Kritika
Követés (Following)
Kritika
Egy elsőfilmes rendező ígéretes szárnypróbálgatása.
A ’90-es évektől kezdve terjedt el a filmiparban egy olyan újfajta elbeszélésmód, amely a klasszikus hollywoodi narratíva elemeit volt hivatott az alapjaitól lebontani és újra felépíteni, eme új, az addigra már kissé megfáradt Álomgyár vénájába friss vért pumpáló vonal pedig csakhamar trenddé formálódott, egyúttal visszavonhatatlanul otthagyta lenyomatát a korszak kultikussá nemesedett műveinek tetemes részén, és mutatott utat mind a jövőbeli rendezői generációnak, mind az egyetemleges filmgyártásnak egyaránt. Ezek az alkotások többek közt csavaros történetvezetésükkel, többféleképpen is értelmezhető üzeneteikkel és örökérvényű, egyszerre avíttas és újszerű fabuláikkal nyertek bebocsátást a halhatatlan klasszikusok közé úgy, hogy szigorúan megkövetelték a nézőtől, avagy a befogadótól az alkotóval való együttműködést, mivel a cselekmény csakis akkor állhatott össze egységes, kerek egésszé a befogadó előtt, ha követte az eseményeket, odafigyelt a történésekre, ki tudta szúrni a cselekményben fellelhető jeleket és tárolni tudta azokat az agyában, majd végül képes lett értelmezni a látottakat úgy, hogy mire lement az utolsó jelenet és elkezdett pörögni a stáblista, minden kirakós darab a helyére került. Az ezt a formát alkalmazó legismertebb kult-darabokat (Hetedik, Játsz/ma, Harcosok klubja, Hatodik érzék) mindenki ismeri, azt viszont kevesen tudják, hogy egy, akkor még viszonylag ismeretlen kezdő filmes, Christopher Nolan is ezt az elbeszélésmódot használta első, Követés című munkájában, amely ugyan nem említhető egy lapon az előbbi klasszikusokkal, és nem is aratott azokhoz hasonló sikereket (maximum csak függetlenfilmes körökben ment nagyot), arra bőven elég volt, hogy felfigyeljen rá a szakma, és lehetőséget kapjon saját ötletei kivitelezésére, egyúttal már akkor kristálytisztán látszódó tehetségének még fényesebbé csiszolására.    



A mindössze 69 perces, nevetségesen alacsony összegből készült debütálás egyrészt egy kezdetleges, kiforratlan mű, amin érezhető, hogy egy kezdő, a filmkészítésben némiképp még tapasztalatlan író/rendező lelkes szárnypróbálgatása (aki a forgatókönyvírói és a direktori feladatok mellett az operatőri és a vágói szerepet is magára vállalta), másrészt már itt is felbukkannak Nolan legfőbb védjegyei. A renitens, akár még megszállottnak is könnyűszerrel nevezhető főhőstől kezdve, a non-lineáris narratíván át, az idősíkokkal való játszadozásig és a gyomrossal felérő utolsó nagy csavarig bezárólag gyakorlatilag szinte minden előkerül, ami Nolan későbbi filmjeinek stílusát is meghatározza majd. A Követés főszereplője, Bill, az írói ambíciókat dédelgető, de legbelül kiüresedett, szorongó és magányos férfi, akinek az a hobbija, hogy az utcán kiszúr magának egy ismeretlent, majd követni kezdi, a későbbi Nolan-hősök előfutára, akik mind gondterhelt, valamilyen múltbéli traumától szabadulni képtelen, egzisztenciális válságtól kínlódó figurák. A Követés részben a nagyvárosi magányról és a belső értékválságról ad egy hiteles, egyben mélységesen maliciózus lenyomatot, hiszen a néző könnyen beleképzelheti magát a karakter helyzetébe, és ha eltekintünk a modern társadalom íratlan szabályaitól és az alapvető emberi viselkedés jellemzőitől, furcsa belegondolni abba, hogy sétálsz egy több tíz, ezer, százezer, vagy akár milliós nagyságrendű városban, ahol körülötted mindenhol emberek járkálnak ide-oda napi teendőiket végezve, akik mind-mind teljes értékű fajtársaid, és közben mégis azt érzed, hogy egyedül vagy. Hát nem ironikus?  



Mert az ember hiába társas lény, csakis saját mikrovilágában képes létezni, amelybe egyszerűen nem férnek bele olyan szereplők, akik ennek a láthatatlan buroknak a külső peremén helyezkednek el. Kötelességeinket és napi feladatainkat végezve, álmainkat és vágyainkat hajszolva nem vagyunk képesek és tulajdonképpen nem is akarunk embertársainknak komolyabb figyelmet szentelni. Mindegyikünk egy saját kis külön sziget, még ha időnként be is vonunk valakit legféltettebb, intim zónánkba. Nolan filmje mondhatni csak felületesen foglalkozik ezzel a témával, inkább továbbgondolja azt, Cobb megjelenésével, aki random módon kiválasztott emberek lakásába tör be, hogy megszabadítsa őket legszemélyesebb tulajdonaiktól úgy, hogy pusztán a helyzetekből, reakciókból és egy úgy hagyott íróasztalból képes következtetéseket levonni (hiszen minden tárgy egy-egy történet is és egy más-más emberi sors), majd előkeríteni „a dobozt”, amelybe a legintimebb dolgaink kerülnek, hiszen mindünknek van egy doboza (ez egyébként előrevetíti az Eredet ugyanígy hívott főhősét is, aki szintén a személyes dolgokat lopja el, lakások helyett álmokban, tömbházak emeletei helyett álomszinteken kutatva). Majd végül Nolan hirtelen 180 fokos fordulatot vesz, és egy csavaros, kőkemény noirba helyezi bele karaktereit, amelyben természetesen semmi és senki sem az, aminek és akinek látszik, a tőle megszokott duplacsavarral, ami egyszerre fémjelzi Jean-Luc Godard, Alfred Hitchcock és Stanley Kubrick, de leginkább utóbbi rendező egyik első filmjének, A gyilkos csókjának hatását.  



Nolan a szögegyszerű cselekményt váratlan fordulatokkal és az idősíkok összekeverésével bolondítja meg, és a főszereplőn keresztül úgy vezet félre minket, ahogy akar, a lassan adagolt információk és a tökéletesen működő manipulációs módszer segítségével, amely keretein belül olyan dolgokat rak elénk, amiket az adott pillanatban még egyáltalán nem tartunk fontosnak, és egy szempillantás alatt elsiklunk felettük. Majd később bebizonyosodik, hogy pontosan ezek az elemek bírnak nagy horderejű jelentőséggel (legyen szó egy női alsóneműről, vagy egy hitelkártyáról), mi pedig ügyet sem vetettünk rájuk, és vakon elhittük neki mindazt, amit feltálalt nekünk. Az utolsó jelenetben lehull a lepel, kiderül, hogy a rendező volt a bűvész, és mi mindvégig a kezét figyeltük, mialatt ő kénye-kedve szerint játszadozott velünk anélkül, hogy észrevettük volna a lényeget – mert nem a megoldást kerestük, csak az illúzió volt a fontos, még akkor is, amikor az a bizonyos megoldás konkrétan ott volt az orrunk előtt. Egy csapásra borítja fel mindazt, amit addig képzeltünk, biztos lábakon álló meggyőződéseink alól egy határozott mozdulattal húzza ki a szőnyeget, mi pedig a seggünkre esve ülünk a padlón, és Bill-lel együtt a mi arcunkra is sápadt döbbenet ül ki, Nolan pedig jogosan röhög a markában, mi viszont egy pillanat alatt rájövünk, hogy nagyon-nagyon csúnyán át lettünk verve. A Követés sajátosságai a fináléban nyernek igazán értelmet: a film valójában egy ügyesen kivitelezett bűvésztrükk, és ahogy rögtön összeáll minden, úgy válik nyilvánvalóvá, hogy mindnyájunkat felültettek, és a néző is ugyanannak az átverésnek lett áldozata, mint az elképedt, megvezetett íróaspiráns – mert miután a gonosz felfedi lapjait, meglátjuk az igazi arcát, a hobbitolvaj álcája mögé bújt bűnözőzsenit, és fény derül arra, hogy lényegében Cobb volt az igazi főszereplő, mi pedig végig be voltunk csapva.  



A Követés kis költségvetése, kiforratlan filmes technikája, minimalista stílusa és annak ellenére, hogy az ügyesen megírt forgatókönyvtől függetlenül azért ott van a nagyotmondás és a két szék közé esés aprón pislákoló veszélye, remek film, amely egyedi, semmihez sem hasonlítható atmoszférával rendelkezik, egyúttal bizonyosságot adott arról, hogy erre az angol úriemberre nagyon is érdemes lesz odafigyelni a jövőben. Nolan pályafutásának egyik legfontosabb lépcsőfoka ez, amely nagyot lendített a kezdő filmes karrierjén, és végül hozzájárult annak a képnek a kialakulásához, amit ma is látunk róla.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Batman: Kezdődik! (Batman Begins)
Ígéret.
Álmatlanság (Insomnia)
Az önmarcangolás, a beszennyezett lelkiismeret és az elvesztett ártatlanság hálójában.
Mementó (Memento)
Az emlékek őre.
Követés (Following)
Egy elsőfilmes rendező ígéretes szárnypróbálgatása.
Káosz (Ran)
Az apokalipszis képei.