Kritika
Batman: Kezdődik! (Batman Begins)
Kritika
Ígéret.
A ’90-es évek végére a Batman filmes frencsájzt kivéreztették. Bő 10 esztendővel korábban Tim Burton első denevéremberes moziját ugyan mindmáig fontos és megkerülhetetlen klasszikusként tartják számon (valamint tévesen azt feltételezik róla, hogy elindítója volt a nagy képregényadaptációs dömpingnek – pedig nem volt), azonban a folytatások már jóval gyengébben muzsikáltak, majd végül Joel Schumacher 1997-es Batman és Robin című borzadálya tette sírba a jobb sorsra érdemes szériát – de szerencsére nem örökre. Bár a ’89-es Batman film nem hozott történelmi áttörést a műfajban, az tény, hogy ő volt az egyik első olyan feldolgozás, ami bebizonyította, hogy ha egy tehetséges rendező, egy jó forgatókönyv, egy megbízható színészgárda, és ha egy rakás értő szakember áll az adott projekt mögött, akkor igenis lehet egy képregényből minőségi és az alapanyaghoz maximálisan méltó mozifilmet készíteni. A produkció elindult egy olyan úton, amelyen Bryan Singer az X-Men – A kívülállókkal haladt tovább az ezredfordulón és taposta ki azt a nyomvonalat, amit egy sor másik rendező és adaptáció követett – ahogy mondani szokás, a többi már történelem. A siker kulcsát elsősorban a komolyanvehetőségben kellett keresni: amíg a legtöbben az első X-Menig a képregényeket és magukat a képregényolvasókat is egy komolytalan hóbortnak, valamint egy gyerekes közösségnek gondolták, addig Singer filmje és az utána következő produkciók, amelyek intelligens módon dolgozták fel az alapanyagot és érettebben kezelték a közönséget, megmutatták, hogy egyaránt képesek megfelelni a fanok és a laikus nézők igényeinek, és végeredményben így vívták ki maguknak a kellő tiszteletet a filmiparban  



Az új évezred tehát új trendeket teremtett, és a változás szelei végül a Warner stúdiót is elérték, akik rövid fontolgatás után, a rivális Marvel filmek hatalmas anyagi sikereit látva (akkoriban a kiadó füzetes és mozgóképes fronton is rendre elverte a port a DC-n) arra a következtetésre jutottak, hogy ideje feléleszteni a Bőregeret, és újra a nagyvászonra küldeni. Nem volt könnyű feladat: az előkészületek nem zajlottak zökkenőmentesen, több rendező is dobbantott a főnöki székből, és még több érdekes koncepció landolt a kukában, mígnem az akkor már ismert névnek számító Christopher Nolan került a fedélzetre, aki pont kapóra jött, miután a Howard Hughesról szóló életrajzi filmje (Jim Carrey-vel a főszerepben) kútba esett, közel egy éves tervezgetést követően, Martin Scorsese 2004-es Aviátorja miatt. Emberünk kapva kapott a lehetőségen, és az excentrikus, meghasadt személyiségű milliomost egy másik, nem kevésbé excentrikus, szintén meghasadt identitású milliomosra cserélte le (azt semmiképp sem lehet ráfogni, hogy éles váltás lett volna), és ha már úgyis ott volt, nem mellesleg leforgatta az évtized egyik legfontosabb filmjét. A Batman: Kezdődik! (a továbbiakban, a jó ízlés és az olvasók ingerküszöbének egészséges szinten tartása érdekében legyen inkább Batman Begins) nem csupán feltámasztott egy akkor már hat láb mélyen pihenő frencsájzt, de egy rakás más, népszerű széria rebootjához és újragondolásához szolgált hatalmas és fontos inspirációs forrásként, valamint a 2000-es években elterjedt realisztikus, összetettebb és sebezhetőbb hőskép is részben ettől a filmtől eredeztethető – és nem A sötét lovagtól, amelyre sokan (tévesen) Hollywood realista trendjének kiindulópontjaként tekintenek.  



Ugyan a három esztendővel későbbi folytatás több szempontból is felülmúlja a trilógia első darabját (ami már önmagában is borzasztóan nehéz feladat volt, teljes mértékben nem is sikerült neki), amíg a középső rész a káoszról és ennek következtében a félelemkeltés szimbólumának a lerombolásáról szól, addig a Batman Begins (az igazi hivatkozási alap) magát a félelmet, az ezzel való szembenézést, az azon való felülemelkedést és ezáltal a hős (Batman) nemesülését teszi meg fő témájává. Ezen felül a Begins jóval emberközelibb is lett, mint a korábbi adaptációk, köszönhetően annak, hogy Nolan valami olyasmit lép meg, amivel addig egyetlen rendező sem próbálkozott: bemutatja a karakter eredettörténetét, keletkezésével és kezdeti szárnypróbálgatásaival együtt. Burton első filmje inkább Jokerről szólt (Jack Nicholson el is lopta a show-t az amúgy remek Michael Keaton elől), miközben Bruce Wayne és Batman egyfajta rejtélyes, kettős személyiség volt (inkább mérsékelten érdekes, mintsem komplex karakter), majd a folytatásban szinte már egy mellékszereplő szintjére alacsonyodott le, és Schumacher további két epizódja sem tett arról tanúbizonyságot, hogy a Bőregér egy több oldalas esettanulmányt megérő figura lenne. Nem úgy, mint a Begins: szemtanúi lehetünk a Wayne-szülők hidegvérű meggyilkolásának, a fiatal Bruce óriási tragédiájának, aki ezután megszállottan vágyik a bosszúra, mert úgy hiszi, mérhetetlen fájdalma csak így enyhülhet, majd bejárja a világot, félelmei elől azonban képtelen elmenekülni, és mire Henri Ducard, a több évszázada működő Árnyak Ligájának a tagja rátalál Bruce-ra a Föld egyik eldugott szegletében, az már minden kapcsolatát elveszítette a külvilággal, és semmi sem maradt benne abból az emberből, aki válhatott volna belőle, ha azon a bizonyos végzetes estén, abban a koszos sikátorban nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy.  



Nolan és a forgatókönyvíró, David S. Goyer olyan nagyhatású, klasszikus képregényekből táplálkozott, mint a The Man Who Falls, Az első év és a Hosszú Halloween, ugyanakkor ahelyett, hogy teljes mértékben ezekre támaszkodtak volna, inkább egy független, saját maga lábán tökéletesen megálló történetet alkottak meg, amelynek középpontjában a bosszú, a bűn, az önbíráskodás, az igazságszolgáltatás, illetve utóbbi kettő egymástól nehezen elválasztható, bonyolult és sokszor megtévesztő határvonalai állnak. És ahogy megy előre a cselekmény a maga útján, úgy vékonyodnak el egyre inkább ezek a határvonalak. Nolan kifejezetten ráérősen mesél, majdhogynem fél óra telik el, mire Bruce visszatér Gothambe, és további harminc perc, mire denevérjelmezt ölt, hogy köpenyes igazságosztóként szülővárosa védelmére keljen, de pont ezek a tulajdonságok teszik a filmet zseniális, de ami még fontosabb, egységes kerek egészet alkotó mozivá, mely a hős útjának logikus, egyszerre hagyományos és rendkívüli módon történő bemutatása. A Bőregér megtanulja a helyes igazságszolgáltatást, és képessé válik félelmei legyőzésére (a narratíva eme két téma, az igazságszolgáltatás mibenléte és a belső félelmek szinte legyőzhetetlen akadálya körül forog) úgy, hogy előbbit illetően nem lépi át azt a bizonyos határt, ami visszavonhatatlanul olyanná tenné őt, mint azok, akik ellen harcol, utóbbit illetően pedig, mivel képes felülkerekedni félelmein, ezért azok nem emésztik fel a lelkét, és ezeknek köszönhetően a történet végére teljes lénnyé válik – megszületik a jelkép, a szimbólum, a legenda.  



Ehhez a felemelkedés-sztorihoz pedig a mellékszereplők (mind a negatív, mind a pozitív karakterek) is nagyban asszisztálnak – és ez miatt egyikük sem válik feleslegessé, egy kósza pillanatra sem. Jonathan Crane, azaz a Madárijesztő, Bruce gyerekkori félelmét és az ebből eredeztethető bűntudatot testesíti meg, Ra’s al Ghul pedig az önbíráskodás, illetve annak összetett eszméjét, és az ezek mögé bújtatott hamisságot jelképezi. Batman legtöbb ellenfelével szemben Ra’s al Ghul nem kifejezetten az az egyenes pszichopata, nem a bosszú, vagy a megtorlás motiválja, csupán segíteni akar a világon, így bizonyos szemszögből nézve nem sokban különbözik Batmantől, aki szintén a békéért, az igazságért és a harmóniáért harcol, de a törvény határain belül teszi, a lehető legtisztább eszközökkel, és közben nem piszkolja be a kezét – Ra’s al Ghul vele ellentétben a drákói szigortól sem riad vissza. Épp annyira hasonlítanak, mint amennyire különböznek (ezt a témát Nolan majd a folytatásban emeli egy egészen új szintre), és a két karakter ellentétes belső utazása (ahogy Nolan előző rendezésében, az Álmatlanságban és a Begins után egy évvel bemutatott Tökéletes trükkben) végig uralja a filmet. És ahogy fentebb említettem, Batman útjának és hőssé válásának a pozitív mellékszereplők is mind-mind fontos részei: az olyan figurák, mint Alfred Pennyworth, Lucius Fox, James Gordon és Rachel Dawes is egyfajta morális iránytűként funkcionálnak a főszereplő erkölcsi ösvényén és hérosszá lényegülésében. A különböző színészek tisztességesen teljesítik is a rájuk kiszabott feladatot: Michael Caine, Morgan Freeman, Gary Oldman, de még a híréhez képest egészen korrekt Katie Holmes is hozzáteszi a magáét a film zsenialitásához, a negatív oldalt Liam Neeson és Cillian Murphy erősíti (előbbi karrierjének egyik elnyűhetetlen alakja a tanítgató mentorszerep, amit itt is csuklóból tud hozni), Christian Bale pedig egyértelműen minden idők egyik, ha nem a legjobb Batmanje.  



Persze mindez mit sem érne megkapó atmoszféra nélkül. Nolan alapjában véve is egy olyan realisztikusabb hangvételt célzott meg, ami szembemegy Burton éjsötét, expresszionista, már-már gótikus látványvilágával, mint ahogy Schumacher cukormázas, giccses, neonfényes stílusával is – és ez természetesen kihat Gotham városára. Ami pontosan olyan, mint Frank Miller Első évében: túlzsúfolt, velejéig romlott, nagymenő gengszterek, piti bűnözők, korrupt rendőrök és politikusok játszótere, ahol az egész alvilágot a helyi maffiavezér, Carmine Falcone tartja a kezében – az emberi élet pedig, ebben a kábítószerrel, bűnnel és nyomorral bemocskolt metropoliszban mit sem ér. Hangulatában talán leginkább Burton Gothamjére hajaz (ha már minden áron hasonlítanunk kell valamihez), mégis egyedi módon különáll tőle. Ügyesen keveredik a képregényekből megismert betondzsungel a realisztikus hangvétellel (itt még sikerült megtartani az egyensúlyt, nem úgy, mint a trilógia záródarabjában), és Nolant nem titkoltan a Szárnyas fejvadász stílusa inspirálta, amit Wally Pfister operatőrnek is levetített. Maga a város (mint ahogy a korábban fejtegetett hős-gonosztevő viszonyrendszer) a folytatásban kap majd fontosabb értelmezést, kvázi egy külön főszereplővé lép elő – de a Beginsben még nem fest úgy az egész, mint egy random amerikai metropolisz (sajnos a befejező részre végleg kiveszett Gotham minden egyénisége, de ez már egy másik történet). Ennek megfelelően talán a Begins képi világa idézi leginkább a képregényekét: noha Nolan szigorúan hanyagol mindenféle meseszerűséget és természetfeletti színezetet, amelynek köszönhetően már-már az a benyomása támadhat a nézőnek, hogy Batman a való világban is simán létezhetne, mindvégig hű marad azoknak az alapanyagoknak a stílusához és hangulatához, amik a történet alappilléreit adták.  



A Batman Begins a brit rendező egyik legjobbja, egyúttal a 2000-es évek egyik legnagyobb hatású filmje, de még ezek nélkül is egy zseniális, elejétől a végéig intelligensen és precízen megírt, megrendezett, eljátszott, fényképezett és vágott mozi, ami amellett, hogy helyreállította a Denevérember renoméját a nagyvásznon, hozzájárult ahhoz, hogy a szélesebb közönség ne egyszerű, komolyanvehetetlen gyerekmeseként tekintsen a képregény- és szuperhős-filmekre. Ennél jobb eredettörténetet nem csináltak ebben a zsánerben. És hiába telt el a bemutatása óta 15 év, még mindig nem úgy néz ki, hogy ezt mostanában fogják elkezdeni.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Batman: Kezdődik! (Batman Begins)
Ígéret.
Álmatlanság (Insomnia)
Az önmarcangolás, a beszennyezett lelkiismeret és az elvesztett ártatlanság hálójában.
Mementó (Memento)
Az emlékek őre.
Követés (Following)
Egy elsőfilmes rendező ígéretes szárnypróbálgatása.
Káosz (Ran)
Az apokalipszis képei.