Kritika
Zack Snyder: Az Igazság Ligája (Zack Snyder's Justice League)
Kritika
A végső igazság.
Könyvet lehetne írni arról a hányattatott, buktatókkal teli útról, ami a DC-filmuniverzum megalapozásától egészen mostanáig, a Zack Snyder: Az Igazság Ligája bemutatójáig vezetett. Dióhéjban: miután a Warner stúdió évekig hiába próbált tető alá hozni egy új Superman-filmet, az egyre nagyobb teret nyerő szuperhősős/képregényfilmes mánia közepette kezdett összeállni egy totális reboot koncepciója, amely minden idők legismertebb hősének (legalábbis akkor még az volt) eredetét meséli el, egy teljesen újraindított, modernizált idővonalon. A film rendezésével az akkor már a Holtak hajnala remake-kel, a 300-zal és a Watchmennel nagy szakmai hírnevet szerző Zack Snydert bízták meg, aki, mivel önmagát mindig is óriási képergénybuzinak vallotta, boldogan neki is állt a munkának. Segítségére volt még a Batmanből milliárd dolláros márkanevet varázsoló Christopher Nolan, mint ötletgazda és producer, és A sötét lovag-trilógia egyik forgatókönyvírója, David S. Goyer is, a cél pedig egyértelmű volt. Nem csupán elkészíteni az eddigi legjobb, leglátványosabb blockbustert Supermannek, de egyben nolani módszerekkel lerántani őt a Földre, azaz realisztikusabbnak, sebezhetőbbnek, zavarodottabbnak mutatni őt, mint mozivásznon addig bármikor. Egy ideig úgy tűnt, működik a dolog (most komolyan, volt olyan anno, aki nem csinált maga alá a zseniális előzetesek láttán?), csakhogy hamar kiderült az, amit a tájékozottabb nézők már nagyon jól tudtak, a laikusok és az elvakult fanok figyelmét azonban sikeresen elkerülte: a király nemhogy meztelen, de valójában még az udvartartás közelében sincs. Az acélember 2013-as premierje után végképp nyilvánvalóvá vált, hogy Snyder nem az a zseni, az a hatalmas nagy visionary director, mint akinek kikiáltották, sőt, hiába képregényfan, fingja sincs azokról a karakterekről, akiket filmre visz (ez mondjuk már a Watchmennél bebizonyosodott: panelről panelre, egy az egyben leforgatta az alapanyagot, annak viszont szellemiségben az égvilágon semmi köze nem volt Alan Moore és Dave Gibbons művéhez), Goyer, aki azon kívül, hogy elmondhatja magáról, hogy karrierje során számos szuperhőshőz és ígéretes projekthez volt köze, leginkább arról ismerszik meg, hogy rendre elbassza azokat, ha nincs mellette pl. egy Nolan, akinek a neve viszont szintén nem garancia a sikerre, főleg nem sima társíróként és producerként. Ennek ellenére a filmet, bár óriási Nolan-majmolás volt, nem gyalázta földig a kritika, és egész szép bevételt hozott a konyhára, így nyitva maradt a kapu a lehetséges folytatások előtt, és Snyder is maradhatott a fedélzeten.     



Igen ám, de volt még egy probléma. Bekövetkezett az, amire senki sem számított, és amivel a Warner sem foglalkozott különösebben, még akkor sem, amikor 2008-ban elkezdődött az egész. A rivális Marvel Studios 2012-ben mozikba küldte a gondosan előkészített, négy éven át építgetett megafilmjét, a Bosszúállókat, ami szó szerint letarolta a mozikat, és végképp érvényt szerzett annak a meggyőződésnek, hogy igenis van potenciál a szuperhősökben, méghozzá akkora, hogy a határ még a csillagos égen is túlmutat. A Warner persze gyorsan kapkodni kezdett, hogy összehozza a saját filmes univerzumát, és mivel akkor még nem lehetett tudni, hogy meddig tart ez a mánia, úgy gondolta, hogy az a legjobb megoldás, ha Az acélember folytatásával vezeti fel csapatos filmjét, és a hősök majd később kapnak külön-külön szóló-kalandokat. A fejesek kiadták az ukázt, Snyder teljesített – de a végeredményben nem volt sok köszönet. A Batman Superman ellen-nél rendesen kiborult a bili, és az enyhén szólva is borzalmas kritikai fogadtatásnál már csak a rajongók dühös kardcsörtetése volt hangosabb, mindennek tetejében még a kasszáknál is alulteljesített (a több, mint 800 millió dollár önmagában szép teljesítmény, de egy olyan filmnek, amelyben minden idők két legnagyobb hőse a főszereplő, egyértelmű kudarc), szóval az egészből csak egy valami következett – a Warner kezdhet aggódni. De ahelyett, hogy már akkor drasztikus lépéseket tett volna, csak simán kirúgott egy rakás embert a marketingosztályról (mintha rajtuk múlt volna az egész), viszont az, akit a leginkább hibáztatni lehetett ezért a fiaskóért, a helyén maradt. Nem hallgatva a pénzügyi elemzők rámutatásaira, megígértek neki fűt-fát, azaz a nagy csinnadrattával beharangozott Igazság Ligája-film továbbra is sínen volt, melynek egy 2017-es bemutatót céloztak meg. Időközben az Öngyilkos Osztag is bukott egy nagyot, a Wonder Woman viszont szépen hasított (mi több, először és eddig utoljára előzte meg a Marvelt: adott egy ütős, szeretnivaló női szuperhőst a közönségnek), de utóbbinak igazából nem sok ráhatása volt arra, hogy milyen is lesz majd a csapatos-mozi. Végül bekövetkezett az, amiért addig már valóságos tömegek imádkoztak, és Snyder dobbantott, állítólag nevelt lánya öngyilkossága miatt, de a pletykák szerint egyébként is kitették volna a szűrét, mert a Liga-film tesztvetítése (ha lehet hinni a pletykáknak) katasztrofálisan alakult.  



A Warner fejesei ekkor már valószínűleg azt fontolgatták, hogy érdemesebb lenne sorra kiugrálni a székházuk ablakából, de ha már 200 milliót költöttek a filmre, inkább megpróbálták kihozni a már leforgatott anyagból a legtöbbet. Felkérték a két Bosszúállók-film rendezőjét, Joss Whedont, hogy eszkábáljon össze egy nézhető két órás végeredményt, pluszban kikötötték, hogy marveles mintának megfelelően könnyednek és vidámnak kell lennie, hátha úgy jobban tódulnak rá a népek (azt most hagyjuk, hogy az addigi DCEU-filmekkel pont nem az volt a baj, hogy sötétek és komolyak). Whedon megtette, ami tőle telt, viszont ahogy a mondás tartja, fekáliába nem lehet szöget verni, és nem sikerült neki az a bravúr, amit a Marvelnél már egyszer véghez vitt. A mozikba került filmet természetesen lehúzták a kritikusok és a rajongók egyaránt, anyagilag alig több, mint 600 millió dollárt kapart össze, az elvakult, csőlátású Snyder-fanok viszont találtak maguknak egy bűnbakot, akire rálehet fogni Az Igazság Ligája bukását. Magyarul: a Warner szépen elvitette a balhét Whedonnal. A DCEU a Liga-film óta eltelt idő alatt sem tért igazán magához, noha a szóló-projektjeik egészen szép sikereket arattak (Aquaman, Shazam!), de akárhányszor, amikor úgy látszik, hogy sikerül kimászniuk a pöcegödör legmélyéről, mindig visszalökik magukat, ennek következtében nemhogy egységes moziverzum sincs, de önmagukban jó filmek is csak ritkán. Ezek után jutunk el 2021-be, amikor is hosszas kampányolás után a Warner végre valahára engedett a rajongói (értsd: egy nagyon-nagyon hangos kisebbség) nyomásnak, és a #ReleaseTheSnyderCut mozgalom heves követeléseit követően piacra dobta Az Igazság Ligája „eredeti” változatát, amely elvileg Snyder elképzeléseit prezentálja egy négy órás filmként, némi utómunkával és néhány plusz jelenet beiktatásával. Persze illúzióink ne legyenek: abba, hogy a Zack Snyder: Az Igazság Ligája (leánykori nevén Snyder Cut) kikerülhetett a stúdió penészrágta raktárából, egyszerre játszott bele a fanok őrületes hype-generálása (gyakorlatilag manapság nem volt még egy olyan film, amit ennyire felszoptak volna a sztratoszféráig), a Warner házi streaming szolgáltatója, az HBO Max, no meg a koronavírus – vegyél ki csak egyet ezek közül, és mindjárt esélytelenné válik, hogy megkapd a filmet. Másrészt gondolkodjunk reálisan: nincs az a nagy stúdió, aki ezt a filmet így ebben a formában moziba engedte volna. Eleve négy óra a játékideje (amit hat fejezetre és egy epilógusra osztott fel a MESTER!), a producerek úgy félnek az R-besorolástól, mint a tűztől (azért aggódni nem kell, nincs túltolva a vérengzés), ráadásul manapság, amikor már egy 180 perces filmnél is olyan elemző cikkek íródnak, hogy melyek azok a jelenetek, amikor a nézők nyugodtan kimehetnek a vetítőteremből pisálni egyet, enyhén szólva sem mozi-kompatibilis ez a 240 perces csoda.



A Snyder Cut teljes mértékben korunk filmje. Azé a koré, amelyben elégedetlenkedő fanok követelik, hogy írják át és forgassák újra a Trónok harca befejezését, mert nekik nem tetszett, olyan koré, amelyben petíciókat írnak annak érdekében, hogy egy-egy színészt magánéleti allűrjei miatt rúgjanak ki különböző produkciókból, olyan koré, amelyben köztudottan rossz filmek soha nem látott rendezői változatait hájpolják fel a végtelenségig és tovább, és olyan koré, amelyben Hollywood még az eddig egész szépen betartott alapszabályát is megszegi, hogy sosem fekszik le a rajongók kívánságainak. Egy ilyen világban még az is simán megtörténhet, hogy kiadnak egy ilyen verziót, és nem meglepő módon a legjobb, amit a Snyder Cut elmondhat magáról, hogy egy fokkal jobb (bár legalább tényleg jobb), mint a moziváltozat – de mint film, egyenesen működésképtelen. Ezzel kapcsolatban igazából nincs min csodálkozni: a Snyder Cut indokolatlanul hosszú (mondjuk legalább nem unalmas, de ezt úgyis embere válogatja), tömve van felesleges jelenetekkel, na meg persze a szokásos snyderes kókler művészieskedéssel, magát coolnak láttatni akaró hatásvadász momentumokkal és sűrű lassításokkal, melyek miatt néhol már azt hiszed, hogy egy-egy jelenetnek sosem lesz vége, de ha ez épp nem zavar, akkor az első egy órában nagyjából ötpercenként felhangzó max. hangerőre tekert vernyákolós énekléstől mászol majd a falra.  Szokták mondani, hogy ha Snyder valamihez ért, akkor az a vizualitás – ez, még ha enyhe túlzás is, de azért félig-meddig mégis van benne valami, csakhogy ettől még nem lesz automatikusan jó filmrendező. A Snyder Cut-on ennek köszönhetően könnyen kitapintható a videoklipes beütés, egymásra rakott, sokszor összefüggéstelen, bármiféle kohézió nélküli jelenetek sora, amik miatt pont a leglényegesebb tulajdonság hiányzik az összképből: a normális, konzekvens történetmesélés. A totál lehangoló és egyhangú látványvilágot bővebben már meg sem említem, mert az olyan alap Snydernél, hogy egy mondat is felesleges rá. (Mindenesetre színeket ne nagyon várjunk, lényegében a fekete és a szürke különböző árnyalatai alkotják a képi világ jelentős részét – Superman tehát hiába visel fekete jelmezt, ennyi erővel bármilyen színű ruha lehetne rajta.)   



Mégis, a vak tyúk is talál szemet alapon még ennek a verziónak is megvannak a maga pozitívumai. A Snyder Cut és maga az egész Igazság Ligája körüli hercehurca nem csupán a kampányolástól, de Ray Fisher vádaskodásaitól is hangos volt, és bár a legtöbben mély megvetéssel, vagy épp gúnyos nevetéssel reagálták le a túltolt hisztinek kikiáltott balhét, azért a Snyder-vágatot látva el kell ismerni, valamilyen szinten azért igaza volt. Talán Cyborg figurája az egyetlen, aki valamiféle értelmes karakterívet kapott, az apa-fia szál kihangsúlyozásával a drámai töltet is sokkal jobban működik (bár sajnos ebben ő lett az egyetlen), szóval gyakorlatilag Snydernek itt valamennyire sikerült betartani az ígéreteit – Cyborg a film középiskolai színjátszókörrel vetekedő színészi teljesítményével megtámogatott, gagyi CGI-jelmezbe öltöztetett szíve-lelke. Steppenwolfnak is tisztázódott a jelenléte, végre nem lépked ide-oda a jelleme egy Földet leigázni akaró hadúr és egy nagyobb erőnek engedelmeskedő hírnök között, és itt jön a képbe az, ami aztán tényleg fényévekkel jobban megy Snydernek, mint Whedonnak – az univerzumépítés. Itt van Darkseid (azért akárki akármit mond: elég vagány), a Marsi Fejvadász (igaz, őt simán ki lehetett volna hagyni, és a jelenléte még az amúgy sem túl fényes logikát is még jobban agyoncsapja) és a Batman Superman ellen-ben debütáló rémálom-szekvencia (ami Whedonnál egy olcsó parasztvakítássá silányodott) is sokkal hangsúlyosabb szerepet kap, vizuálisan és rendezésileg is egyértelműen a film csúcspontja az az utolsó néhány perc, és sajnos több, mint valószínű, hogy ennek már nem látjuk a folytatását, hiszen a Warner már régóta kijelentette és azóta sem győzi megerősíteni, hogy nem kíván többet Snyderrel dolgozni. Ami tulajdonképpen tökéletesen össze is foglalja a Snyder Cut mibenlétét: szomorú, lehangoló, régi sebeket tép fel, és nem azért, mert Snyder nem fogja tudni rendesen befejezni a terveit, még csak nem is azért, mert a stúdió az elkövetkezendő években, de valószínűbb, hogy soha nem tervez második részt Az Igazság Ligájának. Hanem mert emlékeztet rá, hogy hiába vannak a Warnernél a világ legjobb képregénykarakterei, akikkel egyenként és csapatostul is nagyszerű dolgokat lehetne létrehozni, ők mégsem képesek érdemben mit kezdeni egyikükkel sem. Ennek nyomán a Snyder Cut sem más, mint egy magát megkerülhetetlen, korszakos művésznek gondoló kókler eufórikus, öntömjénezett maszturbálása és az „eredeti” vágást követelők (direkt nem írok rajongókat, mert ennek az embernek nem rajongói vannak, hanem szektája) lelki békéjének beteljesítője, akik most már megkapták a maguk ürügyét, amivel példálózhatnak és amivel még inkább köpködhetik Whedont, meg azokat, akik szerintük nem elég kifinomultak ahhoz, hogy felfogják Snyder „művészi látásmódját”. Hát, ha csak ennyi kellett nekik a belső nyugalomhoz, akkor már megérte.   



Zárásként azért még feltennék néhány fontos kérdést (tudom, nem először teszem, de talán most lesz valami foganatja): ha Zack Snyder olyan fasza rendező, olyan látnoki erejű művész, akinek az összes többi kortárs filmes csak jelenthet, akkor most miért tartunk mégis itt? Miért kell 2021-ben egy kereken négy éves film vágatlan, fazonírozatlan, foggal-körömmel kiharcolt változatát néznünk, és miért áll a DCEU a sorozatos kritikai és anyagi bukták után még mindig hat láb mélyen a földben? Egy párhuzamos dimenzióban, ahol minden jól alakult, valószínűleg már egy The Darkseid War-hoz hasonló epikus össznépi blockbusterre váltanánk jegyet, ahelyett a valóságban, ami persze már jóval siralmasabb, már nyolc esztendő telt el Az acélember óta (hadd ne mondjam, hogy a Marvel hová jutott ennyi idő alatt), és már tisztán látjuk, hova vezetett a nagy kapkodás, és az, hogy a Warner fejeseinek volt annyi esze, hogy Snyderre bízza a DC-filmuniverzum dédelgetését. Ráadásul az is bebizonyosodott, hogy hiába volt a nagy sietség, hiába jósolták meg még 2015 környékén, hogy a szuperhősmánia nemsokára kimúlik, jelenleg ott tartunk, hogy még a csapból is szuperhősök és képregényfilmek folynak – és hogy hol van ennek a vége, senki sem tudja, csak azt, hogy nagyon-nagyon messze. A DC-filmuniverzum jövőjét illetően meg csak simán letargikus a helyzet. Idén még becsúszik az Öngyilkos Osztag James Gunn-nal, jövőre jön az új Batman-film Matt Reeves-szel, de Ben Affleck nélkül, aki inkább lelépett (mondjuk ezt totál meg tudom érteni: háromszor játszotta el a Sötét Lovagot, mindháromszor szar filmben), Superman-mozi is lesz, csak épp Henry Cavill nem lesz benne, természetesen jönnek a szóló-projektek, a folyatások, de ami az univerzumépítgetést illeti, talán még a Flash-moziban lehet némi bizodalmunk, ami elvileg a Flashpoint című képregényt veszi majd alapul, azaz lehetséges, hogy kvázi rebootolják az eddigi idővonalat. Szóval igazából semmi új nincs a nap alatt: a Warner (aki persze most a Snyder Cut megjelenésével már Whedon verzióját szidja) továbbra sem tudja, hogy mit akar.  

Ragozhatnám ezt napestig, de száz szónak is egy a vége: a DC-moziverzum el lett baszva. Kőkeményen.  

Lábjegyzet: Alighogy lecsengett a #ReleaseTheSnyderCut mozgalom, már meg is alakult a #RestoreTheSnyderverse nevű csoportosulás, amely lényegében azért kampányol, hogy állítsák vissza a Snyder-féle moziverzumot. Azt említettem már, hogy soha nem szabad lefeküdni a rajongók kívánságainak?
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Godzilla Kong ellen (Godzilla vs. Kong)
Hölgyeim és Uraim, tegyék meg tétjeiket!
Kelly hősei (Kelly's Heroes)
Az arany bűvöletében.
Két öszvér Sara nővérnek (Two Mules for Sister Sara)
Afrika királynője a vadnyugaton.
Zack Snyder: Az Igazság Ligája (Zack Snyder's Justice League)
A végső igazság.
WandaVision
A gyász és a valóság elviselhetetlen keserűsége.