Kritika
Az új mutánsok (The New Mutants)
Kritika
Megérkezett az év legviccesebb filmje.
Arról, hogy Az új mutánsok mennyi kálvárián ment keresztül 2017 óta, külön cikket lehetne írni. A producerek és a rendező közötti kreatív nézeteltérések, meg nem valósult pótforgatások, egyéb utómunkálatok és folyamatos premier-halasztgatások tarkították a jobb sorsra érdemes képregényfilm útját a legyártástól kezdve a mozikba kerülésig bezárólag, amelyek sorra elhintették a közönség fejében azt a gondolatot, hogy a produkció körül valami enyhén szólva sincs rendben. Pedig anno nem is indult rosszul a dolog: az elmegyógyintézetes, inkább a horror műfaja felé húzó alapkoncepció eleve bizakodásra adott okot és egyben jelentett felüdülést az egyre inkább elkoptatott világmegmentős, látvány-orientált, több száz milliós szuperhősös CGI-parádék alól, ráadásul a rendezést az a Josh Boone kapta, akinek már volt némi tapasztalata a tinifilmek zsánerjében. Már akkor úgy tűnt, hogy ez a felállás túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, és ez nemsokára be is bizonyosodott: először a Fox kavart be (részben az Az hatalmas sikere miatt), majd miután Boone elgondolásait rossz ötletnek tartva, aztán a King-adaptáció elképesztő tarolása okán magát meggondolva utóforgatásokat rendelt el, a Disney szépen felvásárolta a stúdiót, újra felvett jelenetek helyett inkább a leforgatott anyagot kezdték el kozmetikázni, és ezzel tovább folytatták az addigra már röhejes szerencsétlenkedésnek minősülő neverending story-t. Mindeközben a film bemutatóját annyiszor tolták el, hogy nem is érdemes megszámolni, ami nem csak a jópofa internetes mémek és viccelődések célpontjává tette Az új mutánsokat (egy ponton talán nem is volt annyira képtelen feltételezés, hogy a premiert majd a filmben játszó színészek lakta nyugdíjasotthonban fogják tartani), hanem azt a meggyőződést is elültették bennünk, hogy nincs az az isten, hogy ennyi tökölés után jó film legyen belőle.  



Aki meglepődött az előre megjósolt kudarcon, az eddig minden bizonnyal egy barlangban élt, vagy csak három évig nem volt nála bekötve az internet. Az új mutánsok alapvetően két részre oszlik: az első fele (mindenki nagy megdöbbenésére) tulajdonképpen nem is annyira rossz. Igaz, nem is jó, de nem borzalmasabb egy átlagos, unalmas délutáni filmnél, amit egy csomag popcorn vagy nachos kíséretében megnézel a barátnőddel. Ami nem nyűgöz le, nem szegez a fotelbe, nem ég bele az agyadba, nem veszed fel a saját top 10-es listádra, és másnapra már el is felejted, de közben nem is kapsz tőle stroke-ot, és nem szidsz véreres szemekkel mindenkit, akinek csak köze volt hozzá. Tény, hogy az alapsztori egy ideig egészen ügyesen lavírozik a mérsékelten érdekes koncepció és a középszerű megvalósítás között: a filmben egy csapat fiatal, képességeiket még irányítani alig tudó mutánst követhetünk nyomon, akiket megfigyelés céljából egy pszichiátriai intézetben vizsgálnak, ámde hamar kiderül, hogy a hely nem egy kórház és a zavart tinédzsereket sem vizsgálat céljából tartják ott – jóval sötétebb és gonoszabb érdekek állnak a háttérben, mint azt ők gondolják. A recept korrekt módon működik, a young adult, a horroros beütés és a megszokott szuperhőstoposzok jól dolgoznak együtt, csak úgy, mint a karakterek közti dinamika. A színészek (különösen Maisie Williams, Anya-Taylor Joy és Charlie Heaton) magabiztosan viszik a hátukon a produkciót (legalábbis egy ideig), sőt, még a feszültségkeltés sem vall különösebb szégyent, ami miatt már-már elkezdesz azon agyalni, hogy tulajdonképpen mitől is rossz a film, és miért hordta le mindenki a sárga földig – mert Az új mutánsok a játékideje első felében valóban azt a benyomást kelti, hogy sokkal jobb, mint a híre.  



Aztán jön a második felvonás, és hirtelen minden értelmet nyer. Az odáig takaréklángon égő cselekmény kap egy nagy pofont, az odáig sok mélységgel amúgy sem rendelkező figurák röhejes egysorosokat kezdenek puffogtatni, a film szellemisége pedig bazári matinéba megy át, egy olyan fináléval, amitől garantáltan ledobod az ékszíjat – persze rossz értelemben. Mégis, ha olyan hangulatban vagy és elkap a feeling, akár még az is lehet, hogy élvezni fogod. Hogy miért? Most biztosan azt kérded, hogy egy ilyen film, ami nem csak filmként, de adaptációként is vitathatatlanul, mindenféle értelemben megbukott, hogyan lehet mégis szórakoztató? Értetlenül állsz előtte, azt mondod, hogy az lehetetlen, mert a film borzalmas, és teljesen igazad van, a produkció egy nagy nulla, 2020 amúgy sem acélos mozis felhozatalának talán legrosszabbja. Ezt egy pillanatig sem vitatom, mert nincs is rajta mit, ugyanakkor kellő részrehajlással és megfelelő humorérzékkel valami olyan nem mindennapi élményben lehet részed a moziteremben, ami alapból is ritka, hát még egy ilyen rettenetes műnél. Hozzá kell tenni, hogy személy szerint nálam a közönség is rátett arra, hogy egy idő után már csak nem törődve elengedjem magamat, és élvezzem a filmet. A néhány sorral előttem ülő telefonozó lány, a pofámba világító, reflektornak is simán beillő mobiltelefon, majd a szintén tőlem nem messze folyamatosan fényképezgető és bőszen vakuzgató egyed, a neki viccesen, cinikus szavakkal beszólogató férfi, a közönség szórakozott kuncogása, a film abszurd szürrealizmusba átforduló stílusa, a béna operatőri technikája (az egyik jelenetben meg mertem volna esküdni, hogy direkt nyomják fullba a kretént, hogy nevessen a jónép – bár feltehetően pont ellenkező hatást akartak elérni vele) végül valami olyan egyedi összhatást keltett, ami szinte egyenértékű egy születésnappal, vagy a bolygók együttállásával.  



Az egész annyira dühítő, annyira idegesítő, annyira irritáló és annyira csapnivalóan rossz, hogy esküszöm, egy idő után már csak elengedtem magam és perverz örömmel vihogtam a finálé középiskolás színjátszókörét alulmúló színészi teljesítményen, a forgatókönyv mindenhol és mindenkor élből 1-es osztályzattal jutalmazható párbeszédjein és a bazi nagy CGI-medvén, aminél nevetségesebb dolgot nem nagyon láthattál mostanában a vásznon. A mai ínséges időkben, amikor a koronavírus miatt nem nagyon mehettünk moziba, és új filmekkel sem találkozhattunk gyakran, szembe jön velem egy ilyen produkció, mint Az új mutánsok, ami minden percében azon dolgozik, hogy felhúzza az idegrendszeremet, és egy ilyen közönség, amit minden jó érzésű ember azonnal kilőne az űrbe, szkafander nélkül, és az ilyenkor rám törő keserűség helyett csak a fülembe súgja egy határozott, de kedves hang: szard le és élvezd! A több hónapnyi mozi-elvonás után könnyed, tényleg perverz, mazochizmust súroló örömmel állapítottam meg magamban: hazaértem. Az új mutánsok lazán kenterbe veri az idei év összes vígjátékát – hiába nem ez a műfaja, hiába nem ez a célja, zokszó nélkül sikerült neki. Persze ez csak a dolog egyik fele: ahogy a film sztorijánál, úgy ezzel kapcsolatban is kettőn áll a vásár. Mert legyen bármennyire is vicces Az új mutánsok, egyáltalán nem azért készült, hogy én vagy mások szétröhögjék rajta az agyukat. A film egy egykor dicső, méltán elismert franchise síron túli fájdalmas és szomorú utolsó halálhörgése – aminek még utoljára az X-Men-sorozat kontinuitásába is sikerült belekotnyeleskednie.  



A Logan 2017-ben gyönyörűen pontot tett a frencsájz végére, azután már nem volt értelme mit és nem is lehetett mit hozzátenni. A Fox tőle nem meglepő módon nyilván megpróbálta, és Az új mutánsokra is csak azért nem fogható rá, hogy sírba tette a szériát, mert az már a tavalyi Sötét Főnixnek összejött. Az a film már egyértelművé tette, hogy a mutánsok (legalábbis a Fox-os mutánsok) dicsősége végleg leáldozott. Az új mutánsok maximum csak rálapátol még egy kis földet az amúgy is hat láb mélyen pihenő koporsóra.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
A sötét lovag: Felemelkedés (The Dark Knight Rises)
Jutalom.
Eredet (Inception)
Mesterien elültetett gondolatok.
Total Recall - Az emlékmás (Total Recall)
Harminc éve mentünk el a Marsra.
A sötét lovag (The Dark Knight)
Fordulat.
A tökéletes trükk (The Prestige)
Jól figyelnek?