Kritika
Mementó (Memento)
Kritika
Az emlékek őre.
Azt hittem, az az élvezet, hogy nem tudod mi lesz a vége.  

Christopher Nolan első mozifilmje, a Követés ugyan nem lett megkerülhetetlen klasszikus, azonban ahhoz több, mint elég volt, hogy felkeltse a szakma figyelmét, és bizalmat szavazzanak neki a producerek és a nagyobb filmstúdiók. Laza két évvel később már Amerikában, nagyobb költségvetéssel, ismert színészekkel és profi stábbal állt a kamerák mögé, és nem mellesleg leforgatta a 2000-es évek egyik legjobb filmjét, a Mementót. Debütáló rendezésével ellentétben második munkája már megkapta a megérdemelt figyelmet: széleskörű kritikai elismerés, díjak és jelölések egész sora és tisztességes anyagi siker övezte Nolan csavaros pszichológiai thrillerjét, ami egyúttal meghozta a vágyott diadalt az angol úriember számára. Amíg a Követés kiváltotta iránta az érdeklődést, addig a Mementó felrakta őt a térképre, ahonnan azóta sem sikerült leradírozni. Előbbi elültette magját annak, hogy jó eséllyel egy új zsenivel van dolga a szakmának, utóbbi bemutatójakor pedig bebizonyosodott, hogy ez a mag sikeresen kicsírázott. A két film – amellett, hogy mindkettőben jelen vannak Nolan bármikor felismerhető stílusjegyei – leginkább abban rokonítható össze, hogy mind a Követés, mind a Mementó élből rúgja fel a klasszikus hollywoodi elbeszélésmódot, sőt, már a címük is maximálisan erre utal. Előbbiben egy lelkileg kiüresedett, magányos főhős útját követhetjük végig, és nekünk nézőknek szintén követnünk, majd pedig értelmeznünk kell az összekuszálódott eseményeket, szorosan együttműködve a mesélővel, Nolannel, aki szigorúan megköveteli a figyelmünket, mert ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a végén minden kirakósdarab a helyére kerüljön.  



Utóbbi ugyanez, csak másképp: a Mementó szintén egy mozgóképes bűvésztrükk, melyben Nolan a színpad helyett a moziteremben zsonglőrködve vonja be a közönséget saját mutatványába, annyi különbséggel, hogy ezúttal az emlékezőtehetségünket teszi próbára. Második filmje egyfajta „szellemi folytatása” a Követésnek, csak sokkal komplexebb, kidolgozottabb és mesteribb, mint az volt. Hatásvadász módon fogalmazva: a tökéletes trükk. A sztori lényegében itt is egyszerű, mint a százas szög: főhősünk, Leonard rövidtávú memóriavesztésben szenved, azaz képtelen emlékezni a frissen szerzett élményekre, mióta egy bizonyos John G. nevű betörő megerőszakolta és megölte a feleségét, őt pedig egy fejre mért ütéssel beteggé tette. Leonardot ezután már csak a bosszú érdekli, ezért felkerekedik, hogy az általa írt jegyzetek és fényképek segítségével felkutassa neje gyilkosát, és a megölésével elégtételt vegyen. Elsőre semmi különös nincs ebben a felütésben, száz, sőt, ezer másik műfajtársa is használta ezt már, kis túlzással élve azóta, amióta létezik a mozi, no de itt jön a nagy csavar: a történet visszafelé halad az időben, vagyis a film eleje tulajdonképpen a vége, és így indulunk el a végkifejlet felé, ami így a sztori kezdete lesz. Leonard már látszólag az első jelenetben beteljesíti bosszúját, amikor a narratíva hirtelen megindul az ellenkező irányba, közben az ide-oda ugráló vágások még jobban megkavarják az alapjáraton is nehezen kibogozgató történetet, de Nolan a cselekmény megértéséhez filmnyelvi eszközök mankóját adja (azaz: amikor színes a film, visszafelé haladunk, amikor fekete-fehér, akkor pedig előre), amelynek köszönhetően a befejezésben ezen idősíkok végül összetalálkoznak egy adott metszéspontban, mialatt a fordított mesélés két örökérvényű kérdést fogalmaz meg: vajon milyen szerepet játszanak életünkben az emlékek, és milyen szinten formálják, illetve befolyásolják személyiségünket?  



Hogyan gyógyulhatnék meg, ha nem érzem az időt?  

Leonard tipikus Nolan-hős: súlyos tragédiát élt át, amitől képtelen szabadulni, de igazándiból nem is akar, mivel csak akkor érzi, hogy él, ha megszállottan hajszolja azt a bizonyos elégtételt (jelen esetben a személyes bosszút), ami a megnyugváshoz, saját lelki békéjének eléréséhez kellene. Ugyanakkor, ha beteljesítené azt, már nem lenne értelme az életének, és ez adja a Mementó zseniálisan megírt forgatókönyvének és a narratíva speciális menetének igazi lényegét. A főhős életét az határozza meg, hogy az elméjéből letört darabokat igyekszik összeilleszteni, miközben kizárólag saját tragédiájára fókuszál. Célja alapjában véve jó, de csak az egyén szintjén: önző módon hajszolja azt, mígnem sérülése már-már önálló formát ölt, aminek Leonard is hajthatatlan szolgálójává válik, mert egy bizonyos pályán tartja őt, mint egy már bezárult kör, aminek vonalán megállás nélkül gyalogol és közben nem képes belőle kiszakadni. Az idősíkok két irányba való haladása az a bizonyos „segítség”, amit Nolan állandóan alkalmaz filmjeiben, ami ahhoz kell, hogy tisztában legyünk a főhős motivációjával és a körülötte zajló eseményekkel. Tudatában vagyunk annak, hogy pusztán jegyzetekre, fényképekre és tetoválásokra hagyatkozva kel fel és fekszik le, és ezeknek segítségével keresi a gyilkost, valamint, hogy a legközelebbi múltra képtelen emlékezni – ezt hivatottak megmagyarázni a fekete-fehér jelenetek, amelyekben normális irányban telik az idő, és amelyek csak annyi információt szolgáltatnak nekünk, ami feltétlenül szükséges a helyzet megértéséhez.  



Miközben a színes jelenetekben, azaz amikor a narratíva ellenkező irányt vesz, a néző együtt kutat vele, szépen apránként tárja fel és oldja meg a titkokat az emlékek útján keresgélve. Mindig csak annyit tudunk, amennyit tudnunk kell, se többet, se kevesebbet. Tökéletesen létrejön az alkotó és a befogadó közti kapcsolat, a néző egyszerre nyomoz Leonarddal, akinek a sérülése óta nincsenek friss emlékei és csak az az előtti élményeit képes pontosan felidézni. Így paradox módon egyszerre ragadt a jelenben és a múltban is, hiszen egyfelől szakadatlanul keresi a felelőst ebben a megbízhatatlan, zavaros elmeállapotban (vagyis a mában él), másfelől napról napra újraéli legeslegutolsó emlékét, azaz felesége halálát és az azt övező mérhetetlen fájdalmat, ami miatt képtelen arra, hogy meggyógyítsa saját lelkét, és hogy továbblépjen. Lényegében az egész élete olyan, mint egy önmaga farkába harapó kígyó: szembesül betegségével, aminek tudatát egy kis ideig képes megtartani, de mivel emlékezőtehetsége visszafordíthatatlanul megfakult, végül elfelejti mindezt, és utána újra tudatosul benne, ami ismét felejtéssel végződik, és így tovább – a körforgás tehát állandó, addig tart, amíg lélegzik és ver a szíve. Nolan ezzel és a nem hagyományos filmes eszközökkel vizsgálja az emberi természet mélységeit és közben filozófiai jellegű sorskérdéseket állít pellengérre, ezáltal létrehozva egy aprólékosan kigondolt posztmodern klasszikust – és szokás szerint azt a bizonyos nyulat a történet végéig rejtegeti a cilinderben, hogy aztán a befejezésben egy határozott gyomros erejével vihesse be a legeslegutolsó nagy csattanót.  



Emlékekre van szükségünk, hogy tudjuk, kik vagyunk.  

Amikor a film elér a végéhez (vagyis ebben az esetben az „elejéhez”), kiderül az igazság, így az addig magabiztosan haladó bosszútörténet egy még sötétebb, még csavarosabb, tökéletesen illúzióromboló pszichológiai tanmesévé lényegül át, ami egy csapásra rombolja szét mindazt, amit addig a cselekményről, a főhősről és annak indítékáról gondoltunk. Megtudjuk, hogy Leonardot egész idő alatt kihasználták, és voltaképp a történetet végig Teddy Gammell aljassága (mivel rendre felültette a főszereplőt azzal, hogy a valódi gyilkost keresi, hogy így megoldást találjon saját problémáira) és Leonard csillapíthatatlan bosszúvágya mozgatta. A férfi, aki előtt tudatosul az igazság, végül a megnyugvás helyett az önbecsapást választja, mivel a megnyugvás nála csupán néhány percig tarthat: rájön, hogy ha elfogadja a tényeket, akkor nem lesz miért küzdenie, nem lesz miért élnie, hiszen nincsen valódi jelene, ahogy jövője sem lesz soha. Csakis múltja, feleségének emléke az, amibe még kapaszkodhat, ezért továbbra is fenntartja a látszatot, csak hogy boldog lehessen és legyen célja az életének – mert számára már csak az emlékek maradtak, ami ezesetben egyenlő számára a létezéssel. Ennek köszönhetően, mivel mindennapjai egy Möbius-szalagként funkcionálnak (mindig ugyanoda tér vissza, ahonnan elindult, vagyis a pillanatnyi harmónia, majd a ráeszmélés után elölről kezdődik minden) egyfajta torz, emblematikus alak válik belőle, akiből gúnyt űznek, és folyamatosan tévútra terelnek, ugyanakkor, akik kihasználják, azok egyben morbid segítőkké is válnak abban, hogy Leonard tovább folytathassa örökös szélmalomharcát.  



A Mementó forgatókönyve, filmnyelvi eszközei és bravúros rendezői megoldásai mind-mind olyan elemek, amiket csak nagyon kevesen tudnak kiötölni a filmtörténelemben, és még kevesebben vannak azok, akik ezt jól is csinálják. Lehet szeretni, lehet utálni Nolant, de még ha azt nem is lehet sziklaszilárd tényként kezelni, hogy minden kétséget kizáróan egy korszakos mestert üdvözölhetünk benne, az a bemutatója óta eltelt húsz évben kétségtelen megállapítássá vált, hogy a Mementónak igenis van helye minden idők legjobb filmjei között. Olyan alkotás ez, ami joggal érdemelte ki az, hogy az emberiség döntő hányada igazi mesterműként tekintsen rá. Minden szempontból zseniális, örökérvényű kérdéseket boncolgató fontos alkotás, ami egyfajta elvont karikatúrája emlékezésünk megbízhatatlanságának, másrészt az elnagyolt jelzőt remekül elfeledteti az a briliáns csavar, ami egy alapjáraton is átérezhető és megérthető felütésből egy még realistább, a való életre is bármikor rávetíthető végkövetkeztetést varázsol. Hiszen néhanapján mindannyian hazudunk önmagunknak, hogy boldogok legyünk, nemde?
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Batman: Kezdődik! (Batman Begins)
Ígéret.
Álmatlanság (Insomnia)
Az önmarcangolás, a beszennyezett lelkiismeret és az elvesztett ártatlanság hálójában.
Mementó (Memento)
Az emlékek őre.
Követés (Following)
Egy elsőfilmes rendező ígéretes szárnypróbálgatása.
Káosz (Ran)
Az apokalipszis képei.