Kritika
Total Recall - Az emlékmás (Total Recall)
Kritika
Harminc éve mentünk el a Marsra.
Mostanság visszatekintve a már több mint századik életévét taposó filmtörténelemre, néha kifejezetten meglepő, hogy milyen alkotások kaphattak zöld utat, és gördülhettek le Hollywood, mostanság egyre unalmasabb tucattermékeket kiköpő futószalagjáról. Mert mindamellett, hogy az Álomgyár híresen kockázatkerülő, mindennemű merészséget nélkülöző, folyton folyvást biztonsági játékot játszó intézmény lett (és volt, teszem azt harminc évvel ezelőtt is), azért nagyritkán tényleg képes a meglepetésre. Amikor a centiről centire kiszámított folytatások, remake-ek, előzmények, vagy erősen Oscar-kompatibilis giccsek mellett valami olyat rak le az asztalra, amit nem elég, hogy valódi, kreatív fantáziával és egyéni látásmóddal megáldott zsenik hoztak össze, de ezen túlmenően a bevétel-orientált stúdiók kivételesen még hagyták is érvényesülni ezeket a kivételes szakembereket, nos, akkor szinte biztos, hogy valami olyan nem mindennapi kreálmány születik, ami élből rád rúgja az ajtót, rád veti magát, egész végig nem ereszt, majd utána is mindörökké veled marad. Egyúttal ezek a filmek szomorú mementói is egy letűnt kornak, amikor ez a fajta kreativitással megbolondított kockázatvállalás még nem volt teljesen kiveszendőben – bár már akkoriban is nagyítóval kellett keresni az ilyen műveket, mi több már akkor is kisebbfajta csodának minősültek. Azért írom mindezt, mert a holland hentes, Paul Verhoeven 1990-es filmje, a Total Recall – Az emlékmás is pontosan ilyen: megalkuvások nélküli, megdöbbentően explicit, durva és bőr alá kúszó, pokolian elutasító csörte, amelynek a mindenkori Hollywood szabályrendszere szerint egész egyszerűen nem kellene léteznie – vagy legalábbis nem ebben a formában.  



Ez a film egy párhuzamos dimenzióban a forgatókönyv megírásánál és az előkészületeknél tovább nemigen jutott. Tipikusan olyan alkotás benyomását kelti, amely minden ambíciója ellenére is hosszú-hosszú évekig nem akar elkészülni: vagy azért, mert a producerek túl drágának találják a megvalósítását, vagy mert képtelenek hozzá megfelelő rendezőt találni, aki harmonikusan fogná össze a forgatókönyvírók gondolatait a sajátjaival, vagy egyéb kreatív nézeteltérések játszanak közre abban, hogy a filmterv végül a kukában landoljon. Egy alternatív világban az el nem készült Total Recall lehetséges színvonaláról és mibenlétéről ma már egy netre felkerült szkript, néhány impozáns koncepciós rajz és különböző geek-oldalakra írt cikkek mesélnek, mi pedig bánhatjuk, hogy egy ilyen zseniálisnak tűnő mű végül mégsem készülhetett el (lábjegyzet: a Verhoeven és Schwarzenegger második közös filmjének tervezett Crusade sajnos pontosan erre a sorsra jutott). Azonban a dolgok szerencsés együtt állásának köszönhetően a Total Recall mégis beszabadult a mozikba, és leszedte a fejünket – igaz, csak nagy nehézségek árán. Philip K. Dick Emlékárusítás nagyban és kicsiben című novellája jogainak megvásárlása után Ronald Shusett (potom ezer dollárért vetette ki rá a markát) látott neki a forgatókönyv tető alá hozásának írótársával, Dan O’Bannonnel, de a projekt majdhogynem 15 évig nem akart megvalósulni, és ezalatt több rendezőt (köztük a testhorrorjairól híres, Verhoevenhez mérten hasonlóképp agybeteg David Cronenberget), még több színészt, és még egy producert is elfogyasztott, mígnem jött a Hús és vér, na meg a Robotzsaru sikere miatt reflektorfénybe kerülő holland, és korszak egyik, ha nem a legkedveltebb akciósztárja, Arnold Schwarzenegger – és ahogy mondani szokás, a többi már történelem.  



A Total Recall a ’90-es évek legelején elemi erővel csapott le gyermekkorunkra. Felütésével felkeltette az érdeklődésünket (Schwarzenegger, alias Douglas Quaid egy átlagos építőmunkás, akiről egy emlékbeültetés alkalmával kiderül, hogy valójában egy titkos ügynök, így hát elmegy a Marsra rendet tenni), kendőzetlenül brutális akcióival gond nélkül megtartotta azt (már egy egyszerű pisztolygolyó okozta találat is majdhogynem testrészeket szakít le, egy sima ütéstől vagy fél liternyi vér fröccsen, az ártatlan járókelők és nyárspolgárok pedig tucatszámra hullanak, csakúgy, mint a főhőst üldöző rosszfiúk), a praktikus effektjeivel és makettjeivel lenyűgözött, az iszonytatóan undorító jeleneteivel pedig (testi elváltozások, kidülledt szemek, Kuato premier plánban mutatott agyonlövése, amit utólag már a film vágója is megbánt) örökre kísért minket. Enyhén szólva sem erre számítottunk. A mai generációnak persze már lehetetlen elképzelni, hogy milyen hatással volt ránk a Total Recall, még úgy is, hogy az agyonmásolt, alámondásos VHS-kazettáknak köszönhetően akkorra már tiszta képet kaphattunk Schwarzenegger életművéről. Bár a hollywoodi törvények szerint ekkor még nem számított megkérdőjelezhetetlen szupersztárnak, nálunk az Osztrák Tölgy mégis egy valóságos ikon volt, aki már addigra is számtalan rosszarcút küldött a másvilágra – azonban a szadistán vihogó Verhoevennel a fedélzeten valami olyan sátáni módon intenzív mészárszék főhősévé lényegült át, amely szinte már ahhoz hasonló, mint mikor egy széttépett kép két darabját összeillesztjük. Tökéletes párost alkottak: a megfelelő kulcs megtalálta a megfelelő zárját, a korszak egyik legnagyobb akció-istene a korszak egyik legőrültebb mókamesterét, eme duó együttműködésének pedig nem mindennapi eredménye lett – szinte mindenre fel voltunk készülve, de erre egyáltalán nem.  



Schwarzenegger az évtized elejére már egyre idejétmúltabb, de azért még mindig kitartó, fülledt tesztoszteronszagot hozta magával a ’80-as évekből, Verhoeven pedig megfelelési kényszertől száz százalékig mentes mocskosul szórakoztató, erőszakos stílusát csillogtatta meg, a lehető legtisztább és legnyersebb formában. Attól kezdve, hogy leülteti a főszereplőt a Rekall székébe, az ésszerű logika rögtön szabadságra megy: ami valóságnak tűnik, az legalább annyira lehet álom is, ami álomnak látszik, az ugyanúgy lehet valóság is. A realitás és a fantázia szándékos, tudatos módon összekeveredik, és innentől fogva a cselekmény és a narratíva másról sem szól, minthogy a következő vérgőzös jelenet mennyire tudja überelni az előzőt, és hogy a gyomorforgató, egyébként még mai szemmel nézve is hellyel-közzel élethű benyomást keltő maszkok és trükkök vajon hány lapáttal dobnak még rá egy-egy korábbi effektre. Miközben Schwarzenegger a két lábon járó hús-vér gyilkológép szerepkörét maximumra tolva ritkítja az ellenfél táborát, és ártatlan járókelőket használ emberi pajzsként (egyik cimborámnak, aki már azon is kiakadt, amikor a Robotzsaruban az ED-209-es felismerhetetlen húscafattá lő egy szerencsétlen OCP-alkalmazottat, ezen a jeleneten valósággal szikrákat szórt a szeme), Verhoeven látványosan leszar mindennemű elvárást, amit csak a stúdió és a közönség támaszthat egy ilyen gigantikus költségvetésből gazdálkodó mozival szemben (a film saját korának legdrágábbja volt a Rambo III után). Jobban mondva: csak annyira volt kompromisszumképes, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a végeredmény még épphogy át csússzon a producerek rostáján.  



Bár ha Philip K. Dick megéri a film premierjét, és saját szemével láthatta volna azt, valószínűleg nemigen ismert volna rá benne saját művére, mi több, ezúttal Verhoeven is jobban elhanyagolta, hogy valami mélyebb mondanivalót fessen fel a szélsebesen száguldó szellemvasútja mögé, másik két klasszikus sci-fijéhez, a Robotzsaruhoz és a Csillagközi invázióhoz képest, de a marsi elnyomók és elnyomottak közt húzódó társadalmi ellentéteket látva nem nehéz kihallani valamiféle mögöttes tartalmat (ez az elem legalább annyira Dick, mint amennyire Verhoeven legfőbb stílusjegye), amik így, durván harminc év elteltével csak még aktuálisabbak lettek. A média minden korábbinál nagyobb befolyása és a néphülyítő militarista propaganda helyett a Total Recallban a teljhatalommal uralkodó zsarnok, Cohaagen (Ronny Cox magabiztosan hozza a diktátorszerű, szociopata cégvezetőt) és a Mars bolygón nyomorban és mocsokban tengődő mutánsok feszülnek egymásnak, pusztán az éltető oxigén miatt, amelyet előbbi szabad kézzel vonhat meg bármikor az utóbbiaktól. Ez 1990-ben még nem jelentett sokkal többet szükséges motivációs eszköznél ahhoz, hogy a főhős jól elláthassa a gonoszok baját, 2020-ban azonban, a világpolitikai események, a világgazdaság alakulása és a különböző civil mozgalmak szerveződései és ténykedései után nem annyira nehéz mindezt párhuzamba állítani a film disztópikus jövőképével. Ha utólag is, de a Total Recallnak végül sikerült kivívnia egy mélyebb, kiélezettebb értelmet, ironikus módon pont azzal, hogy egy olyan megállíthatatlanul a romlásba hajtó, a kormány és a megavállalatok összefonódásával megfűszerezett jövőt vázol fel, ami felé ma is tartunk – vagy már meg is érkeztünk.  



Bárhogy is legyen, a Total Recall három évtized alatt, majdnem 300 millió dolláros bevételt elért, kritikusok által dicsért, közkedvelt nyári blockbusterből vitathatatlan kultuszfilmmé nőtte ki magát, amely kettősséget sugárzó karakterein túl ugyancsak kettősséget árasztó élményként maradt meg a közönség szürkeállományában. Egyszerre szórakoztat és elborzaszt, tökéletességéhez pedig éppúgy hozzájárult Schwarzenegger betonbiztos jelenléte és a mellékszereplők instant vigyorgást eredményező felhozatala (Sharon Stone itt már tudat alatt is az Elemi ösztönre készült, Michael Ironside pedig – aki szinte minden filmjében úgy hal meg, hogy elveszíti valamelyik végtagját – perverz örömmel játssza a szadista végrehajtóembert), mint Verhoeven végtelenül cinikus, fékevesztett stílusa. Persze azóta sokan megénekelték már a realitás és a képzelet határmezsgyéjén egyensúlyozó témát az Álomgyárban, és bár a Total Recall még egy tökéletesen felejthető újrafeldolgozást is megért 2012-ben, ha egy igazi, hamisítatlan csillagközi kalandra, egy vérgőzös retro-élményre vágysz, azt még mindig 1990-ben kell keresned. És csak egy dolgot kell tenned hozzá: menj el a Marsra!

Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
A sötét lovag: Felemelkedés (The Dark Knight Rises)
Jutalom.
Eredet (Inception)
Mesterien elültetett gondolatok.
Total Recall - Az emlékmás (Total Recall)
Harminc éve mentünk el a Marsra.
A sötét lovag (The Dark Knight)
Fordulat.
A tökéletes trükk (The Prestige)
Jól figyelnek?