Kritika
Wonder Woman 1984
Kritika
Amazonhercegnőből diszkókirálynő.
A mozizás szempontjából (is) katasztrofális tavalyi év rendesen próbára tette Hollywoodot. A járványhelyzet miatt kialakult hatalmas káosz árnyékot vetett a filmiparra, amely számtalan készülőben lévő produkció forgatásának leállásával, illetve már kész filmek bemutatójának az elhalasztásával járt, és egy idő után a sovány kínálatnak és a mozibezárásoknak köszönhetően az is kérdésessé vált, hogy fel-e tud állni egy ekkora pofontól az Álomgyár, mivel mind az akkori, mind pedig a mostani állás szerint még az sem elképzelhetetlen, hogy a vírus végleg beteszi a kaput a hagyományos mozizásnak. Kísérletek persze voltak arra, hogy visszacsábítsák a közönséget a légkondicionált multiplexekbe (bele is bukott mindegyik), de csakhamar kiderült, hogy a potenciális mozilátogatóknak el kell engedniük 2020-at, és mivel a rendkívüli idők rendkívüli döntésekre sarkallnak, a filmstúdióknak is muszáj volt alkalmazkodniuk a nem mindennapi helyzethez. Annak okán, hogy a streaming szolgáltatók a múlt esztendő folyamán még az eddigieknél is nagyobb népszerűségre tettek szert, a DC-filmuniverzumot is egyengető Warner arra az elhatározásra jutott, hogy további premiertologatások és lefekvés előtt elmormolt könyörgő imák helyett a mozis bemutatókkal egy időben (már ahol még nyitva vannak a mozik ugye) az HBO Max platformján is elérhetővé teszi nagy reményű- és költségvetésű alkotásait, azon az alapon, hogy még ha nem is tudnak akkora nyereséget termelni, mint normálisan, és még ha már a premier napján két kattintással le is kalózkodja az internet népe a filmeket, legalább valamennyire a pénzüknél legyenek a fejesek. Eme kivételes és vitathatatlanul példaértékű húzás nyitódarabja a szintén egy sor kálvárián és elnapoláson átesett Wonder Woman 1984, ami az első próbálkozás arra, hogy vajon egy nagyvászonra született 200 milliós látványfilm életképes-e az otthon melegében, a négy fal között a tévéképernyőn.  



Egy pillanatra emelkedjünk felül a fülrepesztő popcornrágcsáláson, a semmi mással össze nem téveszthető kólaszürcsölésen, a fullasztó nachos szagon, a folyton telefonozó, nyerítő, pofázó véglényeken, és lássuk be: többek közt pontosan az ilyen filmek miatt szeretünk moziba járni. Agykikapcsolós kalandokat, pörgős akciójeleneteket, hangos robbanásokat, álleejtő látványorgiát akarunk, és mindezt nagyvásznon akarjuk, a moziterem kényelmében és sötétjében. És a legtöbben most kezdjük csak igazán megérteni, hogy mennyit tesz hozzá az élményhez, ha egy látványfilmet először nagyvásznon lát az ember: az ilyen alkotások már költségvetésüknél és számítógépes effektjeiknél fogva sem kisképernyőre termettek, és mivel szinte mindig az első alkalom és az első benyomás a fontosabb kvázi minden művészeti alkotásnál, kardinális jelentőségű lehet egy ilyen filmnél, mint a WW84, hogy hol találkozik vele először az ember. Egy másik szempontból is az, csak arról már ritkábban beszélünk, nevezetesen, hogy miközben a moziban nézel egy blockbustert, fel sem merül benned, hogy egy-egy gyengébb jelenet esetleg azért olyan, amilyen, mert nincs teljesen kész, és amit látsz, az nem a végleges verzió – teljesen magától értetődik, hogy a rendező, az effektesek és az egyéb szakemberek megálmodott és testet öltött keze munkáját követed nyomon, még akkor is, ha számodra nem tetsző a végeredmény. Azért mondom mindezt, mert mindjárt a WW84 elején, amikor főhősnőnk, Diana egy plázában elintéz egy csapat rablót, az valami olyan szinten bénán megrendezett, leginkább egy paródiába illő röhejes nyitány, hogy az sem kizárt, hogy értetlenül kapkodod majd a fejedet, és azt fogod hinni, hogy valami workprint verziót töltöttél le, és nem a kész filmet. Magának a jelenetnek a mögöttes tartalmáról, illetve üzenetéről inkább nem ejtenék szót, úgyis mindenki tudni fogja, honnan fúj a szél.     



És végülis az egész WW84 a mögöttes üzeneteken, illetve azoknak a gagyi megvalósításán hasal el. A 2017-es első rész anno nagyot ment a közönségnél, a kritikusoknál és a kasszáknál egyaránt: ha lehámozunk róla néhány elemet, akkor egy teljesen átlagos szuperhősfilmnek bizonyult, ugyanakkor Gal Gadot jelenléte és kisugárzása volt az, ami átlagon felülivé tette. Előnyére vált még az is, hogy az egyszerű koncepció mögé nem akart minden áron beletuszkolni valamilyen erőltetett, elcseszett ideológiát és világnézetet (hacsak nem tekintjük annak a feminizmust, amit itt egyébként tökéletesre sikerült belőni), csak és kizárólag annak mutatta magát, ami: egy szórakoztató, izgalmas, szépen megírt és szépen megrendezett szuperhősős móka egy szerethető, csupaszív karakterrel és egy bájosan csodálatos színésznővel. Szép volt, jó volt, és akkor ebben a formában elég is volt. A WW84 erőteljesen törekszik is eme különlegesség megismétlésére, és nem is az a baj vele, hogy nem az elődje által kitaposott úton halad (lehetetlen is lenne ezt a poént kétszer elsütni), hanem a mód, ahogyan Patty Jenkins író-rendező megvalósította az elképzeléseit. Ha a megidézni kívánt, mostanában ultramenő, orrvérzésig túltolt ’80-as évek korszellemének különböző utalásaiból és jópofa kikacsintásaiból nem is kapunk sokat (nagyjából annyit, hogy azok alapján kb. bármikor játszódhatna a film), a korszak filmgyártási stílusa már jóval érezhetőbben otthagyta a lenyomatát a végeredményen, sőt, még korábbra, egészen pontosan 1978-ba is visszamegyünk – a WW84 képében mintha Richard Donner legelső Superman-filmje elevenedne meg, annak elbeszélésmódjával, minden optimizmusával, humanizmusával és életigenlésével együtt.  



Annak ellenére, hogy a jelenlegi generáció tetemes része katasztrofálisan vélekedik saját környezetéről és minden másról is, és annak ellenére, hogy manapság, amikor a világ helyzete olyan, amilyen, és ennek okán teljesen elszoktunk az ilyen naiv egyszerűségtől, melynek köszönhetően a múlt elengedése, az áldozathozatal szükségessége, valamint a szeretet, az emberségesség és az empátia elsődleges fontoságának hangoztatása már minimum borzasztóan giccsesnek és nevetségesnek minősül, maga az üzenet még erős lábakon állhatna, mi több, egy ilyen év után, mint 2020, akár még azt is mondhatnánk, hogy pontosan egy ilyen pozitív szemléletű filmre van szükség, ami ha a világot nem is váltja meg, felhívja a figyelmet azon egyre haloványabb értékekre, amelyeket jobban meg kellene becsülnünk. Eme nyomvonalon haladva Jenkinst láthatóan jobban is érdeklik a karakterek, mint az ilyen produkciókra kivétel nélkül jellemző látványos csörték és CGI-parádék, lényegében fel is áldozza az akciójeleneteket (amikből így meglepően kevés van, azokból is csak az egyiptomi konvoj-zúzdát lehetne kiemelni) a karakter-orientált narratíva és a figurák külső-belső problémáinak kibontása érdekében. Ami azt az érdekes koncepciót hozza magával, hogy gyakorlatilag a filmnek nincsen hagyományos értelemben vett főgonosza, csupán vágyakkal, komplexusokkal és fájdalmakkal teli figurái, akik gyötrődéseik miatt egymás ellen fordít az élet, és akiket a sors mélységesen emberi hibáik okán pozitív vagy negatív, de tökéletesen átérezhető helyzetekbe sodor. Mindegyikük esendő (igen, még Diana is), kellően árnyalt és egy blockbusterhez képest több mint korrektül kidolgozott karakter, Kristen Wiig (aki itt fele annyira sem fárasztó, mint általában) Barbara Minervájától kezdve Pedro Pascal szándékosan ripacs, de épp ezért eltalált Max Lordjáig bezárólag.       



Bár hamar kiütköznek a film és a forgatókönyv alapvető hibái, hogy a játékidő túlságosan bő lére van eresztve, a narratíva túl esetlen, a dramaturgia néhol egyenesen borzalmas, a CGI meg legtöbbször kritikán aluli, az akciójelenetek sem szólnak nagyon másról, minthogy kedvenc amazonunk ide-oda ugrál, lengedezik és a végén már repül is (utóbbi egyébként egyfajta érzelmi csúcspont akarna lenni, és lehetne is, ha a megvalósítás nem olyan lenne, mint amin még a költségvetés fele sem látszik meg), azon ritka esetekben, amikor működik, akkor Diana és a hamvaiból feltámadt Steve Trevor kapcsolata és közös jelenetei miatt működik. A WW84 egyfajta szuperhős zsánerbe oltott romantikus filmként is felfogható, és az, hogy az arany középutat, mint általában, úgy most sem sikerült megtalálni, nem a szerelemi szál, hanem a történet szájbarágós, bugyután megfogalmazott tanmese jellegének a hibája. A finálé az addig sem makulátlan tempót, valamint a várva várt, de soha el nem jövő katarzisnak még a leghalványabb reményét is hazavágja. A WW84 üzenete leginkább egy South Park-epizódra hasonlít (annyi különbséggel, hogy ezt azzal ellentétben halálosan komolyan gondolták), esetleg még azt a Family Guy részt idézi meg, amiben az emberek egymás után megegyeznek abban, hogy a Télapó egészsége érdekében jövő Karácsonyra csak egy ajándékot kérnek. Főhősnőnk a kamerába bámul, egyenesen ránk nézve (igen, kendőzetlenül áttöri a negyedik falat, és hozzánk akar szólni), de valami olyan szinten manírosra és erőltetettre sikerült a monológ és az, amikor sorra mondanak le a kívánságokról, hogy szinte már várja az ember, hogy mikor vágnak be egy random járókelőt a többi közé, aki lazán, lebiggyesztett ajkakkal megvonja a vállát, és így szól: „Hát végülis oké, nekem is jó lesz úgy, ahogy volt” – egy ilyen húzás még 30 évvel ezelőtt is ciki lett volna.  



Amit a WW84 javára lehet írni, hogy témáját illetően legalább nem egy tizenkettő egy tucat szuperhősfilm – igaz, ettől még nem lesz automatikusan jó is. Igen, lehet panaszkodni, hogy egyszer az a baj, hogy van rajta kalap, aztán meg az, hogy nincs, lehet védeni azzal, hogy egyszer az a baj, hogy egy szuperhősfilm átlagos, máskor meg az, hogy megpróbál valami mással előrukkolni, mint amit eddig láttunk. Ugyanakkor az talán értelmesebb és érdemesebb konklúzió, hogy továbbra is az a legnagyobb probléma a DC-moziverzummal, ami eddig: hiába egy sor tehetséges alkotó, még mindig nincs egy olyan személy, aki a háttérben rendesen összefogná ezeket a filmeket, aki igazán értené ezeket a karaktereket, történeteket, és aki megfelelően kordában tudná tartani azokat az írókat és rendezőket, akik ezeken a filmeken dolgoznak. Mert a WW84 így csak kitép egy újabb darabot ennek az univerzumnak a már amúgy sem túl erős lábakon álló létjogosultságából. Ezek után vitatkozni lehetne rajta, hogy mi lett volna a jobb: a gyártósorról lekerülő alkotás az eredeti formájában, vagy inkább egy teljesen átlagos, minden kísérletezést és minden fordulatot nélkülöző egy kaptafás szuperhősfilm. Mert jelenleg Hollywood szinte csak és kizárólag eme két szélsőség között képes gondolkodni.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Kémek a Sasfészekben (Where Eagles Dare)
A németeket lelövik, ugye?
Coogan blöffje (Coogan's Bluff)
Vidéki cowboy a modern nagyvárosban.
Akasszátok őket magasra! (Hang 'Em High)
Amerika válasza a spagettiwesternre.
A Jó, a Rossz és a Csúf (Il buono, il brutto, il cattivo)
Egy komplett eszményképet kíméletlenül leromboló halhatatlan mestermű.
Pár dollárral többért (Per qualche dollaro in piu)
A fejvadász szakma szépségei.