Kritika
Eredet (Inception)
Kritika
Mesterien elültetett gondolatok.
2010: Világunk minden korábbinál nagyobb és gyorsabb változásokon megy keresztül. Az internet szép lassan eljut a Föld bolygó összes ismert és ismeretlen részére, a legeldugottabb, legjelentéktelenebb szegletébe is, azon tartalmakkal együtt, amit ennek köszönhetően bárki kényére-kedvére élvezhet, gyakorlatilag korlátlanul. És amely tartalmaknál (legyen az film, zene, vagy épp könyv) már nem azok megfizetése és birtoklása számít elsősorban, hanem eme tartalmak fizetés és kötöttségek nélküli megszerzéséről és megosztásáról szól a fáma, mindezt nagyjából két kattintással, a lehető leggyorsabban és legkönnyebben. A kommunikációs forradalom hatásait napról napra jobban érezzük a bőrünkön, ezzel együtt a popkultúra, illetve a filmipar is átalakulófélben van: a sztárkultusznak végérvényesen vége, a filmeket többé nem a színészek neve adja el, még csak nem is az, amiről szólnak, hanem valami sokkal mágikusabb, marketing szempontból fontosabb és lényegre törőbb dolog: a hype. A hype, mely a stúdiók marketingosztálya által tudatosan gerjesztett óriási hírverés, ami minden áron hatni akar érzékszerveinkre, és nem utolsósorban a pénztárcánkra, ugyanakkor a közösségi oldalak szintén példaértékű térnyerése miatt immáron könnyen lehet szájról szájra terjedő felcsigázás is, ami végül rábír minket arra, hogy jegyet váltsunk az adott produkcióra. És bár ez nem mindig jelent automatikusan garanciát az elképesztő sikerre, ha egy film jókor van jó helyen, ráadásul a lehetséges együtthatók is tökéletesen klappolnak (értsd: ha egy adott mű nem csak drága, szép, színes-szagos, de tényleg jó is), akkor azzal mindenki jól jár. Ugyancsak 2010: Hollywood továbbra is igyekszik látványosabbnál látványosabb csihipuhikkal elvarázsolni a közönséget, az Álomgyár nagy blockbusterjei határok nélkül licitálnak egymásra, a mozivásznon több milliós városok pusztulnak el, óriásrobotok csapnak össze olyan vizuális részletességgel, hogy arra addig még soha nem volt példa, James Cameron monumentális durranása, az Avatar is rendesen leszedte a fejünket, és a képregényfilmek is egyre jobban hódítanak, ehhez pedig a modern mozitechnika is remek táptalajt biztosít. Mindent megkapunk tehát, amit csak akarunk – kivéve a minőséget. Aztán a nyár közepén, a tikkasztó hőségben megérkezik a hűvös, légkondicionált termekbe Christopher Nolan új, sorban hetedik filmje, az Eredet – és valami megmozdul.  



Annak idején nagyon kellett már egy ilyen film. Ami nem csupán elejétől a végéig lebilincselő, nem elég, hogy ötletes és szórakoztató, de ezen kívül még derekasan átgondolt és intelligens is – nem utolsósorban olyan témákat tár elénk és olyan dolgokat fogalmaz meg, amik a stáblista után is jó ideig velünk maradnak. Az Eredet – hogy ismételjem magam – jókor volt jó helyen, akkor és ott pont erre volt szükség. Megüzente és egyúttal emlékeztetett minket arra, hogy attól mert valami blockbuster és popcornfilm, még nem kell kötelezően agyatlannak lennie. Az üzenet pedig átjött a nézőknek, sőt, talán jobban is, mint azt Nolan eredetileg akarta és gondolta: a premiert megelőző hónapokban hatalmas médiakampány, majd csupa tízes értékelés az IMDB-n, a 250-es toplista első helyének befoglalása (megelőzve ezzel többek közt A Keresztapát és A remény rabjait), a bemutató után több tucat kritika, kibeszélő cikk, magyarázó videó megjelenése, amelyek mind-mind a cselekmény fordulatait, csavarjait, rejtélyeit tárgyalják és elemzik ki a lehető legaprólékosabb módon, hiteles vagy épp teljesen légből kapott, vadnak nevezhető elméletekkel. Amatőr pszichológusok, kocsmafilozófusok, történészpalánták sokszor túlkomplikált hipotézisei, a történet bizonyos pontjainak összefüggésbe hozása Freud-dal, a görög mitológiával és az Álmoskönyvvel, David Lynch életművéhez hasonló mélységek kutatása, és a jó öreg, vég nélküli heves vita a megáll/nem áll meg kérdésről – ezen felül pedig elsöprő kritikai siker, majd’ 900 millió dolláros bevétel világszerte, és összesen nyolc jelölésből négy Oscar-díj. Az Eredettel vitathatatlanul tetőfokára hágott a Nolan-kultusz: ahogy tíz évvel korábban, úgy ma is ritka, hogy egy film ekkora hisztériát keltsen, és szintén ritka, hogy rejtélyeivel, funkciójával és mondanivalójával kapcsolatban ennyire ölre mennének a filmes oldalakon és fórumokon – tegyük hozzá, mind a mai napig.  



Pedig könnyen lehet (és voltaképp ebben rejtőzik a helyzet iróniája), hogy Nolan nem akart mást, mint egyszerűen egy lebilincselő, precízen megírt és megrendezett látványfilmet készíteni, ami ugyan sokkal okosabb társainál, de ennek ellenére mégsem szeretne többnek látszani azoknál. Büszkén vállalja, hogy popcornmozi, egy heist-movie felépítését tükröző, James Bond-filmekre hajazó, Philip K. Dick műveinek egyedi gondolatvilágát magába foglaló sci-fi akciófilm, körmönfont, szerteágazó narratívával, nyakon öntve az „álom vagy valóság” több szinten zajló problémakörével. És legyünk őszinték, már az alapkoncepciója sem nagy trúváj. Amit tud az Eredet, azt tudta már a Mátrix, a Dark City, a 13. emelet és A sejt is, viszont Nolan zsenije pont abban rejlik, hogy filmjéhez teljesen világos, önálló szabályokat fektet le, amiket egyértelműen közöl is a nézővel, a karaktereken, különösen az Ellen Page alakította Ariadnén keresztül, aki egyfajta mankóként szolgál eme világ törvényeinek megértéséhez. Általa fogjuk fel a film fiktív működési elvét, az ő figurájában találkozik Nolan kitűnő, ügyes és kellőképpen komplex világépítése, a kibogozhatatlan megfejtéseket és barokkos túlzásokat mindvégig nélkülöző magyarázatokkal, amelyeknek köszönhetően létrejön egy olyan egységes, a néző szürkeállományát megtáncoltató kirakós, ami egyszerre valótlan és kellemetlenül valóságszerű is. Az Eredet a logikai bukfencek és a plot hole-ok ellenére példásan ki lett dolgozva, sőt, annyira mesteri, hogy lényegében még abban sem vagy biztos, hogy a narratíva bukkanói valóban forgatókönyvírói sumákolások vagy ügyes blöffök voltak-e, és nem tudatos, szándékosan előadott bűvésztrükkök.  



És ez a mérnöki pontossággal megszerkesztett puzzle (melynek éppúgy fontos része a saját funkcióval rendelkező karakterei, mint a mesteri feszültsége, csavarjai és a Nolanre jellemző stílusjegyek, legfőképp a megszállottság, ami ezúttal Leonardo DiCaprio Cobbján, valamint az ő személyes tragédiáján keresztül nyilvánul meg), a történet végére tökéletesen a helyére kerül. Illetve csak majdnem: Nolan szokás szerint egy elrugaszkodott, elgondolkodtató kalandra invitál minket, amely tulajdonképpen egy több mint tíz éves álmodozás és tervezgetés mozgóképpé dagasztott manifesztációja – és amelybe természetesen a közönséget is belevonja. Úgy ver át minket, hogy mi is azt érezzük, hogy részesei vagyunk ennek, aztán, ahogy általában, úgy megint tapsolunk neki, mert ismét sikerre vitte a dolgot. Egyúttal garantálja a film utólétét is azzal, hogy – épp, mint a történet főszereplői – elültet egy apró, ámde jelentőségteljes gondolatcsírát a néző fejében, ami – a film szavaival élve – olyan, akár egy parazita. Beeszi magát az ember agyába, és csak nagyon nehezen jut ki onnan. Vagyis attól kezdve, hogy legördül a függöny, automatikusan gondolkodni kezdesz a sztorin, a karakterek rendeltetésein, a lehetséges elrejtett jeleken, a homályos utalásokon és fordulatokon, mert annyi különböző dolog kering az ember fejében a film megtekintése után, hogy a válaszok keresése nemhogy órákat, de akár hosszú hónapokat is igénybe vehet.  Az Eredet fészket rak a néző szürkeállományába, és úgy bebetonozza magát, hogy nem tudsz tőle szabadulni.  



Ugyanakkor a legnagyobb problémája is részben ebből adódik. Félreértés ne essék, az Eredet zokszó nélkül remek, akár még a „mestermű” jelzőt is könnyen rá lehetne aggatni, mert egy ilyen ötletet csak egy olyan művész tud megálmodni, megírni, felépíteni, majd pedig filmre vinni, akiben valóban egyedi, senki mással össze nem téveszthető tehetség lakozik. Azonban a legeslegutolsó jelenet enyhén szólva is szükségtelen (ha szabad ezt mondani „trendi”) ahhoz, hogy elengedhetetlennek vagy ütősnek lehessen nevezni. Miután a karakterek átverekedték magukat a nehézségeken, sikeresen teljesítették a küldetést, minden a helyére került, mindent lezártak, minden létező szálat elvarrtak, és főhősünk is boldogan lép be a happy end kapuján, Nolan bevet egy olyan csavart, amely inkább hat feleslegesnek, mint frappánsnak, főleg, hogy a nézők legtöbbje azóta gyártja az alaptalanabbnál alaptalanabb elméleteket, az álom/nem álom tengelyén ragadva – ráadásul a finálé pont az addig könnyen követhető, precízen levezénylet narratívának mond ellent. Így a film sikerességébe némi keserű íz is bejátszik: talán sokan képzelnek bele túl sokat, túl komplikáltnak és túl bonyolultnak látják az összképet, pedig erről szó sincs, mindössze egy kis figyelem és egy csipetnyi logikus gondolkodás szükségeltetik a lényeg megértéséhez. Ennélfogva az alkotás népszerűsége részben szomorú látlelete annak, hogy a közönség egyáltalán nincs hozzászokva ahhoz, hogy egy hollywoodi blockbuster ennyire intelligens legyen, és hogy gondolkodni kelljen rajta. Egyik legnagyobb erénye tehát pontosan a többség gyengeségét jelenti.  



Jól lehet, ha lehámozzuk róla a hatalmas hírverést, a még ma is kitartó és túlbuzgó elméletgyártást, na meg a hozzágondolt teóriák tucatjait, az Eredet még mindig remek alkotás, sőt, az előző évtized egyik legjobbja – amiről lehet, és amiről kell is beszélni. Méltán dicséretet érdemel, noha nem azért, mert filozofikus mélységekkel rendelkezik, nem is azért, mert felvetett gondolatait tanítani lehetne a legnevesebb pszichológiai egyetemeken (azért valljuk be, mindkettőtől messze van egy kicsit), hanem mert nettó két és fél órában maximálisan kiszolgálja a mozinézők igényeit, és megmutatja, hogyan kell, és hogyan kellene mindenkinek egy nagyszerű ötletet kivitelezni és eladni egy nagy költségvetésű nyári blockbuster formájában. Megköveteli a nézőjétől, hogy használja az agyát, de közben nem kell többnek beállítani, mint ami: szimplán csak egy nagyon jó film – de annak vitathatatlanul példaértékű.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
A sötét lovag: Felemelkedés (The Dark Knight Rises)
Jutalom.
Eredet (Inception)
Mesterien elültetett gondolatok.
Total Recall - Az emlékmás (Total Recall)
Harminc éve mentünk el a Marsra.
A sötét lovag (The Dark Knight)
Fordulat.
A tökéletes trükk (The Prestige)
Jól figyelnek?