa még jobban kiemel, és még hatásosabbá tesz. Az alkotás Kurosawa érettebb korszakának egyik legjobb filmje és bizonyos szempontból a Káosz előfutára is volt: grandiózus csaták, eposzi látványvilág, mindenféle szín gazdag kavalkádja, egy mélyen emberi történetbe, már-már egy Shakespeare-i drámához méltó koncepcióba csomagolva. Az Árnyéklovast csakis pozitív jelzőkkel lehet illetni, mint ahogy általában a Mester szinte mindegyik rendezését.  



A produkció mindent összevetve egy újabb mestermű lett Kurosawa hosszú pályafutásában, amivel voltaképp bebizonyította, hogy a rengeteg nehézség, a magánéleti, a szakmabéli problémák és az őt ért csapások ellenére még mindig tud kiváló és egyben sikeres filmet készíteni. És lényegében ez a megkérdőjelezhetetlen, korszakos zsenik ismérve: rendíthetetlenül dolgoznak és alkotnak, igazi szenvedéllyel és odaadással csinálják, amit csinálnak, szívüket-lelküket beleadják, és ha még ha egyszer-kétszer el is buknak vagy kudarcot vallanak, végül talpra állnak, és újra letesznek valami olyat az asztalra, ami előtt leborul a szakma, valamint az utókor is. Sosem állnak le teljesen, mindig ott van bennük a tűz és a vágy, ami hajtja őket, képtelenek hátat fordítani szenvedélyüknek, haláluk napjáig űzik azt (ne felejtsük el, hogy az Árnyéklovas bemutatójának idején Kurosawa már a hetvenedik életévét taposta), sőt, nekik ez magát az életet jelenti. Minden művészeti ág kitermeli a maga örökérvényű tehetségeit, ahogy a filmipar is, a mozgóképes történelemben azonban talán kettő vagy három olyan név lehet, aki képes megközelíteni Kurosawa zsenijét – aki a buktatók ellenére felül tudott kerekedni saját árnyékán.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Káosz (Ran)
Az apokalipszis képei.
Az új mutánsok (The New Mutants)
Megérkezett az év legviccesebb filmje.
Tenet
A tökéletlen trükk.
Árnyéklovas (Kagemusha)
Az identitás és a hatalom illúziója.
Sanjuro (Tsubaki Sanjuro)
Egy magányos ronin a generációs különbségek kereszttüzében.