Kritika
Káosz (Ran)
Kritika
Az apokalipszis képei.
William Shakespeare munkásságát számtalan történész és irodalmár vizsgálta már, de abban a legtöbben egyetértenek, hogy művei kortalanságának az az egyik nagy titka, hogy bármikor és bárhol felismerhető és megérthető témákkal foglalkozott. Miközben királydrámái hemzsegtek az epikus háborúktól és a literszámra kiontott vértől, olyan örökös motívumok kerültek bennük pellengérre, mint a szerelem, a szeretet, a testvériség, a harag mibenléte, valamint a hatalom iránti fékezhetetlen vágy, amelyek zseniális, semmivel sem összetéveszthető ábrázolása miatt az angol író művei a mai napig aktuálisak, betonbiztos részei a kultúrának, ezeknek köszönhetően pedig ő maga is bebocsátást nyert a halhatatlan művészek közé – történetei hatása alól mindmáig képtelenek vagyunk szabadulni. Ennek okán művei feldolgozásainak sora is végeláthatatlan. Leginkább persze a nyugati (amerikai és angol) adaptációkra emlékszünk, holott egy bizonyos Akira Kurosawa a világ keleti tájékán kétszer is bebizonyította, hogy nem csak, hogy lehetséges méltó filmet készíteni Shakespeare két ismert szerzeményéből japán földön is, de emellett még egy alapvetően nemzetietlen, európai gyökerekkel rendelkező témát is lehetséges úgy a távol-keleti vászonra álmodni, hogy az nemzeties legyen – és nem utolsó sorban örökérvényű, időtlen és kellően allegorikus is, mint ahogy az eredeti alapanyag. Mind az 1957-es Véres trón (eredeti mű: Macbeth), mind pedig az 1985-ös Káosz (eredeti mű: Lear király) tematikusan tárja fel a Shakespeare által lefektetett szempontok alapjait, és bár mindkét filmet mesterműnek tartják Kurosawa karrierjében és az egyetemes filmművészetben egyaránt, a Káosz határozottan jobb, monumentálisabb produkció, amely amellett, hogy a legnagyszerűbb Shakespeare-adaptációk között foglal vitathatatlan helyet, talán minden addigi és azutáni feldolgozásnál mélyebben ássa bele magát az angol író által górcső alá vett témákba, és teszi fel az örök kérdést: mi is az emberi természet valójában?  



A XVI. századi Japánban járunk: a megöregedett, de még mindig nagy tiszteletnek örvendő Hidetora fejedelem elérkezettnek látja az időt, hogy birodalma irányítását átadja három fia közül a legidősebbnek, Tarónak, hogy sikeresen tovább vigye apja örökségét, és folytassa azt, amit a megvénült uralkodó elkezdett. Hidetora döntése azonban végzetesnek bizonyul: a várt egyensúly és béke helyett Taro megtagadja apját, idősebb öccse Jiro pedig vérszemet kapva a hataloméhségtől szembeszáll bátyjával, ami háborúba dönti az egész vidéket. Esztelen mészárlás, soha nem látott vérontás, pusztítás, árulás, ármánykodás és egyéni érdekek elkerülhetetlen összeütközése taszítja káoszba a birodalmat, ami végül az egész dinasztia törvényszerű bukását vonja maga után. Kurosawa pályája elején készült filmek még hordoztak magukban némi optimizmust, azonban ahogy telt az idő, történetei és karakterei úgy lettek egyre reményvesztettebbek és árnyaltabbak: a végén nem maradt már hely makulátlan hősöknek, magasztos jellemeknek, és végül a boldog befejezésnek már a halvány esélye is rögtön kirepült az ablakon. Ennek ellenére későbbi alkotásaiban még úgy-ahogy megvolt a pesszimizmus és a remény közti egyensúly, az öt évvel korábbi Árnyéklovas is inkább a szánalom, mintsem a totális kétségbeesés jegyében végződött, a Takeda klán megsemmisülésétől függetlenül is, viszont a Káosz mérhetetlen apokaliptikus nihilizmusba fordul át, szinte percek alatt. Ennek okán leginkább a Véres trónnal rokonítható össze (sivár kilátások terén mindenképpen), csak itt még arra is rátesznek néhány lapáttal. A Káosz Kurosawa egyik utolsó filmje volt, ehhez híven a Mester még egyszer utoljára visszatért a szamurájokhoz és a feudális Japánhoz: hogy minden szálat elvarrjon, és hogy a megmaradt illúziók sötét árnyéka alatt vergődő utolsó csírákat is végérvényesen eltapossa.  


Kevés olyan mozgóképes, vagy akár irodalmi mű létezik a történelemben, amelynek már a puszta címe is tökéletesen kifejezi és meghatározza mindazt, amiről az adott alkotás szól. Amivel kapcsolatban, ha végig nézel a történeten, a karaktereken, a narratíván és a benne fejtegetett témákon, pontosan az az egy szó jut eszedbe róluk, ami a film plakátján, vagy a könyv borítóján ékeskedik. Kurosawa mesterműve ilyen: a Ran egyszerre jelenti a káoszt, a zűrzavart és valaminek a hanyatlását, egyben pusztulását. Ennél találóbb elnevezést pedig keresve sem lehetett volna találni egy olyan filmnek, amiben a káosz, a háború és a nihilizmus úgy les jövőbeli áldozataira, mint éhes ragadozó a halálra jelölt prédájára. Gyakorlatilag már a legelején az asztalon vannak a lapok és el van döntve minden: Hidetora már akkor (vagy inkább már azelőtt) megpecsételte saját és birodalma sorsát, amikor meghozta döntését. Fél évszázadon keresztül harcolt a hatalom megszerzéséért és annak megszilárdításáért, amit most fiaira akar hagyni. Királysága és erős jelenléte egységben tartja a vidéket és a különböző klánokat – de ne feledjük, ő is csak egy zsarnok. Megnyilvánulásai nemesek, alapvetően a szándékai is tisztességesek és előremutatóak – de akkor is egy zsarnok. Kegyetlenség és kíméletlenség árán építette fel birodalmát, amelynek tartópillérjeit számtalan ártatlan ember lemészárlásával, kínzásával és megcsonkításával húzta fel. Naiv volt, amikor azt hitte, hogy leélheti úgy az egész életét, hogy minden csatát megnyert, folyton folyvást diadalt aratott, tette, amit tett, és közben szilárd alapot teremtett az utána következő generációnak, és ugyancsak erős tévhitben ringatta magát, amikor úgy gondolta, hogy gyermekei saját önző vágyaiktól fűtve nem fogják örökségét veszett kutyákként szétmarcangolni, amint erre lehetőséget kapnak.  



A Káosz sok más mellett a generációs különbségekről is szól, amely össze is fonódik az erőszak és az emberi természet legsötétebb mivoltának örökös körforgásával. Ha egy birodalom legyilkolt tömegek csonthalmain, mérhetetlen gonoszságon és határokat átszakító ármánykodáson keresztül épült fel, akkor ugyanilyen módon is fog elpusztulni. Hidetora kimondott szavai után menthetetlenül elfajulnak az események, brutális jelenetek egész sora követi egymást (Kurosawa ezúttal a vért sem sajnálta), az Árnyéklovashoz hasonlóan itt is több száz, ha nem ezer statiszta vonul fel és segít képernyőre varázsolni a monumentális, festményre kívánkozó képeket, először vizuálisan csupán csak sejtetve a közelgő romlást (mint ahogy korábban, úgy az időjárás ezúttal is eszköz Kurosawa kezében: fekete felhők kebelezik be az eget, majd pusztító viharrá alakulnak – elhinti a gondolatot, hogy valami nagyon-nagyon rossz készül), végül a Mester premier plánban mutatja meg az apokaliptikus jelenéseket – ironikus, hogy mindezt pont Hidetora indította el, még ironikusabb, hogy az eredeti célja többek közt pont a béke volt. Az uralkodásról való lemondása utat enged Jirónak és feleségének, Lady Kaedének, hogy megvalósíthassák terveiket, kegyetlen eszméik pedig Taro halálát okozzák, ami viszont pont utóbbi hatalmát növeli meg, míg előbbi akarata ellenére válik a neje dróton rángatott bábújává. Itt jönnek képbe a már említett generációs különbségek: Lady Kaede és férje az új, örökösödő generáció tagjai, a folytonos gyanakvás, a manipulálás, a versengés és az ezzel kivívott dicsőség képviselői, az idősebbek viszont (Hidetora és szövetségesei) még hisznek az együttműködés és a tisztesség útmutatásában.  



Persze már alapjában véve is elkerülhetetlen, hogy ez a két eltérő nézet előbb-utóbb egymásnak feszüljön. Anarchiát tehát anarchia követ, zsarnokságból nem következhet béke. Ezt részben ellensúlyozza Hidetora legfiatalabb, kitagadott fia, Saburo, aki többek közt pont azért kényszerül egy megsemmisítő csatára testvére, Jiro ellen, mert apja segítségére siet – ámde minden jósága ellenére kudarcot vall, ami egyúttal az Ichimonji klán pusztulását okozza. Kurosawa hősei ekkorra már nem voltak mindent legyőző és sikerre vivő alakok, sőt, még csak tragikus hősök sem: halálukkal nem járt semmiféle megváltás, nem mozdítottak előre semmit, nem segítettek semmiféle magasztos, nemes célt. Az olyan Kurosawa-karakterekkel ellentétben, mint Kikuchiyo (A hét szamuráj) vagy Watanabe (Élni), akik nagyszerű, hősies tettek közepette halnak meg, Saburo halála teljesen értelmetlen. Kurosawa pesszimista értelmezésében a halál nem szép, nem fennkölt, még csak nem is kecsegtet semmiféle pozitív hozadékkal, az élet pedig a kín és a szenvedés végtelen ciklusa, amelyben senki sem nyerhet feloldozást. Mindenki gonosz, vagy áldozat, vagy sok esetben mindkettő. Az olyan szelídebb figurák, mint Lady Sué arra vannak ítélve, hogy a körülöttük ólálkodó gonosz áldozatává váljanak, az olyanok pedig, mint Jiro vagy Lady Kaede soha nem kapnak esélyt a vezeklésre, helyette örök kárhoztatásra vannak ítélve, amely csakis csúnya, erőszak halállal végződhet.  



Hidetora szembesül az élete során elkövetett szörnyűségekkel, ezért (és mert nincs bátorsága magán szeppukut elkövetni) elméje bomlásnak indul, majd tovább kínozza a lelkét az, hogy szembesül azzal, hogy ő az okozója családja és birodalma pusztulásának, miközben fiai mindent felégetnek maguk körül, hiszen a hatalomért semmilyen áldozat nem kár – mert így működik a világ, és mert ilyen az emberi természet. Kurosawa nem tesz fel kérdéseket, miért is vagyunk azok, akik, nem keres értelmet a lelkünk mélyén bujkáló sötétségben, nem keres válaszokat arra, hogy mégis honnan jön ez a sok gonoszság, mi az a láthatatlan, legyőzhetetlen erő, amely arra késztet minket, hogy öljünk, gyilkoljunk, lökjük félre és tapossuk el embertársainkat. Nem kutakodik, egyszerűen csak kerek-perec kimondta: az istenek, ha vannak egyáltalán, már rég elhagytak minket, saját magunkért pedig csakis mi vagyunk a felelősek. A rendező egyébként is azt a nézetet vallotta, hogy az embernek úgy kell leélnie az életét, megoldani a problémáit és számot adni magáról, hogy közben nem támaszkodik sem Buddhára, sem más istenekre, és amikor Lady Kaedét, a hithű buddhistát végül lefejezik, annak ellenére, hogy hisz a szerelemben és a megbocsátásban, vagy amikor Kyoami kifakadva azt mondja, hogy az istenek nem léteznek, vagy ha igen, akkor ők a mi szenvedéseink okozói, mire Tango csak annyit válaszol, hogy az istenek nem tudnak megmenteni saját magunktól, az egyértelmű üzenet a mindenkori, de legfőképp korunk emberének. Amikor a film utolsó jelenetében Tsurumaru a családi vár romjainak tetején botladozik az épület széle felé, amíg majdnem leesik, közben elejti a nővérétől kapott Buddha-tekercset, majd vak emberként áll a szakadék szélén, istentől megfosztva egy sötét világban, az az illúziók nélküli, egyenes és szigorú szimbóluma a modern embernek – azzal a szomorú és keserű végkövetkeztetéssel, hogy az ember teljesen egyedül van, isten pedig halott, vagy soha nem is létezett.  



Shakespeare és Kurosawa két eltérő korban és két egymástól különböző földrészen (ha úgy tetszik, világban) éltek, azonban számos hasonlóság övezi munkásságukat és személyiségüket is. Mindketten olyan műveket alkottak, amelyek ismerős alapokból épültek fel, ezek összessége viszont olyan egyedi végeredményt teremtettek, amik állandó, örök és elnyűhetetlen részei lettek az irodalomnak, illetve a filmművészetnek. Hiszen mondanivalójuk annyira egyetemes, karaktereik annyira univerzálisak, hogy sohasem kopnak ki a köztudatból, és manapság, sőt, még évek múlva is olvasni, nézni, érteni fogják az emberek, épp annyira, ha nem jobban, mint keletkezésük idejében. Mint ahogy Shakespeare, úgy Kurosawa is olyan tehetség, akiből az egész történelem során csak egy születik. Nehéz eldönteni, melyik a legjobb, legmaradandóbb és legnagyobb hatású műve – de a Káosz bizonyosan közéjük tartozik.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Batman: Kezdődik! (Batman Begins)
Ígéret.
Álmatlanság (Insomnia)
Az önmarcangolás, a beszennyezett lelkiismeret és az elvesztett ártatlanság hálójában.
Mementó (Memento)
Az emlékek őre.
Követés (Following)
Egy elsőfilmes rendező ígéretes szárnypróbálgatása.
Káosz (Ran)
Az apokalipszis képei.