Kritika
A tökéletes trükk (The Prestige)
Kritika
Jól figyelnek?
Ellentmondásos időket élünk, ami a szórakoztatóipart illeti. A mai világban, amikor a popkultúra és a tömegmédia menthetetlenül összefonódott, és a tartalom mögötti teljesítmény, valamint maga a csupasz tartalom határmezsgyéi minden korábbinál jobban elmosódtak, a showbiznisz egy olyan érzéketlen, leginkább egy moslékgyár színvonalához hasonló masszává formálódott, amely sorra termeli ki a maga sztárnak, vagy inkább celebnek nevezett két lábon járó hús-vér termékeit, akik nem is annyira lesarkítva csak és kizárólag azért híresek, mert híresek, igazi teljesítmény viszont nem áll mögöttük, annak ellenére, hogy a józan ész pont azt diktálná, hogy a hírességek azok közül kerüljenek ki, akik érdemeik alapján szerepelnek a köztudatban. Manapság azonban ezek a szabályok nemhogy elavultak, de szó szerint semmit sem érnek: a tévéképernyőkön, az interneten, a közösségi oldalakon, a bulvármagazinokban, de még a könyvesboltokban is abszolút tehetségtelen médiasztárok mosolyognak vissza ránk, így hát maga a hírnév mibenléte most már egyre jobban a „jól láthatóság” és az önreklámozás, mintsem a megkérdőjelezhetetlen talentum körül forog. És ezzel együtt a két szélsőség, azaz a teljesítmény nélküli népszerűség és a vitathatatlan tehetségesség között egyre nehezebb megtalálni az egészséges arany középutat. Merthogy előbbi csoport képviselői is jók valamiben (nem elég hülyének lenni ugye, el is kell azt adni), itt elsősorban a tálalás, a hatásos megnyilvánulás számít, míg utóbbi esetében nem elég csak szimplán tehetségesnek lenni, példának okáért jól énekelni (ezt remekül bizonyítják az agyba-főbe erőltetett tehetségkutatókról szalajtott, rövid úton a feledés homályába vesző hullócsillagok), ez még kevés, az igazi sikerhez stílusos fellépés és karizma szükségeltetik – azaz annak elérése, hogy felhívd magadra a közönség figyelmét, és képes legyél azt megtartani.  



Noha csak enyhén érinti a fent említett témát (értsd: nem erre fut ki az egész cselekmény), Christopher Nolan ötödik filmjének, A tökéletes trükknek ez az egyik olyan alkotóeleme, amelyből összeáll, nem csak a rendező, de minden idők egyik legkiválóbb mesterműve. A történet az 1800-as évek végébe repít el minket, amikor a századforduló közeledtével addig soha nem látott forradalmi, gépesített eszközök kezdték el lenyűgözni az emberiséget, amikor a tudomány és annak minden addiginál magasabb művelése olyan hatalmas teret nyert, hogy a legtöbben azt valóságos isteni csodatételként, de minimum a természetfeletti boszorkányságként azonosították („Bármely kellőképpen fejlett technika megkülönböztethetetlen a mágiától” – Arthur C. Clarke). És minthogy akkoriban a technológia és az illúzió tökéletesen megfért egymás mellett, Nolan A tökéletes trükk két főszereplőjének két bűvészt, Alfred Bordent (Christian Bale) és Rupert Angiert (Hugh Jackman) tesz meg, akik különböző sérelmekből adódóan megszállottan versengenek egymással, és a nagy tétekkel bíró rivalizálásuk közben egyre magasabb árat kell fizetniük, és egy idő után már csak az a kérdés, hogy mit képesek még feláldozni a másik túlszárnyalásáért és a szakmai sikerért, a közönség üdvrivalgásáért – tiszta presztízsből. Előbbi amolyan igazi elszánt és mániákus személyiség, valódi bűvész, aki vitathatatlanul erre a hivatásra született, ugyanakkor híján van minden színpadi érzéknek. Utóbbi viszont majdhogynem Borden ellentéte: előadóművésznek kétségkívül remek, de mint bűvész, már sokkal tehetségtelenebb. Mindketten megosztó karakterek, és bár az elején még Angierrel szimpatizálunk, a forgatókönyv és a briliáns színészvezetés miatt csakhamar azon kapjuk magunkat, hogy inkább Borden mellett tesszük le a voksunkat, és amikor már azt hinnénk, a meccs végleg el van döntve, a történet értelmezése ismét 180 fokos fordulatot vesz – és ez a tulajdonság a játékidő végéig bátran kitart.  



És ahogy Angier leplezi felejthető bűvészi adottságait páratlan színpadi kvalitásaival, úgy leplezi Nolan a film fordulatait az ismert stílusjegyeivel, az időt és teret egyaránt magába foglaló és azt felborító nyakatekert, mozaikszerű narratívával. Mint oly sokszor, úgy most is az emberi megszállottságot helyezi pellengérre (talán jobban, mint ez előtt és ez után bármikor), és bemutatja az egy idő után már szó szerint gyilkos rivalizálást, a határtalan, soha véget nem érő maximalizmust, ami egyszerre válik a közönség javára és egyszerre emészti fel a bűvészt magát. Borden és Angier morális iránytű nélkül éli az életét, számukra az, hogy céljaik elérése érdekében be kell piszkolniuk a kezüket, túlzás nélkül a legkevesebb: óriási egoizmustól fűtve hajszolják a sikert, ezt az amorális versenyt, a megfoghatót megfoghatatlanba való csomagolását és magát a valóssággá csinosított illúzió elvét figyelmembe véve nem is annyira ördögtől való gondolat médiaszatíraként tekinteni A tökéletes trükkre. De ami még fontosabb, a két figura egymáshoz fűződő összetett viszonya nem szimplán jó és a rossz párharca, a film tartalma nem korlátozódik le csupán egyetlen egy közegre, a bűvészek színpadjára. A film a bűvészpáros áldozathozatalain, saját személyes tragédiáin (ez Borden esetében a felesége öngyilkossága, míg Angier esetében Olivia szerelmének és Cutter barátságának elvesztése), az elmaradhatatlan osztályharcon (Borden árvaházban nevelkedett munkásosztálybeli bűvész, Angier viszont arisztokrata és elsőosztályú showman – ez a két tény csak még jobban elmélyíti a köztük lévő szakadékot), valamint frappáns metaforákon keresztül (a Ching Ling Foo inspirálta bűvész, akinek előadását a két férfi együtt nézi meg, az igazi énjét áldozta fel annak érdekében, hogy fenntartsa az aranyhal-akvárium trükkjének az illúzióját, úgy, hogy egy életen keresztül gyengének tetteti magát) mesél az elkötelezettség értelméről, az átverés természetéről és a már említett abnormális megszállottságról.  



És miközben szemtanúja lehetünk a két, egymást mániákusan gyűlölő illuzionista versengésének, maga Nolan is zsinórokon rángatja a nézőt. Ő is bűvész, mint karakterei, csak másképpen: színház helyett a mozivászon az ő pódiuma, ahol gyakorlatilag bármit megtehet – és meg is tesz. Terel, ködösít, manipulál, elvonja a figyelmet a lényegről, filmnyelvi eszközökkel zavar össze, mi több, a cselekmény felénél hirtelen zsánert vált. Ezen alkotóelemek összessége hátráltat minket abban, hogy ráleljünk a minden kétséget kizáró igazságra. Keressük a titkot, akár a bűvész közönsége, de nem találjuk meg, mert nem is keressük igazán. Valójában nem is akarjuk megfejteni – inkább arra vágyunk, hogy átverjenek minket. És A tökéletes trükk pontosan ilyen film: ahogy a bűvészet, úgy Nolan rendezése is voltaképp egy csalás, egy jól megkomponált átverés (erre a film első mondata tulajdonképpen figyelmeztet is), hülyét csinál belőlünk, mi pedig tapsolunk neki – mert sikerre viszi a dolgot, és mert akarjuk, hogy átejtsen minket. Hiszen tulajdonképpen az élet is egy szemfényvesztés, és lényegében ez a science fictionbe átcsapó vonal (Nikola Tesla másológépe) és a kiábrándító, kőkemény valóság elegye adja meg a film igazi sava-borsát. Innentől kezdve pedig csak rajtad múlik, hogy melyik értelmezésben hiszel jobban – mivel hiába nincs egyértelmű magyarázat, az ember arra hivatott, hogy keresse az értelmet. A tökéletes trükk olyan, akár egy bűvészmutatvány esszenciája: ha fogékony vagy a varázslatra és a tudományos fantasztikumra, akkor elhiszed, hogy Tesla gépe valóban működik, viszont ha a függöny mögé nézel, kutatod a megoldást, az átverés minden részletét aprólékosan elemzed, akkor képes vagy lebontani a fantasy-elemeket, és végül rálelhetsz a valóságra, ha az igazságra nem is.  



Előbbi esetében egy realitástól elrugaszkodott sci-fi történetet, utóbbi esetében pedig egy realisztikus, életszagú, már-már mitikus magasságokba emelt párharcot kapsz. Akárhogy is legyen, végeredményben a néző jár jól: Nolan egy zseniálisan megszerkesztett bűvésztrükkbe von be minket, amelyben, akár bedőlünk a fantasztikumnak, akár szélesebbre nyitjuk a szemünket, és túllépünk a kereten, nekünk is együtt kell dolgoznunk vele, mert szokásához híven nem adja ingyen az élményt. Számít ránk, hogy megtornáztatjuk az agyunkat, odafigyelünk a részletekre és nagyítóval keressük az elrejtett jeleket, utalásokat, és ezekből állítjuk összes saját elméleteinket. Ugyanakkor hiába a többrétegű csavar, az alkotó és a befogadó közti erős viszony megkövetelése és szükségessége, sosem ismerhetjük meg a teljes igazságot – kérdés, hogy vajon jól járnánk-e vele? Ez a felvetés pedig egy jóval univerzálisabb szintre emeli A tökéletes trükköt: a nagy talányok megfejtése, az évszázados kérdések megválaszolása, az emberiséget hosszú ideje foglalkoztató nagy dolgok megkérdőjelezhetetlen alátámasztása vajon mennyiben lenne hasznos és előremutató számunkra? Vajon előnyére válna-e a fajunknak, ha mindenre fény derülne, vagy alapjaiban rombolná le mindazt, amiben hiszünk és hinni akarunk? Ebben a kontextusban a film dialógusai különösen nagy jelentőséggel és súllyal bírnak („Keressük a titkot, de nem találjuk, mert nem is vagyunk igazán kíváncsiak rá”).  



Mert van abban valami keserű, szomorú és illúzióromboló, amikor gazdag és színes gondolataink, elméleteink és prekoncepcióink után kíméletlenül lerántják a leplet valamiről, amire annyira kíváncsiak voltunk – akár kicsiben, akár nagyban. A tökéletes trükk (ahogy arra sokszor utaltam már) magában foglalja egy tökéletes bűvésztrükk lényegét: amint megtudnánk róla az igazságot, rögtön elszállna a varázs.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
A sötét lovag: Felemelkedés (The Dark Knight Rises)
Jutalom.
Eredet (Inception)
Mesterien elültetett gondolatok.
Total Recall - Az emlékmás (Total Recall)
Harminc éve mentünk el a Marsra.
A sötét lovag (The Dark Knight)
Fordulat.
A tökéletes trükk (The Prestige)
Jól figyelnek?