Geekz, képregény
Rozsomák halála
Geekz, képregény
Méltatlan vég.
Nehéz a rajzolt szuperhősök sorsa. Nem elég, hogy minduntalan kihívások elé állítják őket a gazabbnál gazabb gonosztevők, nem elég, hogy olyan csatákat kell megvívniuk, amelyek során emberéletek milliói, vagy egyenesen az egész univerzum fennmaradása forog kockán, nem elég, hogy sírig tartó küldetésük fáradhatatlan hajszolása alatt nem csak ártatlan civilek, de sokszor szeretteik vére is az ő lelkükön szárad, mert nem voltak képesek őket megmenteni, és az sem elég, hogy ezek miatt magánéletük maga a sivár, magányos depresszió példázata, időnként annyira elmennek a végsőkig, hogy saját életük is rámegy a világ megmentésére. Csupán azért, hogy aztán kis idő múlva hamvaikból feltámadva folytassák, ahol abbahagyták, majd pedig újra meghajlanak, hogy aztán megint élhessenek ebben az örökké tartó körforgásban – csak mert a hideg és pénzorientált marketinggépezet úgy akarja. Aki kettőnél több szuperhős-képregényt vett a kezébe, az nagyon is jól tudja, hogy ebben a műfajban egy hős sem marad halott (sőt, még a gonosztevők és a fontosabb mellékszereplők se nagyon), hiszen, bár a népszerű, hosszú, több évtizedes múltra visszatekintő karakterek „utolsó kalandjai” hatalmas írói és pénzügyi lehetőségeket rejtenek magukban, azt azért egyetlen nagy képregénykiadó sem engedheti meg magának, hogy a sírjában tartsa arany tojást tojó tyúkját. Ezért, legyen akármennyire is jó az adott sztori, azt mindig egy túlspilázott, kacifántos és rettenetesen erőltetett, izzadságtól bűzlő magyarázkodás követi, hogy hősünk miért is gyarapítja újra az élők sorát, annak ellenére, hogy előzőleg lelőttek és/vagy felrobbantották és/vagy lefejezték és/vagy szénné égették és/vagy kitörölték a komplett tér-idő kontinuumból, stb. Emiatt az ilyen történetekkel kapcsolatban nem is az az igazi kérdés, hogy kilóg-e az a bizonyos lóláb, hanem az, hogy mennyire is lóg ki.  



Persze lehet ezt jól is csinálni: Amerika Kapitány és Pókember „halálát” (különösen előbbiét) például mindmáig fontos, még ma is meleg szívvel emlegetett mérföldkőként tartják számon, és végül hiába tértek vissza mindketten, az írói bravúrnak köszönhetően mégis sikerült elmesélni úgy a sztorit, hogy annak legyen tétje, súlya, és ami a legfontosabb, legyen értelme. Gondolom a szakavatott olvasóknak nem meglepő, hogy legtöbbször pont ennek ellenkezője az igaz, és ez a Rozsomák halálára is érvényes, ami már a címében sem csinál nagy titkot abból, hogy tulajdonképpen miről is akar szólni. Tekintve, hogy az évek során a Kaszás a legismertebb hősöket sem kímélte, teljesen logikus lépés, hogy a világ legnépszerűbb mutánsa és egyben a Marvel egyik legvagányabb karaktere sem kerülhette el a hóhért – a képregényben őt is útóléri a végzet, még ha csak időlegesen is. A 2000-es években egyszer már megpróbáltak méltó véget kreálni a figurának egy alternatív univerzum keretein belül (ez volt a The End: egy nemhogy méltatlan, hanem egyenesen katasztrofálisan rossz agyszülemény), azonban a Rozsomák halála a 616-os Földön játszódik, és a népszerű mutáns pályafutásának „lezárását” az a Charles Soule vette a nyakába, aki ezelőtt pár évvel nagyot ment a Swamp Thing és a She-Hulk írásával. A rajzolói feladatokat Steve McnNiven látta el, akit szerintem senkinek sem kell bemutatni – de a gyengébbek kedvéért: ő rajzolta például a nagy sikerű Old Man Logant is. Ilyen alkotógárdával azt gondolná az ember, hogy nemigen mehet félre semmi, de a Rozsomák halála végeredményben sajnos pont arról adott látleletet, hogy még az ilyen nagy művészek összefogása sem jelent garanciát semmire.  



A négy részes minisorozatot nem győzték reklámozni minden létező felületen, ahol csak lehetséges volt, ami egyáltalán nem újsütetű dolog, hiszen mégiscsak egy közönségkedvenc karakter „haláláról” van szó (tudom, sok lesz már az idézőjelekből, de egyszer s mindenkorra szögezzük le: a képregényekben olyan, hogy halott szuperhős, egyszerűen nem létezik), azonban a koncepciót Soule már a gyűjteményes kiadás utószavában (ami bekerült a Kingpin által megjelentett hazai kiadásba is) áthúzza azzal, hogy azt állítja, a képregény nyugodt szívvel adható azok kezébe is, akik soha nem olvastak még egyetlen Rozsomák-történetet sem. Ez a kijelentés pedig a karakter életében több évtizede fontos szerepet játszó figurák jelenlétének, illetve a gyakori visszautalások fényében egyszerűen és profánul kifejezve: óriási hülyeség. Eleve egy „durrbele a közepébe” jelenettel kezd a sztori, és hiába ugrunk vissza néhány napot (hetet?) a cselekményben, addigra már Logan elvesztette öngyógyító képességét, és a laikus olvasóknak, akiknek nem volt szerencséjük az előzményekhez, fogalmuk sincs, hogy miért (pedig elvileg nekik is szól ez a történet), de ez még a kisebbik baj, és talán nem is lenne annyira fontos (hisz egyáltalán nem ez az első eset, amikor el kell olvasnunk egy rakás felvezető füzetet, hogy képben legyünk), viszont a helyzet akkor sem javul, amikor Rozsomák elindul, hogy a végére járjon annak, ki tűzött ki egy igencsak zsíros vérdíjat a fejére (mivel az ellenségeinek nem telik sok időbe tudomást szerezni sebezhetőségéről), és közben régi csatlósokkal, na meg persze ellenlábasokkal találkozik.  



Soule az ilyen történeteknél már teljesen bevett formulát alkalmazza, azaz a főhős utolsó útja során múltjából ismerős helyszíneket jár be újra (Rozsomák esetében Brit-Kolumbia és Japán természetesen elengedhetetlen), eközben számára fontos karakterekkel fut (Kitty Pryde) és csap össze (megjelenik Vipera, Halálcsapás, Ogun és legnagyobb ősellensége, Kardfogú), majd végül összeakad teremtőjével is (Dr. Cornelius szerepeltetése bármennyire is indokolt, borzasztóan légbőlkapottan van előadva), mialatt számot vet eddigi életével, és a végén megbékél magával. Soule tehát valamiféle kört akarna bezárni, csakhogy a lehető legrosszabb módon csinálja: mindössze négy füzet alapjáraton is kevés egy ilyen volumenű, fontosnak és epikusnak látszódni akaró sztorihoz (elkezded olvasni, és mire belemerülnél, pont vége is), utóbbi jelzőt is maximum csak azért lehet ráaggatni úgy-ahogy, mert szép nagy paneleken és látványos csatajeleneteken keresztül követhetjük nyomon Rozsomák küzdelmét (McNiven azért hozza a kötelezőt), azonban ez még kevés a teljes sikerhez. A jellemfejlődés, a megbékélés, majd az ezt logikusan követő hajszálvékony megváltás még hagyján, Soule-nak amúgy sem volt könnyű dolga, miután a karaktert addigra már az X-Men-filmekben látottakhoz hasonló önsajnálattal és pityergéssel tarkított melodrámába (annak is a legrosszabb formájába) hajszolták az írók, de a Rozsomák halálára egyébként is kifejezetten jellemző az erős, szinte tapintható kényszeredettség.  



Nem mintha ez annyira új dolog lenne, hiszen az ilyen történetek mindig is bűzlöttek attól, hogy nem annyira a kreatív alkotási vágy, mint inkább a gaz marketinggépezet szülte őket, de ahogy azt fentebb említettem, attól ezt még lehet jól is csinálni. A Rozsomák halála viszont minden létező helyen elhibázza: a főhős gyötrődik, mert gyötrődnie kell, aztán elszámol addigi döntéseivel és életmódjával, kötelező módon, majd végül halálakor elnyeri a hőn áhított megváltást, csak azért, mert a történet ezt írja elő és ezt követeli meg – az már pech, hogy pont azért érződik rajta a kényszeredettség, mert mindezt nem sikerül kellőképp alátámasztani. Olyan, mintha Soule végig csak a papírformát követné, és az ilyenkor bevett szokások és elvárások mellé hanyagul odavetne valamilyen alig olvasható jegyzetet, aztán elégedetten, „ez is megvolt”-alapon kipipálná őket, mint aki jól végezte dolgát. Kétségtelenül könnyű megoldás, csakhogy közben a sztori súlyát, tétjét és úgy en bloc minden értelmét és célját elveszti. A Rozsomák halála ennek megfelelően egy, a nagyszabású ígéretekhez és a népszerű karakter nagyszerűségéhez felnőni képtelen képregény, tele megalapozatlan elemekkel és motívumokkal, hanyagul odavetett karakterekkel és történésekkel, amelyek enyhén szólva sem tudják méltó módon összegezni Logan pályafutását. Pedig ez egy ilyen sztorinál kifejezetten fontos lenne: ha valamiben ki tud emelkedni egy olyan képregény, amelyben csakis azért hal meg a címszereplő, hogy aztán feltámadjon, és ráadásul ezt az égvilágon mindenki tudja, mert annyira az olvasó szájába rágja a kiadó, akkor az mindenképpen a jellemfejlődés, az erős karakterív és erős drámai töltet lehetne.  



De minthogy ezek közül a képregényben egyik sincs meg, nem marad más, csak a levegőben lógó, totálisan semmilyen megvalósítás, a rettenetesen lapos összkép és az a keserű végkövetkeztetés, hogy elolvasod, és több mint valószínű, hogy két nap múlva már el is felejted – külön szomorú az, hogy ez pont egy ilyen népszerű, vitathatatlanul kultikus karakterrel kapcsolatban történt meg. De hé, spongyát rá, ez úgysem számít már semmit, hiszen azóta már fel is támadt hamvaiból, nem?

Marvel Legendák #8: Rozsomák halála (2020)
Death of Wolverine #1-4 (2014)
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Káosz (Ran)
Az apokalipszis képei.
Az új mutánsok (The New Mutants)
Megérkezett az év legviccesebb filmje.
Tenet
A tökéletlen trükk.
Árnyéklovas (Kagemusha)
Az identitás és a hatalom illúziója.
Sanjuro (Tsubaki Sanjuro)
Egy magányos ronin a generációs különbségek kereszttüzében.