Kritika
Tenet
Kritika
A tökéletlen trükk.
Christopher Nolan generációjának egyik, ha nem a legnépszerűbb és legismertebb filmrendezője. Alig több, mint húsz éves pályafutása során valami olyanfajta kiemelt figyelem vette és veszi körül mindmáig, ami csak nagyon-nagyon kevés alkotónak jutott ki, nem csak a szakmában és nem csak manapság, hanem úgy általában is. Ott van ugye az a bizonyos keménymag, akik a mozi megmentőjeként, valóságos tévedhetetlen mozgóképes messiásként tekintenek rá, soron következő munkáját pedig olyan óriási áhítattal várják, mint annak idején a második eljövetelt. Ezen csoport számára az adott produkció természetesen már a bemutatója napján a világ legjobb filmje lesz, és jaj annak, aki kicsit is másként meri gondolni. Nekik nem meredek olyan korszakos mesterekhez hasonlítani őt, mint például Stanley Kubrick, és ebben az esetben még csak nem is arról van szó, hogy a rendező úrnak eme csoport számára kell megfelelnie. Pont ellenkezőleg: mindegy mit főz ki a boszorkánykonyhájában, az nekik zseniális lesz. Aztán ott van az ellentábor, amelynek tagjai csupán egy néhol ügyes, de összességében mégis egy túlértékelt, félkarú bűvészt látnak benne, aki egymásra hány egy rakás ötletet, és az abból összegyúrt katyvaszt számukra érthetetlen módon minden illogikussága és hibája ellenére százezrek nézik meg és istenítik. Eme két szélsőség felfogása és véleménye nagyjából remekül ki is fejezi, milyen óriási benyomást tett Nolan a hollywoodi filmgyártásra: lehet szeretni, lehet utálni, de az kétségtelen, hogy a szakmára és a közönségre gyakorolt mély hatása egyáltalán nem mindennapi.  



Ennek fényében kicsit sem túlzás, hogy mostanra, számos sikeres és széles körben elismert produkcióval a háta mögött Nolan neve már önmagában is egy frencsájzt jelent. Aki képes a filmjeivel szóra bírni a random képregényszakértőket, fizikusokat, pszichológusokat, bölcsészeket, űrkutatókat, történészeket és hadi specialistákat, és aki képes tömegeket bevonzani a mozikba, és így több százmillió dolláros bevételeket generálni pusztán azzal a plakátra írt szöveggel, hogy „directed by Christopher Nolan”, azt nem is lehet másképp nevezni. És ennek a fajta hírnévnek (elfogult rajongók ide vagy oda) bizony megvannak az árnyoldalai is: ha összehoz egy nagy és sikeres filmet, azt egy még nagyobb, még sikeresebb, és ha lehet, még bonyolultabb, még ütősebb mindfucknak kell követnie. Legújabb rendezésében, a Tenetben ehhez minden adott is volt: az egy dolog, hogy az eddigi legdrágább filmjéről van szó, az meg egy másik, hogy ismét sikerült egy figyelemreméltó, minimum tisztességes színészgárdát leszerződtetni az aktuális agymenéséhez, de amit a Tenet sztori és narratíva szintjén kínál, az már eleve egy izgalmas, teljesen egyedi, eddig talán még soha nem látott filmet ígért. Nolan műveinek egy részében fontos szerepet játszik az idő, illetve annak különböző formái: a Mementóban visszafelé telt az idő, az Eredetben lelassult, a Csillagok közöttben felgyorsult, a Dunkirkben pedig egy adott eseményt láthattunk három különböző perspektívából, három különböző időszegmensben. És hogy a Tenetben voltaképp hogyan és miként valósul meg az idővel való játszadozás? Nos, azt már sokkal nehezebb lenne értelmezni.         



És végeredményben itt van a kutya elásva: a Tenet első látásra egy tradicionális, hardcore Nolan-film, és ez tényleg vitathatatlan. Nagyjából megvan benne minden, ami a rendező legnagyobb mesterműveit jellemezte, a hagyományos narratívát élből seggberúgó történetmeséléstől kezdve, a formabontó látványon át, a már szinte elvárásnak minősülő kötelező mindfuckig bezárólag, amely után garantáltan tele leszel kérdésekkel, és válaszokat keresve jár majd az agyad, miközben a moziteremben látottaktól képtelen vagy szabadulni – de igazából nem is nagyon akarsz. De az a baj, hogy csak nagyjából. Egyáltalán nem akarom lebecsülni Nolant, sem pedig elvitatni tőle azt, amit több, mint két évtizede tartó munkásságával elért, de a Tenettel kapcsolatban a népszerű „nem mindegy, hogy az okos hülyéskedik, vagy a hülye okoskodik” című mondás jutott eszembe (miközben – és ezt nem győzőm a lehető legjobban hangsúlyozni – egyáltalán NEM tartom őt sem tehetségtelennek, sem pedig átlagfilmesnek, sőt!), bár ide inkább a „sokat markol, keveset fog” esete illene. Ahogy fentebb már utaltam rá, a Tenet már önmagában is egy hatalmas kérdőjel – nem csak azért, mert nehéz dűlőre jutni a látottakkal, hanem mert azt sem könnyű eldönteni, hogy végeredményben jó film-e, vagy sem. Egyrészt ott van az Eredethez hasonló koncepció: Nolan ismét egy saját univerzumot teremtett, saját önálló működéssel, saját eszközrendszerrel, azaz itt is megvan mindennek a miértje, hogyanja és a saját, önnön logikája. Ugyanannyira, ha nem sokkal nehezebben következő, mint az volt, tehát aki meg akarja érteni, annak mindenképpen többször meg kell néznie, hogy minden kérdésre választ kapjon – így tehát alanyi jogon elvárható tőle, hogy még egy ideig biztosan a köztudatban maradjon.  



Másrészt: mivel a Tenet is egy saját, külön univerzumban játszódik, fel kellene azt építenie Nolannek, és ez az, ami nem sikerül neki. Amíg az Eredet a logikai bukfencek és a plot hole-ok ellenére remekül ki lett dolgozva, sőt, annyira mesteri volt, hogy lényegében még abban sem voltál biztos, hogy a narratíva bukkanói valóban forgatókönyvírói hibák, sumákolások, vagy ügyes blöffök voltak-e, és nem szándékos bűvésztrükkök, addig a Tenetben, bár ugyanúgy nem áll össze elsőre az egész, és ugyanúgy a hatása alá kerülsz, de megértésébe mégis belefájdul a fejed, és nem leled a megoldást – sem azt, hogy volt-e egyáltalán értelme az egésznek. Amíg az Eredetben okosan le volt vezetve minden, és a néző megkapta a szükséges pluszhoz járó mankót, addig a Tenetben nincs egy olyan karakter sem, aki értelmesen beinvitálna minket ebbe a világba, helyette hanyagul elszórt morzsákból kell kinyernünk valamiféle kézzel fogható információt – és az fix, hogy meg akarod majd érteni a filmet, bár Nolan pontosan ennek az ellenkezőjére int. Amíg az Eredetben (ígérem, most hozom szóba utoljára) figyelmen kívül tudtam hagyni a tudományos részt, az egyéb keszekusza elméletekkel együtt, mert olyan piszkosul jól elő volt adva az egész, addig a Tenet nem képes erős alapokon álló magyarázatokat adni, ami elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy „ne értsem, csak érezzem”, mint ahogy azt Nolan eredetileg akarta.       



Mert mindent összevetve kétféleképpen lehet ezt nézni. A Tenet tele van apró kikacsintásokkal és egyértelmű kiszólásokkal, a főszereplő személyétől és küldetésétől kezdve (a stáblistán szimplán csak A Főhős névre hallgat, amiben már alapból benne van minden, amit tudni kell róla: a Főhősnek az a dolga, hogy Főhős legyen, akár a világ, akár egy ártatlan nő megmentéséről van szó, így tehát Nolan olvasatában ehhez szükségtelen bármiféle érzelmi szál, vagy kötődés – és abból tényleg nincs sok a filmben), a néző szemét kiszúró jeleken át (visszafelé szóló zene, jó pillanatokban jókor domináló színek és egyéb filmnyelvi eszközök) azzal bezárólag, hogy voltaképp az időutazás eme formájának a tudományban elméletileg lehetséges elképzelésén kívül minden más működésképtelen, ezért a cselekmény csak rövid szusszanásnyi szüneteket hagyó tempójával és bonyolításával próbálja elterelni a néző figyelmét a problémákról, azon az alapon, hogy amíg Nolan kezét figyeljük, eszünkbe se jusson gondolkodni, hogy hol van itt az átverés. Lényegében a Tenet egy zseniális parasztvakítás szeretne lenni, de pont az a kis plusz hiányzik belőle, ami az előző filmjeit nagyszerűvé tette. Mert a Tenet tele van önreflexióval, ugyanakkor ez sem több egy olcsó trükknél, ami okosan szeretné hülyére venni a közönséget – nem sikerül. A sodró lendület és a látványos akciójelenetek is ezt szolgálják, amelyek között azért akadnak valóban szépen és jól megrendezett pillanatok, meg hát végülis tényleg egy igazi Boeing 747-est vezettek bele egy épületbe, de azon kívül, hogy ez félig-meddig tényleg jól néz ki, sok újat nem mutat – láttuk ezt már korábban, ráadásul jobban és különbül is. A narratíva is komplex, na meg figyelmet elterelő, de csak majdnem: a cselekmény feleslegesen túl van bonyolítva, ha kivágtak volna belőle húsz, vagy akár harminc percet, senkinek sem tűnt volna fel.  



A Tenet jobb pillanatiban egyáltalán nem rossz film, gyengébb pillanataiban azonban úgy néz ki, mintha egy, az átlagosnál valamivel azért tehetségesebb és lelkesebb Nolan-rajongó írta/rendezte volna. És bár a Tenet azért még így is messze van az olyan harmatgyenge Nolan-majmolásoktól, mint Az acélember vagy a Transzcendens, a rendező ezúttal mégis mintha a saját kardjába dőlt volna bele. Végeredményben túl sokat akart, és szentül meg volt győződve arról, hogy egy filmet úgy is lehet élvezni, hogy ha a benne látható világ logikáját nemhogy nem rágja a szánkba, de nem is ad semmilyen épkézláb fogódzkodót annak minimális megértéséhez. Persze egyáltalán nem akarom ennyi alapján eltemetni Nolant: a Tenet csupán egy, a megszokottnál kicsit kevésbé érdekesebb lábjegyzet a karrierjében, amiről beszélni éppenséggel lehet, de biztosan nem annyit, mint korábbi nagy hatású munkáiról. És hogy mit kapunk tőle legközelebb? Ki tudja, talán egy újabb mesterművet – idővel ez is kiderül.      
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Káosz (Ran)
Az apokalipszis képei.
Az új mutánsok (The New Mutants)
Megérkezett az év legviccesebb filmje.
Tenet
A tökéletlen trükk.
Árnyéklovas (Kagemusha)
Az identitás és a hatalom illúziója.
Sanjuro (Tsubaki Sanjuro)
Egy magányos ronin a generációs különbségek kereszttüzében.