Kritika
Dunkirk
Kritika
A háború ezúttal elmarad.
Ha Christopher Nolan új filmet rendez, azt az egész szakma és mozirajongók tekintélyes tömege árgus szemekkel követi nyomon. Ha Christopher Nolan egy olyan műfajban próbálja ki magát, amely addig még teljesen idegen volt tőle, ezen figyelő szemek jelentős számmal hatványozódnak. Jól lehet, utólag nézve a 2017-ben bemutatott Dunkirk jóval összetettebb és bonyolultabb produkció, már ami a zsánerét illeti – és sokan többek közt pont ezért nem értették, illetve pontosan ezért csalódtak benne. Noha a kritika széleskörben elismerte, és a szakma sem fukarkodott a pozitív jelzőkkel, no meg a különböző díjátadók övezte hatalmas üdvrivalgással (az Akadémia nyolc jelölésből három aranyszobrot adott neki), Nolan tizedik rendezése mégis egyfajta vitatott állomás lett a brit direktor karrierjében, amely sokak számára (főleg azoknak, akik már alapból sem szívlelik őt, és minden egyes alkotásnál elkeseredetten keresik az okokat, amivel görcsösen a világ tudtára adhatják, hogy miért túlértékelt és agyonhájpolt filmes) végérvényesen megmutatta, hogy a király valójában meztelen. Hozzá kell tenni, ha nagyon szőrösszívűek akarunk lenni, akkor már A sötét lovag: Felemelkedésnél, majd később a Csillagok közöttnél is lehetett érezni, hogy elkezdett kipukkadni a Nolan-lufi, a Dunkirkben viszont olyan különleges filmnyelvet alkalmazott, ami komolyan próbára tette a rajongókat – és tekintve, hogy emiatt sokaknak nézhetetlen lett a végeredmény, ez még egy enyhébb megfogalmazás. Először mi sem találtuk meg a közös hangot: csak a témájával, a műfajával (?), a szereposztással és a settinggel voltam tisztában, néhány pár másodperces tv-spoton kívül nem is néztem róla mást. És hogy látatlanban mire számítottam? Hangos robbanásokra, esztelen lövöldözésre, látványos csatajelenetekre, ezerszámra hulló katonákra, néhány harctéri aranyköpésre, némi feszült haditérképes modell tologatásra, különböző indíttatású és jellemű karakterekre, akik között egyaránt megtalálhatóak a tekintélyt parancsoló, egyenes tisztek, a hazafias lelkületű közkatonák, mint a harctér húsdarálójából menekülni akaró fiatal ágyútöltelékek és a magukat a hazájukért és társaikért feláldozó névtelen hősök – szóval úgy en bloc a háború poklának és értelmetlenségének kendőzetlen, vérgőzös bemutatását.  



És hogy végül mit kaptam? Egy nagyon (talán túlságosan is) nyers, rettenetesen minimalista, klausztrofób túlélőfilmet, távolba révedő, várakozó tengerészekkel, ide-oda sodródó szerencsétlen bakákkal, Dunkerque partja felé hajózó elszánt civilekkel, levegőben repkedő, a német gépekre néha-néha le-lecsapó angol repülőpilótákkal és arctalan, szinte soha nem látható ellenséggel. Mindezt három különböző szakaszban, egymástól független időben és térben prezentálva, amelyek végül összeérnek, és úgy adnak képet a Dinamó-hadművelet nevű akcióról, mely során a katonai és a civil összefogás segítségével a tervezett 45 ezer brit helyett 300 ezer szövetséges katonát mentettek ki Dunkerque vágóhídjáról. Bevallom, a Dunkerque-nél lezajlott eseményekkel kapcsolatban kissé hiányosak a történelmi ismereteim, a hazai tankönyvek egyébként sem részletezik a túlzott alapossággal az ott és akkor történt dolgokat, pedig a második világháború alakulásában kulcsszerepet játszott ez az esemény, amely könnyen megváltoztathatta volna a háború kimenetelét, ha 1940 májusában Adolf Hitler nem dönt úgy, hogy váratlanul megállítja a Dunkerque felé akadálymentesen haladó német haderőket – ha másként tesz, azzal szétzúzhatta volna a csupán néhány négyzetkilométeren összetömörülő angol-francia sereget, amely után talán nem túlzás azt feltételezni, hogy nemcsak Anglia, de az egész világ trónján a horogkeresztes zászló lobogna. A történészek egyébként a mai napig vitatkoznak arról, hogy vajon mi állhatott Hitler döntésének hátterében (számos be nem bizonyított elmélet létezik erről), és ezek alapján, ha valami, akkor ez a történelmi esemény mindenképp megérdemli azt, hogy filmre vigyék – gondolhatná a laikus, moziba járó nyárspolgár.  



Mert egyrészt ott van egy monumentális, többszáz millió dolláros háborús eposz ígérete, amelyben éppúgy szerepet kapnak a magasabb rendű eszmék, az elkeseredett mentőakció övezte gyilkos bizonytalanság és reménytelenség, mint a háború lidérces poklának, ezen keresztül pedig a harcoló katonák közötti bajtársiasságnak és a különböző morális döntések súlyának a bemutatása, másrészt pedig már önmagában az egy izgalmas történelmi alapanyag egy filmhez, ahogyan a britek egy csúfos visszavonulással végződő hadi kudarcot dicsőséges mentőakcióvá fabrikáltak, és gyakorlatilag egy elbukott csata propagandacélra való felhasználásával nyerték meg (részben) a háborút. Ezek után nem kell sokat gondolkodni azon, hogy vajon a Dinamó-hadművelet mozivászonra kívánkozik-e – a válasz egyértelmű. Egy ilyen sztori persze alanyi jogon hozná magával a hollywoodi giccset és a pátoszt, és valószínűleg ez is lett volna a sorsa, ha a Dunkirköt Steven Spielberg rendezi meg. Viszont Nolan gyökeresen más koncepcióval vágott neki az adaptálásnak, amelyet látva rögtön felmerül egy nagy kérdés: nem az, hogy ebben a látásmódban működőképes-e a film (mert jónéhány korábbi példa szól amellett, hogy igen), hanem az, hogy megérte-e ilyen formában elkészíteni, mint ahogy a brit rendező tette. Nolant ugyanis nem a látványos csatajelenetek és a karakterek, hanem a rendíthetetlen küzdeni akarás és a puszta túlélési ösztön témái érdekeltek, és így akarja bemutatni a háborút, a pánikhangulatot, a feszült várakozást, az állandó félelmet és úgy en bloc a bármikor bárhonnan lecsapó ellenség okozta stresszt, mint tisztán érzéki élményt – de hogy ez sikerült-e neki maradéktalanul, az már egy másik kérdés.  



Nolan a Dunkirk hatásmechanizmusát egyetlen egy lapra teszi fel, ez pedig a suspense. Ebből a szempontból a film mutat is némi párhuzamot Spielberg korai alkotásaival (Párbaj, Cápa), vagy épp Alfred Hitchcock rendezéseivel, amely itt a klausztrofób, nagyrészt zárt térben zajló jelenetekben (hajó, pilótafülke, emberek tucatjaival elárasztott mólók, stb.), illetve a szinte soha nem látható ellenségben nyilvánul meg, aki szó szerint mindenhol jelen van, földön, vízen, levegőben egyaránt, mégis, a kameraállások és a katonák arcainak közelről való mutatása okán egyfajta természeti erőként, időnként szó szerint láthatatlan ragadozóként jelenik meg. És ebben a kontextusban érthető is, hogy miért nem mutatják a német katonákat premier plánban, hogy miért fogható fel az alulról/felülről bármikor érkezhető ellenség amolyan absztrakt erőként, ami egyébként korrekt módon társul a bezártság okozta kiszolgáltatottság érzéséhez. És az szintén egyértelmű húzás, hogy emiatt a sztori egyáltalán nem tűnik sem személyesnek, sem egyénhez kötöttnek, a karakterek sem nagyon reflektálnak a helyzetükre, csak érzelemmentesen teszik a dolgukat (ennek köszönhetően csak Cillian Murphy figurája emelkedik ki a sematikusságból, akinek lényegében az a funkciója, hogy rávilágítson arra, hogy egy ilyen helyzetben a félelem és a lelkiismeret is legalább akkora ellenség, mint a fenyegetettség érzetét maximálisra toló nehézbombázók), a német hadsereg mindent átfogó és szorító karmait pedig elfogadják annak, ami (megakadályozva ezzel, hogy a film hitelesen mutassa be az egész hadművelet irracionalitását). Nolan filmjeit gyakran éri az a negatív kritika, hogy emocionálisan hidegek és hogy figurái az érzelmek szempontjából egyáltalán nem állnak a helyzet magaslatán, ami legtöbbször azért minimum hatalmas túlzás (elég megnézni A sötét lovag-trilógiát, vagy a Csillagok közöttet), de a Dunkirkre ez az állítás teljesen igaz.  



Félreértés ne essék, nem azzal van a probléma, hogy a Dunkirk testközelbe hozott hősök és célorientált narratíva nélkül szeretne rávilágítani a háború arctalanságára, még csak nem is az, hogy mindezt többek közt látványos csaták híján, három pozícióból megmutatva, minitörténeteket elmesélve akarja bemutatni. A probléma ott gyökeredzik, hogy az előbb felsorolt elemek nélkül a Dunkirk hamar monotonná és önismétlővé válik, amit csak tovább tetéz az, hogy a karakterek egyáltalán nem árnyaltak, ezáltal azonosulni sem lehet velük, aminek következtében egyenes út vezet addig, hogy az egyetlen komolyabb dialógus a filmben az, hogy ki legyen az az egy ember, akinek a kidobásával könnyebb lesz a hajó, ami több hektoliternyi vízzel telik meg süllyedés közben (jó, mondjuk ez talán megmagyarázható a szorult helyzetből adódó pánikkal és halálfélelemmel), vagy csak simán untatni kezd, aminek hatására elkezdesz figyelni a forgatókönyv egyéb következetlenségeire, logikátlanságaira és még a kisebb hibákra is. Sokan pont a Tenetre mondták, hogy Nolan bálványt emelt saját magának és saját (állítólagos) zsenialitásának, és bár az sokkal gyengébb film, mint a Dunkirk, itt ezt sokkal jobban érezni. Egy idő után ez a film sem lesz más, mint egy művészi önkielégítés, amelyben a rendező annyira beleszeretett saját stílusába, trükkjeibe, illetve annyira belehülyül saját, a közönség által egekig magasztalt imázsába, hogy közben minden egyébről elfeledkezik, ami izgalmassá és egy ponton túl már csupán csak simán nézhetővé tenné a végeredményt.  



Persze a Dunkirk önmagában nézve így sem annyira rossz: ami a megosztó filmnyelvi eszközeitől függetlenül is mellette szól, hogy eddig még alig-alig látott perspektívából festi le a háborút (mint ahogy tette például a Jöjj és lásd című szovjet remekmű), ugyanakkor szórakoztató háborús filmként már sokkal kevésbé tud működni.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Boss Level - Játszd újra! (Boss Level)
Insert Coin!
Sound of Metal
Hallássérült dobos, egy sokunk számára ismerős helyen.
Nagymenők (Goodfellas)
Az álomvilág vége.
Wonder Woman 1984
Amazonhercegnőből diszkókirálynő.
Dunkirk
A háború ezúttal elmarad.